/A cikk idegen nyelvből lett átvéve, így előfordulhat véletlen félreértés a fordításban, esetleg egy-két mondat kimaradt vagy betoldódott. Megengedtem magamnak annyi szabadságot, hogy a magyarítás, illetve az olvasmányosság érdekében, kicsit kikerekítettem a mondatokat. Ha ennek ellenére valaki úgy érzi, mégis van benne egy-egy olyan megfogalmazás, ami elvileg nem szerepel az eredetiben, az azért van, mert a forrás is sokszor hiányos, összefüggéstelen, vagy nem egyértelmű. Ilyenkor néha tettem olyan „mondat-betoldást”, ami kikövetkeztethető a történetből, bár nincs leírva szó szerint az eredetiben. Ezen mondatok mennyisége elhanyagolható, ugyanakkor mindenképpen hangsúlyoznám, hogy a tartalom lényegi részén nem változtat. Sokszor előfordul, hogy különböző források némely részleteket leszámítva eltérőek, nagyon ellentmondásosak. Kérem, senki ne gondolja, hogy szándékosan akarom félrevezetni! Mindenki maga tudja, mit hisz el a történetekből vagy mit nem. Hitelességüket sem cáfolni, sem állítani nem tudom. Némelyik meglehetősen hátborzongató, ezért ki-ki a saját felelősségére olvassa el! Köszönöm! - Csiribusz/

Kutyaember vagy vérfarkas? Rendszeres olvasóim már tudják, hogy időnként felbukkan egy-egy hasonló történet a blogomban. Olvashattunk rengeteg beszámolót amerikai tapasztalatokról e témát illetően, de felbukkantak a világ egyéb részeiről is különböző történetek. Hogy kis hazánk se maradjon ki, elsőként lássunk mindjárt egy nem is olyan régi írást, amely az ország északkeleti részéből származik.

Magyarország, Vásárosnamény és Gergelyiugornya között:

„Kocsmázásból tartottam haza Vásárosnaményból Gergelyiugornyára hajnali háromkor. Az utam a Tisza-hídhoz menet az erdőn vezetett át. Hajnali három volt, még nem pirkadt. Nem féltem semmitől, hisz ezekben az erdőkben nem kell tartani vadállatoktól, csak ritkán lehetett látni a fák között egy vadmacskát, vagy kóbor kutyákat. Ezek nem sokáig jelentettek gondot, mert a sintérek bevitték, így nem tartottam semmitől.

A dolog akkor történt, mikor az út egy helyen megemelkedik, és egyfajta hídként folytatódik tovább, én letértem a mellette futó járdán. Hirtelen a híd alatti korlát alatt, halk nyüszítést hallottam. Elég nagy állatbarát vagyok, van három kutyánk otthon, és bármit megtennék értük. Arra gondoltam, hogy egy szerencsétlen állat bujkál a korlátok között, és a lábát fájlalja. Szólongattam az állatot, de erre elhallgatott, majd újra folytatta a nyüszítést, hangosabban. Lassan beléptem, és újra megszólaltam.

Erre válaszként morgás jött. A mobilomba applikált zseblámpát magam elé tartottam. Amit annak fényében láttam az minden volt, csak nem kutya. Pedig elsőre egy nagy, fekete bundás kutyának gondoltam, ami a hátsó lábain kuporog. Láttam a hegyes füleit. A jövetelemre az a valami megfordult és láttam, hogy kékek a szemei, és megdöbbentően intelligensek. Felágaskodott a két hátsó lábára, és felüvöltött. A szívem megdobbant, én pedig futásnak eredtem. Meg se álltam, míg nem jött velem szembe egy kocsi.”

Bulgária, 2019.

„Hadd kezdjem magammal. A húszas éveimben járok. Nagyon magas vagyok – 193 cm –, állatorvosnak tanulok, és a karrierem mellett kickboxszal is foglalkozom. Nem sok minden ijeszt meg, inkább én vagyok ijesztő figura általában. Az egyetem egy dombtetőn áll a városon kívül. A kollégiumi szobám ablakából – ami a hetedik emeleten van – hatalmas búzamezőket látok és a közeli erdőséget.

