Ez az eset csaknem kétszáz éve történt az amerikai Oklahoma állam területén. A hivatalosan jegyzett esemény több amerikai könyvben megjelent, mely a témával foglalkozik, és a helyi indiánok is igazolják a hitelességét, hiszen legendáik részévé vált.

Még a fehér telepesek be sem tették lábukat az amerikai kontinensre, amikor a choctaw nép már háborúzott a szomszédos törzsekkel. Aztán megjelentek a spanyolok, a franciák és az angolok, s a 17. századtól terjeszkedni kezdtek a kontinens déli és keleti térségeiben. A choctaw törzs tagjait nem kellett félteni. A megjelenő telepesekkel kereskedelmet folytattak, és földjeikért cserébe alkut kötöttek velük. Elsősorban a franciákkal szövetkeztek, mert az angolok társultak az ellenséges törzsekkel, és ez veszélyeztette biztonságukat. Átvették a fehérek találmányait, alkalmazkodtak az új helyzethez. Később az amerikai polgárháborúban is részt vettek. Büszke, harcos hagyományuk volt, évszázadok tapasztalatával.

/Joshua LeFlore/

A choctaw törzs tagjai eredetileg nem Oklahomában éltek, hanem jóval délibb vidékeken, Alabama és a Mississippi síkságain. Szerencsétlen történelmük során 1831 és 1833 között új területekre telepítették őket, többek között Oklahomába, a mai LeFlore megyébe. Sokan meghaltak közülük, nagyrészt járványokban, egyéb betegségekben, éhezésben. Közben folytatták a kereskedelmet a fehérekkel, sőt, keveredtek is velük. Ilyen vegyes házasságból született legendás történetük kulcsfigurája, Joshua LeFlore (a későbbi Leflore megye róla kapta a nevét).

A férfi családja nagy befolyással bírt a régió családjai között, nagyanyja magas rangú choctaw famíliából származott, és a choctaw-k sokra tartották a női vérvonalat. Tehát Joshuát mindkét oldalon nagyon szerették és támogatták. Ezekben az időkben már érezhető volt az északi és déli államok közötti feszültség, de Oklahomában egyelőre nyugalom és béke volt.

Történetünk színhelye ma is fellelhető az Ozark hegység lábánál. Ez a vidék a 19. század elején és közepén még teljesen lakatlan volt. Ebbe a távoli, vadregényes, buja őserdőkkel benőtt tájra került a choctaw törzs. Számukra is ismeretlen volt. Miután 1855-re már több, mint húsz éve éltek a vidéken, feltételezhető, hogy láttak egy-két ijesztő dolgot a vadonban. A különböző történetek, szellemhistóriák kezdtek szárnyra kapni. Aztán egy éjszakán az említett évben, az egyik farmra betörtek, és háziállatokat, valamint nagy mennyiségű zöldséget loptak el. A betörések állandóvá váltak, s nem egyszer még a kutyákat is elvitték. A betörők nem válogattak. Indiánokat és fehér telepeseket épp úgy megkárosítottak. Mindkét nép tudta, hogy valamit tenni kell.

Senkinek fogalma nem volt, hogy kik lehetnek a tettesek. Néha nagy lármával raboltak, máskor olyan csendben, hogy a lakók észre sem vették. Az indiánok lovas járőröket szerveztek, akik minden éjszaka a vidéket járták az elkövetők után. A telepesek is szervezkedni kezdtek. Bíztak benne, hogy előbb-utóbb elkapják a tetteseket, és bíróság előtt felelnek bűneikért. Ám hiába kutattak utánuk, az elkövetőket sehol nem találták. Nem látta és nem hallotta őket senki, nyomot sem hagytak maguk után.

Aztán az események még sötétebb, még baljósabb fordulathoz értek. Gyermekek és nők tűntek el minden előzmény nélkül. A közösségen páni félelem lett úrrá, de fel sem merült bennük, hogy az elkövetők nem emberek. A nők eltűntek az erdőkben, a gyermekeket a bölcsőkből, az udvarokból lopták el. Megváltozott a légkör. Az emberek nem értették, mi történik. Ez így nem mehetett tovább. Harminc főből álló csapatot szerveztek az elraboltak megtalálására. Nagyrészt indiánokból állt a csapat. Vezetőjük Joshua LeFlore lett. Csatlakozott hozzájuk egy másik nagy harcos is, Mushulatubbee, hat fiával együtt. Fiai hatalmas férfiak voltak, mindegyik majd két méter magas és 130 kiló.

Ugyanezekben a napokban a tőlük 50 km-re nyugatra lévő kiowa rezervátumban hasonlóan rémisztő dolgok történtek. A kiowa indiánok úgy tartották, a nők tisztátalanok menstruációjuk napjaiban. A harcosoknak ilyenkor nem volt szabad velük szóba állni, de még rájuk nézni sem. A falu szélén elkülönítve állt egy-két sátor a vérző lányoknak és asszonyoknak. Ide vonulhattak vissza nehéz napjaikon, és amikor vége volt, visszamehettek családjaikhoz. Ezekből a félreeső sátrakból egy ideje, sorra tűntek el a nők, majd egy nap arra ébredtek a falu lakói, hogy a nők sátrait valami teljesen lerombolta, s a bennük alvó nők eltűntek. A kiowák úgy vélték, a vérszag csábította oda a ragadozókat, a sátrakból áradó feromonok.

