A Bear Lake (Medve-tó) szépségéről híres festői tóvidék, mely Utah és Idaho államok határán található. Mindazon túl, hogy turista látványosság, közismert kiránduló övezet és kedvelt fürdőhely, a tónak megvan a maga árnyoldala is.
Ismert az 1868 júliusából származó történet, miszerint bizonyos S.M. Johnson nevű úr a lakhelyétől tartott Round Valley-be, a tó mentén. Miközben lóháton haladva sietett célja felé, tekintete a tó vizére siklott. Megpillantott valamit a víz tükrén, amiről kezdetben azt hitte, egy megfulladt ember teteme. Hogy jobban szemügyre vehesse, közelebb lovagolt a partvonalhoz. Eléggé szeles idő volt aznap, ezért a tó erősen hullámzott. Arra gondolt, a hullámok hamarosan partra sodorják a szerencsétlenül járt embert, ám nem az történt, amire számított. A hulla ugyanis megmozdult. Élt, sőt, nem is ember volt. A meglepett Johnson előtt egy állat emelkedett ki a vízből. Látta nagy fejét, nyakát és több mint fél literes nagyságú, tálka méretű füleit. A férfi megijedt az ismeretlen lénytől, amihez foghatót sosem látott korábban, ezért gyorsan elsietett a tó közeléből.
Másnap három nő és egy férfi sétált el a tó mellett, ugyanazon a helyen, ahol előző nap Johnson is járt. Ők is látták a szokatlan külsejű állatot. Azt mesélték, olyan gyorsan úszott, hogy leelőzött volna egy vágtató lovat.
Nem sokkal később ugyanezen a nyáron, újabb kis csoport számolt be hasonló élményekről. Négy férfi és hat hölgy ment St. Charles irányába, amikor a tó mellett haladva felkeltette figyelmüket egy szokatlan hullámmozgás. A víz azon a napon nyugodt volt, csak enyhe szellő fújt, ami nem zavarhatta különösebben a tó felszínét. A társaság egyik tagja – Mr. Thomas Sleight – egyértelműen látta egy nagyobb állat oldalát, melyet kb. 27-28 méter hosszúnak saccolt. A másik úr – Mr. Davis – kevesebbnek gondolta a méretet, szerinte 12 méteres lehetett, de abban mindannyian egyet értettek, hogy a lény szédületes sebességgel úszott, gyorsabban haladva, mint egy mozdony. Néhány perccel az állat elillanása után, észrevettek egy másik példányt is, jóval kisebbet az előzőnél. Bőrük barna színű volt.
1868. júliusát követően, miután a Deseret News leadta a hírekben az eseményeket, nagy izgatottság lett úrrá a környéken. Szinte senki nem kételkedett a történetek hitelességében. A helyi indiánok kifejezetten érdeklődőek voltak, és azt mondták, őseiktől már hallottak a félelmetes, vízben élő kígyószörnyről. Azt mesélték, sok-sok holddal ezelőtt elhurcolta néhány bátor emberüket. Azóta nem alszanak a tó közelében és nem is úsznak benne. Asszonyaikat, gyermekeiket nem engedik fürödni a vízben. A fehér telepesek is sokszor látták e furcsa lényt.
Az egyik indián történetben, amelyet 1874-ben John Goodman utazó jegyzett fel, elbeszélnek egy legendát. A legenda szerint volt egy ifjú pár, akik mélységesen szerették egymást, de a törzs tagjai bizonyos okok miatt ellenezték kapcsolatukat, és üldözőbe vették a szerelmeseket. Amikor a fiatalok a tóhoz érkeztek, a Nagy Szellem segítségét kérték, aki óriási kígyóvá változtatta őket. Persze mindez csak mese, legenda.
Az általános leírás a szörnyről: barna bőre van, 12-60 méter közötti a hossza (nyilván nem egy példány van belőle), a feje agyarak nélkül rozmárhoz vagy aligátorhoz hasonlít, szemei nagyok, kb. harminc centire vannak egymástól. Fülei akár a fürtök, fél literes tálka nagyságúak. Lábainak száma ismeretlen, nagyjából fél méter hosszúak. Szárazföldön ügyetlen, de a vízben gyors, kígyószerűen úszik. A hátsó részéről nincsenek adatok, mivel mindig víz alatt volt, így sosem látták.
Legutóbb 2002-ben észlelték a legendás szörnyet. Jelenleg filmet szándékoznak készíteni a történetből, amit 2024-ben mutatnának be a mozik. Meglátjuk ...
Írta: Csiribusz
Forrás: utahoutdooractivities.com; deseret.com; bearlake.org
Képforrás: bearlake.org; wikitravel.org; artstation.com