Az első találkozásom tavaly volt. Van egy német juhászkutyám, Hades, és egy husky kölyköm, Ragnar. Aznap elég későn hagytam el az egyetemet. Odakint már sötét volt. Általában nem bánom, ha este vihetem ki a kutyákat. Olyankor póráz nélkül futtathatom őket. Jól idomítottak, hallgatnak rám. Ezen kívül ismerik a kutyáimat a környéken és nem bántanák egyiket sem, még ha kint hagynám is őket. Hadesnek és Ragnarnak világítós nyakörve van, hogy jól láthassam mindkettőt. Sétáltunk egy ideig és a kutyák közben játszottak, futkostak.

Egyszer csak Hades megállt és morogni kezdett belebámulva a búzamezőbe, lefelé a dombon. Nem foglalkoztam vele. Baglyok, denevérek, rágcsálók voltak körülöttünk. Pórázra kötöttem a kutyákat, nehogy elfussanak, ha kedvük támadna üldözőbe venni valamit. Félórányi folyamatos morgás után elegem lett, és úgy döntöttem, hazaviszem Hadest, és majd külön kihozom Ragnart, hadd fussa ki magát.

Hazaérve arra vártam, hogy menjen be a ketrecébe. Szeretett ott aludni, én pedig soha nem zártam őt be. Azon az éjszakán azonban mindvégig az ablaknál állt és kifelé nézett. A kis husky közben állandóan nyüsszögött, ki akart menni újra. Megpróbáltam Hadest bevonszolni a ketrecébe és rázárni, míg vissza nem jövünk. Kinéztem az ablakon. Egy fekete figurát láttam, amely a lenti parkolóban az autók körül cirkált. Arra gondolva, hogy ez a valaki lopni próbál, felkaptam a zseblámpámat és odavilágítottam. Nem tolvaj volt, és nem is ember. Felnézett, a szeme visszatükrözte a fényt. A feje fekete volt és nagyon hasonlított Hadesre. Négy lábon állt, de amikor odavilágítottam a fénnyel, felállt. Az autók teteje alig érte el a hátát. Morgott, s mint később megtudtam, a lakók közül sokan hallották. Hades vadul próbálta szétszedni a ketrecét. Ragnar még hangosabban nyüsszögött. Rájöttem, hogy ő nem ki akar menni, hanem minél távolabbra húzódna az ablaktól. A morgás megijesztett engem, s a zseblámpát kiejtettem az ablakon. Próbáltam továbbra is megfigyelni, de túl sötét volt. Hallottam a hó ropogását, amint elment.

Másnap reggel lementem a zseblámpámért. Megtaláltam, de láttam a hóban néhány hatalmas, kutyaszerű lábnyomot és még mindig ott lebegett az állat büdös szaga.

Vettem az egyik vadász barátomtól infravörös távcsövet. Azóta négy alkalommal láttam a lényt az erdőben. Kétszer a mezőn át, és a dombon. A szobatársammal együtt felváltva figyelünk éjszakánként, amikor Hades morogni kezd. Azóta nem viszem ki esténként a kutyákat. Ragnar már nem játszik és nem futkos. Folyton a lábam mellett van. Remélem, egyszer kinövi!”

Kanada, Ontario, North Bay, 2016 júliusa:

Éjszaka kettő körül járt az idő, amikor a férfi meghallotta, hogy a ház körül valami a kukáknál matat. Nem az első eset volt, általában mosómedvék vagy prérifarkasok jártak rá a szemétre. Nem szokatlan jelenség arrafelé, a férfi nem is foglalkozott vele.

A hálószoba ablakai az udvar felé néztek, az ágyból jól lehetett látni a sorfákat. A férfi egy darabig a plafont nézte, megpróbált visszaaludni. Csakhogy a kukák tovább csörömpöltek és olyan hangot adtak, mintha valami húzná őket a földön. A férfi ekkor már medvére gyanakodott. Az ablakhoz ment és kilesett rajta, de a redőny miatt nem sokat látott, csupán egy árnyékot, ami magassága és karcsú termete miatt kizárta, hogy medve legyen.

