A vietnám bennszülöttek évszázadok óta suttognak a batututokról, amelyek a dzsungelek mélyén élnek. Nyelvükön az elnevezés erdei embert jelent. Már a 19. századból is maradtak fenn jelentések, amit misszionáriusok, kalandorok beszéltek el. Új megnevezésük is van, sziklamajmoknak, kőmajmoknak hívják őket, de nem azért, mert sziklás tájon élnek, hanem azért, mert sokszor kövekkel, szikladarabokkal dobálóznak. Sokan látták már őket, de létezésükre bizonyíték egyik alkalommal sem maradt fenn. Így nem foglalkoztak sokat a témával, a folklór részének tekintették. Ám a vietnám-amerikai konflikus során újra rájuk terelődött a figyelem.
Történt ugyanis, hogy az őserdőkön áthaladó amerikai katonák nem egyszer különös lényekre figyeltek fel. Ezek a lények nagyra nőtt, emberszabású majmok voltak, és sokszor agresszíven nyilvánultak meg. Azon kívül, hogy a katonákra a frászt hozták, általában kövekkel dobálták meg őket. Egyre több beszámoló érkezett a katonáktól, akik nem tudtak mit kezdeni az ismeretlen lényekkel. A jelenséggel foglalkozni kellett, ami többnyire a vietnám közép-felföld dzsungelekkel borított hegyvidékén történt.
Úgy beszélték, az emberszabású lény magassága két lábon állva elérheti a 180-200 cm-t. Ez azt jelenti, hogy legalább kétszer akkora, mint a régióban fellelhető majomfélék többsége. Testüket sűrű, vörösesbarna szőrzet borította, pocakjuk óriási, ami az orángutánra terelte a gyanút. De ezzel a teóriával volt egy kis bökkenő. Bár valamikor egész Délkelet-Ázsia területén fellelhetőek voltak az orángutánok, ma már csak Borneóban, esetleg Szumátrán találhatóak meg. Nem beszélve nagy méreteikről. Az orángután nagydarab ugyan, de közel sem akkora, amekkorának ezeket a lényeket leírták.
A veteránok közül ma is sokan állítják, hogy igen, valóban látták a különös lényeket az őserdők mélyén, és talán nem ártana, ha foglalkoznának a témával a kutatók. Állításuk szerint több példányt le is lőttek védekezésül, de amikor később meg akarták nézni a tetemeket, azoknak mindig hűlt helye volt.
Az első komolyabb beszámolók a francia telepesektől, 1820-ból származnak. Egy francia hajó kapitánya, bizonyos El Rey elbeszél egy történetet, amit ő is egy francia jezsuita misszionáriustól hallott. Ő azt állította, hogy találkozott a farok nélküli majmok egyikével a vietnám hegyekben. A bennszülött törzsek Moi-nak nevezték őket, ami vadembert jelent.
1830-ban egy François-Isidore Gagelin nevű francia hittérítő, hasonló esetről számol be Kambodzsa hegyeiből. Ám elmondása közben maga is elbagatellizálja a történetet, mintha mese volna. (jobbra)
1895-ben Paul D'Enjoy antropológus cikket tett közzé indokínai kalandjairól, amelyben azt állítja, hogy felfedezett egy vadember-populációt Vietnám középső hegyvidékein. Észak felé utazott a hegyeken keresztül Kambodzsa irányába, amikor láthatta őket. Cikke a New York Journalban is megjelent. Sajnos azt kell mondani, széleskörben kinevettette magát történetével. Senki nem hitt neki, de a főemlősökkel kapcsolatos hiányzó láncszemről vallott elmélkedése fennmaradt.
Henri Maître francia felfedező annak idején megmondta, hogy az őslakosok egy különleges fenevadról meséltek. Maître nem először hallott történeteket a hegyvidéken élő, majomszerű vademberről. Elmondta azt is, hogy míg a füves, bozótos fennsíkon szinte ismeretlen volt a lény, addig a hegyláncokat körülvevő mély, sötét dzsungelekben rettegtek tőlük. A szemtanúk leírása azonban mindig egyezett. Sajnos Maître-t 1914-ben megölték a hegyekben élő törzsek.
1947-ben egy Jules Alloy nevű francia tiszt arról számolt be, hogy a dzsungelben találkoztak egy lénnyel, ami szerinte nem majom, de nem is ember. A bennszülött őrmester elmondta neki, hogy a lényt jól ismerik a felvidéki népek, és soha nem vadásztak rájuk.
Lassan el is érünk időben a vietnám-amerikai konfliktusig, az 1960-as évektől kezdődően. A harcok egy része beszorult az őserdőkbe. A vadon évszázados csendjét, nyugalmát puskaropogás, robbanások, tüzek borították be. Nem csoda, ha ez felbolygatta az állatokat, köztük az erdei lényt is. Nem beszélve arról, hogy most először zavarták meg emberek „tömegei” a dzsungel békéjét. A legendák újra szárnyra kaptak, hiszen a katonák rendszeresen látták a furcsa lényeket.
Egy alkalommal támadássorozatot jelentettek az amerikai katonák ellen, de a támadók nem vietkongok voltak, hanem ismeretlen állatok. Kövekkel támadtak, és egy-két tengerészgyalogost komolyan megsebesítettek. Ez az akció néhányszor megismétlődött, s ettől fogva nevezték sziklamajmoknak a lényeket. Érdekes módon, sosem féltek az emberektől, kicsinyeiket az anyák mindig magukkal hordták. Pofájuk majomszerű volt, noha egyértelműen nem majmok voltak. Sokszor a katonák úgy kerültek közel hozzájuk, hogy észre sem vették.
Soha nem készültek róluk fényképek, filmfelvételek, még homályosan sem. Innentől kezdve bevonultak a kriptidlények széles tárházába, mint Észak-Amerikában a bigfoot vagy sasquatch, mint a Himalájában, Tibetben, Nepálban a jeti, mint Ausztráliában a jowie. Valójában az ázsiai kontinens több pontján számon tartják ezeket a lényeket, a maguk elnevezésével.
Írta: Csiribusz
Forrás: wearethemighty.com; youtube.com/M.F.P.
Képforrás: estrepublicain.fr; i1.trekearth.com; extinctanimals.com; shannonassociates.com; howarddavidjohnson.com