Eközben LeFlore és csapata egy távoli farmhoz érve végre nyomokat talált. A nyomok a nyugati vadon felé vezettek. Azt mondják, a férfiak nyolc órán keresztül lovagoltak a vadonban, átkelve a mai Glover folyón és Little folyón. Miután elhagyták a vízpartot, egy igazán buja ősvadonba kerültek. Magas, sűrű fákkal benőtt dombokat láttak. A nyomolvasó indiánok figyelmeztették LeFlore kapitányt, hogy ez a hely lehet az elkövetők búvóhelye. A csapat megpihent egy kicsit, miközben LeFlore távcsővel kémlelte a környéket. Egy idő után a kapitány rájuk parancsolt, hogy azonnal készítsék a fegyvereiket, s máris az egyik domb irányába rohamoztatta őket.

Senki nem tudta, mit látott Joshua LeFlore a távcsövön, de hűen követték őt. A harcosok egy kiterjedt, sötét erdőrészben találták magukat, és mind érezték, hogy itt valami nagyon nincsen rendben. Az arcukba gyomorforgató bűz csapott. Az idősebb harcosok jól ismerték ezt a szagot. A halál szaga volt, és ettől hátrahőköltek. Lovaik egyre nyugtalanabbak lettek, néhány ló megmakacsolta magát, nem akart továbbmenni. A harcosok egyre jobban markolták fegyvereiket, ahogyan közel értek a bűz forrásához. Egy tisztásra jutottak. Elég furcsa tisztás volt. Mindent áthatott az édeskés bűz és a legyek sűrű döngése. De hiába voltak harcokban edzett férfiak, a rájuk váró látvány mindent felülmúlt.

A tisztás tele volt állatok és emberek maradványaival. A holttestek halomban hevertek, némelyik megcsonkítva, félig széttépve, felfalva. Mások bomló húscafatokban. A bomlás különböző fázisaiban nem mindegyiket lehetett felismerni. A bűzbe vegyülve vizelet és ürülék szaga is jelen volt. Pontosan tizenkilenc nő és gyermek holttestét számolták össze.

Ekkor a fák sávjából három megdöbbentő külsejű lény támadt rájuk. A gorillaszerű hatalmas szörnyek mindenkit megrémítettek. Erre végképp nem számítottak, és azonnal tüzet nyitottak. Az egyik lény LeFlore irányába lendült. Lovát a rámért hatalmas ütéssel megölte. A férfi többször mellbe lőtte a szörnyet, majd kardjával ledöfte, ám a lény meg sem rezdült. Megragadta LeFlore fejét és egyetlen rántással letépte a válláról. Látva vezetőjük szörnyű halálát, az indiánok össztűz alá vették a lényeket, s ez végül hatott. A fejlövéseket csak az egyik élte túl. Súlyos sebeitől sújtva, kúszva próbált menekülni, de Mushulatubbee kisebbik fia fölé állt éles vadászkésével és lenyeste a lény fejét.

Ahogyan a lőporfüst eloszlott és a vidékre újra csend borult, a hatalmas szörnyeket jobban meg tudták figyelni. Legalább két és fél méter magasak lehettek, testüket mindenhol sűrű szőrzet, fejlett izomzat borította. Pofájuk majomszerű volt, homlokuk egészen alacsony. Súlyuk egyenként kb. 300 kilót nyomhatott.

A harcosoknak csak most volt idejük beazonosítani a halottakat. A legtöbb nő és gyermek holtteste hosszú hetek óta oszladozott. Néhányat felismertek közülük, néhányat nem. Az áldozatok nagyrészt bennszülöttek voltak. Később az óriási lények testét elégették.

A megmaradt harcosok a halottak eltemetése után visszaindultak otthonaikba, de soraikat nem jellemezte a boldogság és a megkönnyebbülés. Veszteségeik súlyosak voltak. A tömérdek oszló hulla látványa, a három szörny támadása, társaik elvesztése, és LeFlore szörnyű halála nagyon lesújtotta őket. A kapitány volt népük utolsó reménysége. Azt mondják, a szörnyűséget túlélő férfiakat annyira sokkolta az átélt élmény, hogy még évekkel később is rémálmok gyötörték őket. Valószínűleg poszttraumás stresszen mentek keresztül, de akkoriban ezt a jelenséget nem ismerték.

Bár a történet nem merült feledésebe, sokan ma is kételkednek benne, s főleg a bigfoot létezésében. Úgy tartják, semmiféle bizonyíték nem áll rendelkezésre az elbeszéléseken kívül.

Azt azért ne feledjük, hogy Oklahoma az egyik legjelentősebb állam a bigfoot-észlelések tekintetében. Legtöbb esetben ezek a lények ellopkodják az ember készítette tárgyakat, huncutkodnak, ijesztgetnek és ennyivel beérik. Általában nem ártó céllal közelednek. A történetben leírt lények azonban egyértelműen a bigfootra emlékeztetnek valamennyiünket.

Írta: Csiribusz

Forrás: hangar1publishing.com; squatchable.com; sasquatchhistory.wordpress.com

Képforrás: rmsobigfoot.blogspot.com; pueblosoriginarios.com; encore-editions.com; hu.pinterest.com; artstation.com; towardsdatascience.com