A férfi fegyvert vett magához, kiment a házból, hogy utánanézzen a dolognak. Talán betörőt fog? Érezte, hogy valami elfut a háta mögött. Egy bokorcsoport vonta magára a figyelmét, ahonnan morgást hallott. Ekkor már tudta, hogy ez valamiféle farkas lehet. Tanácsosabbnak érezte, ha visszamegy a házba. Bebújt az ágyba a felesége mellé, s az éjszaka hátralévő részében már nem hallott semmi zajt.

Másnap reggel első dolga volt, hogy bizonyítékot keressen az éjszakai látogatóra. Azon kívül, hogy egy helyen sérült volt a fű, mintha hemperegtek volna rajta, nem talált semmit. Megszokta, jól ismerte a coyote-ok hangját, de olyasmit, mint akkor, sosem tapasztalt.

Az incidens után egy darabig nem történt érdemleges dolog, majd négy nappal később az éjszaka közepén a férfi furcsa hörgésre ébredt. Lépéseket hallott a ház körül. Fegyveréhez kapott és bement a nappaliba, amelynek ablakai a hátsó udvarra néztek. Kipillantott az üvegen és egy óriási farkast látott négy lábon állni azon a helyen, ahol valamikor szamócát próbált ültetni. Két teljes percen át bámulta. Aztán a lény két lábra állt, beleszagolt a levegőbe és elindult a műút felé. A férfi látta, amint áthalad a garázs előtti felhajtón, s így az arányokat jobban meg tudta becsülni. A lény legalább két méter magas volt, fekete szőrzete kis területen szürkébe hajlott. A férfi nem utoljára látta a fenevadat. Később még négy találkozása volt.

Dél-Anglia, 2015 nyara:

„Egy kis faluban élek a vidéki Angliában. Kutyaember vagy vérfarkas kalandom 2015 júliusának közepén történt. Szombat volt. Aznap ragyogó idő lévén arra vágytam, hogy mielőbb leutazhassak a Somerset-i Yeovilbe, ahol el akartam tölteni egy nyugodt hétvégét a barátom házában. Az út hosszú volt és a sztráda rendkívül forgalmas. Ez volt az első alkalom, hogy a barátom házában jártam, ahol egyedül élt. Gyorsan rájöttem, hogy a háza távol van minden úttól, a legközelebbi főút is három mérföldnyire található. Mialatt a kanyargós országutakat róttam a kocsimmal, alig láttam lakóházakat a környéken.

Amint megérkeztem, elhatároztuk, hogy elsétálunk az alig húsz percnyire lévő helyi kocsmáig és bekapunk valamit, mert egyikőnknek sem volt kedve főzőcskézni. Miután befejeztük a vacsorát, kimentem a kocsma elé, hogy elszívjak egy cigarettát. Ekkor vettem észre két férfit egy óriási ír farkaskutya társaságában. A két öreg a hatvanas-hetvenes éveikben lehettek, s az egyik, mely idősebbnek tűnt és a kutyával volt, hevesen beszélt. Azt mesélte a másiknak, hogy két erős ír farkaskutyája tűnt el egyetlen éjszaka alatt. Nem értettem, mi ebben a különös, hiszen sokszor lopnak el kutyákat.

Barátommal később visszasétáltunk a házába. Megkérdezte, nem bánnám-e, ha a barátnőjével elmenne egy kicsit szórakozni. Nem bántam. Miután magamra maradtam, teáztam, cigiztem, megnéztem egy-két filmet. Általában szeretem a horrorfilmeket, mivel azonban egyedül voltam a semmi közepén, úgy döntöttem, azon az estén kihagyom az élményt, és inkább lágyabb műfajt választok.

12:30-kor vége lett a Die Hard című filmnek. Körbementem a házban, hogy leellenőrizzem az ajtókat, a nagyobb ablakokat, rendesen be vannak-e zárva. A kisebb ablakokat ugyanakkor kinyitottam, ugyanis nyár lévén rendkívül meleg volt az éjszaka.

Elfeküdtem a kanapén egy pléd társaságában, s elaludtam. Mindenütt sötétség volt. Talán egy órát aludhattam, amikor furcsa hangokra riadtam fel. A szemem felpattant és fülelni kezdtem. A hátborzongató zaj az udvar felől jött. Azt hittem, talán egy kutya lehet, bár még nem hallottam hasonló zajokat kutyáktól. A neszezés a szomszédos istállók irányából jött, amelyek a ház körül épültek és üresen álltak. Tíz perccel később minden elcsendesedett.

Kíváncsi voltam, mi okozhatta a zajt. Talán róka vagy rókák, melyek egymással harcoltak vagy játszottak? Sodortam egy cigit, felkaptam a zseblámpát a kocsimból, majd kimentem az udvarra, a ház hátsó traktusához az istállók felé. Óvatos voltam, mert számítottam arra, hogy az elveszett ír farkaskutyák azok, amelyek igencsak óriási jószágok. Ekkor meghallottam egy hangos, de alacsony rezgésű morgást az istállók környékéről. Teljesen ledermedtem. Az istálló vége felé világítottam, de semmit nem láttam. Mégis éreztem, hogy van ott valami. Megpróbáltam utánozni a hangját, nem túl sikeresen. Azonnal tudtam, hogy rossz ötlet volt. Egy fej jelent meg az istállónál, nagyjából hét-nyolc méterre tőlem. Egy méter magasságban volt a föld felett, ahogyan négy lábon állt.

Jól láttam, hogy ez nem kutya. Teljesen megmutatta magát. Teste hatalmas volt, karcsú, vékony, alig borította szőrzet. A fejét és a válla környékét azonban dús, fekete szőr fedte. Tipikus kutyajellemzőkkel bírt: hegyes fülek, hosszú orr, akár egy német juhászkutyának, csak jóval nagyobb és szélesebb.

Fogalmam sem volt, mi ez. Úgy nézett ki, mint egy kutya, de mégsem. Túlságosan nagy volt emberi karokkal, vállakkal. Rám vicsorgatta a fogait, ugyanazzal a morgással, mint korábban. Az ajtóhoz futottam olyan gyorsan, amennyire csak bírtam. Bezártam az ablakokkal együtt, s lehúztam még a redőnyöket is. Pánikba estem, rémült voltam. Nem tudtam, követett-e, bár tisztában voltam azzal, ha akarta volna, elkaphatott volna. Körülbelül hajnali fél ötig hallgattam az üvöltését, a torz ugatását és ahogyan a ház körül mászkált. Aztán csend lett.

Soha nem hittem a kísértetekben, a szellemekben, a kutyaemberekben, vérfarkasokban vagy vámpírokban. Amióta azonban láttam ezt a kutyaembert vagy vérfarkast, már nem érzem magam biztonságban. Mindig azt gondoltam, hogy ezek a lények csak a hollywoodi filmkészítők alkotásai, de most már tudom, ezek valóban léteznek. Elmondhatom, hogy soha többé nem megyek vissza abba a házba, s nem megyek éjjel sem vidékre, sem az erdőre.”

Anglia, Essex, 1993:

"Vidéken nőttem fel, az angliai Essex közelében, erdőkkel és mezőkkel körülvéve. Mindez egy kis farmon történt, egy magányos út mentén. Az első találkozásomat azzal a lénnyel, úgy tudom leírni, hogy egy vadállat volt a kertünkben. Éjszaka volt, éjfél körül járhatott az idő. 13-14 éves lehettem.

Mostohaapám nemrég érkezett haza a kocsmából, és a konyhában tartózkodott, ahol pirítóst készített. Lementem hozzá vizet inni, mert megszomjaztam. A reflektor nem égett a hátsó udvarban. Kikapcsolták, mert erős fénye szinte vakított.

A mostohaapám az ablakon kinézve észrevette, hogy valami mozog a kertben. Bizonytalan volt abban, amit lát, így én is kinéztem, és próbáltunk rájönni, mi az. Mostohaapám bekapcsolta a reflektort. Valamilyen lény állt ott négy lábon, s a tó vizéből ivott. Hatalmas volt. A színe fekete, megtermett, nagyon izmos. Megfordult és a ház felé nézett. Úgy véltük, nem lát minket a vakító fénytől.

Még soha nem láttam ilyesmit. A pofája kutyaszerű volt, de vadabb, s vonásai is erősebbek. Fejétől a talpáig fekete szőr borította mindenütt. A mostohaapám és én, bénulva a döbbenettől, csak álltunk mozdulatlanul. A lény elhátrált a tótól, két lábra állt, majd a sövényt átugorva távozott. Csakhogy az a sövény lehetett vagy három méter magas. A mostohaapám ekkor lekapcsolta a reflektort, és rám parancsolt, hogy menjek lefeküdni.

Másnap azt mondta nekem, soha ne beszéljünk arról, amit este láttunk. Amikor mégis megpróbáltam megemlíteni, tagadni kezdte, mintha soha nem történt volna meg.

Egy másik alkalommal a barátommal úton voltunk, s egy mező mellett haladtunk el, ahol volt egy pajta. Az építmény oldalában egy nagy lyuk tátongott azon az oldalon, ahol az út felé sétáltunk. Mindez ebédidőben történt, fényes nappal. Ahogyan közeledtünk az úthoz, mindketten észrevettük, hogy a pajtában, a lyukon keresztül figyel minket ez az állat. Megmozdult, és tudtam, hogy láttam már korábban. Úgy döntöttünk, jobb lesz, ha szép lassan visszafordulunk. A lény is visszahúzódott a pajta mélyére. Olyan gyorsan, ahogyan bírtunk, visszasiettünk hozzánk, és soha nem mentünk arra többször.

Néhány szomszéd arról panaszkodott, hogy éjszakánként hátborzongató üvöltést hallanak. Gyorsan meggyőzték magukat, hogy rókák voltak. Én vidéken nőttem fel, és tudom, milyen a rókák hangja. Ezek az üvöltések nem rókáktól származtak.

A rendőrségen felvettek egy jelentést, miszerint egy ismeretlen, de hatalmas állatot látott befutni az erdőbe egy kutyákat sétáltató ember. A kutyák, amint megérezték a nagy állat közelségét, leültek, nyüszögni kezdtek, és nem voltak hajlandóak továbbmenni. A rendőrség kapott néhány nyomot, de aztán minden elcsendesedett, és többé senki nem beszélt az ügyről. Szóval ez volt az én személyes tapasztalatom. Hálát adok, amiért már nem élek Essexben.”

Nicaragua, Managua, 1987:

„Anyám néha otthagyott a nagymamánál, aki három és fél mérföldnyire lakott a Nicaragua-tótól, mely bikacápáiról is híres. Azon a területen, ahol a nagymama élt, állandóak voltak az építkezések. Az állam nagy erdőket irtott ki azért, hogy újabb és újabb házsorokat emelhessen. Villanyoszlopok azonban már majd mindenhol voltak, még ott is, ahol még nem álltak a házak. Akadt néhány patak, melyek a hidak alatt folytak el más városrészekbe, vagy a környékbeli tavakhoz, hegyekhez futottak.

Sok bennszülött élt ezen a vidéken. Főzték a tűzhelyeken a rizst, a babot, és kézzel készítették a tortillát. Egy délután anyám elküldött, hogy vegyek babot és tortillát a környékbeli árusoktól.

Soha nem hittem a vérfarkasokban, a boszorkányokban, a természetfelettiben vagy a hasonló dolgokban. De ma már megértem a nyitott gondolkodás fontosságát, és tisztelem azokat, akiknek paranormális képességeik vannak.

Két műanyag ételhordó volt nálam a babnak és a tortillának. Egy olyan területen kellett átmennem, ahonnan a patak egészen a Nicaragua-tóig ment, és még mindig elég nagy erdős terület vette körül, befejezetlen épületekkel.

Az út amelyen haladtam, az erdő és a patak között húzódott. Ahogyan a visszafelé úton közeledtem a nagymamám szomszédságához, a befejezetlen házak környékén a fák megritkultak. A patak közben belefutott egy vízi útba és nekem át kellett mennem egy hídon, hogy a külső útra jussak, ami a nagymamám házához vezet.

Amikor elindultam, hogy anyámnak babot és tortillát vegyek, nem voltak baljós előérzeteim. Délután fél hét volt, de mert közel vagyunk az Egyenlítőhöz, a nap még fényesen ragyogott. Körülbelül egy óra alatt fordultam meg, és már sötétedett, amikor a nagymamához visszaindultam, de nem aggódtam, mert ismertem a környékbeli embereket.

Tehát közel jártam az építési területekhez, amikor besötétedett. Telihold volt aznap. Egy olyan épülethez értem, amit még nem fejeztek be, hiányzott róla a tető és az ajtóbetétek. Úgy százharminc méterre lehetett a pataktól és a fáktól. A hold megvilágította az épületet, de persze akadtak sötét zugok. Éppen a ház ajtaja előtt haladtam el, amikor morgást hallottam. Olyan volt, mint a kutyamorgás. Gyermekként nem szerettem a kutyákat, mert sokszor megkergettek. Nem tudom, mi ütött belém akkor – kíváncsiság vagy butaság –, a lényeg, hogy utána akartam járni, mi adja ki a hangot. Azokban az időkben nem volt ritkaság a veszettség, nem ártott az óvatosság.

Nos, igencsak megdöbbentem a látványtól. Szörnyű meglepetés várt. Mindössze harminc méterre voltam attól a dologtól, amit addig csak filmekben láttam, mint az Üvöltés című horrorfilmben. Nem hittem a szememnek. Ez a valami lassan felemelkedett ülő helyzetéből, a holdfény megvilágította a pofáját. Az épület egyszintes volt, nagyjából két és fél méter magas a tető nélkül. Ennek a lénynek a feje túlért rajta legalább tíz centivel. Nem tudtam megszólalni. Féltem és hitetlenkedtem. Hegyes fülei voltak, orra közepes méretű, német juhászkutyához hasonlított, szeme sárgás fényű. Mancsai a mosómedve mancsaira emlékeztettek, bár visszafelé görbültek kissé. Hirtelen hangosan kicsúszott számon a tagadás: NEM! Úgy tűnt, a teremtmény meghallott, felém fordította a pillantását, és én rájöttem, hogy meglátott. Két választásom volt: vagy maradok és reménykedem, hogy nem fal fel; vagy futásnak eredek és meg sem állok a nagymama házáig. Úgy döntöttem, a második lehetőség a jobb.

Megfordultam és futottam az életemért. Éreztem, hogy az a lény mögöttem van, de nem mertem visszanézni. Röhej, de menekülés közben végig a kezemben szorongattam anyám éthordóit.

Amikor megérkeztem a házhoz, azonnal befutottam. Hálás voltam nagyanyámnak, hogy akkoriban nem zárta az ajtókat. Elfutottam anyám és nagyanyám mellett, a konyhában letettem az ételhordókat a pultra. Aztán felmarkoltam a steakkéseket és azt mondtam: „készen állok”.

Nagymamám és anyám próbáltak megnyugtatni, de negyedórába tellett, mire letettem a késeket. Addig nem voltam hajlandó megválni tőlük, míg meg nem bizonyosodtam arról, hogy a szörnyeteg nem támad a nagymama házára.

Furcsa, de nagyjából két évvel később kezdődtek szörnyű rémálmaim. Nem akkor láttam utoljára a lényt.”

Közép-Amerika, Guatemala, 1980 körül:

Dion Orellana Vargas Guatemalában nőtt fel. Családjának háza, körülbelül tíz kilométernyire feküdt az őserdőtől. Mindez azonban nem akadályozta meg abban, hogy találkozzon egy rejtélyes lénnyel, amit a helybeliek csak cadejónak hívnak. A helyi lakosok a cadejo szóval jelölik a kutyaembereket. Úgy hiszik, ez egy démoni lény, amit fegyverrel nem lehet megölni.

Apja farmja, ahol Dion élt, közel volt a hegyekhez, de távol a nagyobb településektől. Az az éghajlat, ami ott uralkodik, bármely állatnak kedvező. Dúsan burjánzó növényzete, patakjai, tavai miatt valóságos édenkert az állatoknak. Az itt élő emberek gyakran látják a cadejót, létezése nem kérdés számukra.

Dion édesapja mindennap korán kelt a munkája miatt, és általában késő este ért haza. Nagyon ritkán előfordult, hogy nem is jött haza, ott töltötte az estét, ahová a munkája szólította. Így volt ez azon az éjszakán is, amikor a rejtélyes lény a házukig merészkedett. Dion, az anyja és két kishúga már aludtak. Két óra körül különös, nyugtalanító zajra ébredtek fel. A kutyák ugattak, a csirkék idegesen repdestek, minden háziállat megvadult. Az anya nem tudván, mi történt, után akart nézni, mi baja az állatoknak. Közben fiát is maga mellé parancsolta, hogy menjen vele. Felkapott egy zseblámpát, és a kézi fegyvert, melyet a férje hagyott ott nekik, s kilépett a sötétségbe.

A zseblámpa fényével végigcikáztak az udvaron, de semmit nem láttak. Visszafordultak, hogy a házba menjenek, amikor döbbenten torpantak meg. A lény a háztetőn állt. Teljesen kifejlett, óriási ragadozó volt, Rottweiler fejjel, sárgán fénylő szemekkel. Az anya, megfeledkezve a fegyverről, megragadta a fia kezét és azonnal az ajtó felé tuszkolta.

Sikerült bemenekülniük, az anya minden ajtót és ablakot bezárt, s ráparancsolt Dionra, hogy menjen imádkozni. Azon az éjszakán sokáig hallották, ahogyan a lény a tetőn mászkál vagy a ház körül zajong.

Dion úgy emlékszik, nem nagyon félt azokban az órákban. A félelem később jött, az elkövetkezendő napokban, amikor már átgondolta és megértette, mi is lehetett az a lény, és mekkora veszélyben voltak. Édesapja úgy vélte később, az ajtók elég szilárdak ahhoz, hogy a lény ne tudja áttörni, de nyomatékkal kérte a feleségét, hogy a fegyver mindig legyen elérhető közelségben, és figyeljen az ajtókra.

Szerencsére a baljóslatú incidens soha többé nem ismétlődött meg, s pár évvel később Dion a családjával az Egyesült Államokba költözött át.

Afganisztán, 2009 táján:

Egy amerikai katona, aki akkoriban tért vissza közel-keleti szolgálatából elmesélte, hogy a hadseregben hallottak történeteket az Afganisztán hegyeiben és Irán ősi területein barangoló, nagy, félelmetes vérfarkasokról. Az amerikai hadsereg vezetősége tudta, hogy ezek a lények odakint vannak, de nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Azzal sem voltak teljesen tisztában, mik ezek a lények és mit keresnek ott. Végül úgy döntöttek az lesz a legegyszerűbb, ha úgy tesznek, mintha nem is léteznének. 

https://csiribusz.blog.hu/2017/12/16/verfarkasok_napjainkban

&

https://csiribusz.blog.hu/2018/12/01/verfarkasok_napjainkban_2_resz_hienaemberek

Írta: Csiribusz

Forrás: szon.hu; reddit.com; youtube.com/The Supernaturalist Channel/What Lurks Beneath/Darkness Prevails; unexplained-mysteries.com; lindagodfrey.com; google.com; mysteriousuniverse.org

Képforrás: naturescanner.nl; deguate.com; cucovata.com; clbxg.com; szeretlekmagyarorszag.hu; artasphoto.wordpress.com; lonelyplanet.com; artstation.com; pinterest.com; napidoktor.hu