/A cikk idegen nyelvből lett átvéve, így előfordulhat véletlen félreértés a fordításban, esetleg egy-két mondat kimaradt vagy betoldódott. Megengedtem magamnak annyi szabadságot, hogy a magyarítás, illetve az olvasmányosság érdekében, kicsit kikerekítettem a mondatokat. Ha ennek ellenére valaki úgy érzi, mégis van benne egy-egy olyan megfogalmazás, ami elvileg nem szerepel az eredetiben, az azért van, mert a forrás is sokszor hiányos, összefüggéstelen, vagy nem egyértelmű. Ilyenkor néha tettem olyan „mondat-betoldást”, ami kikövetkeztethető a történetből, bár nincs leírva szó szerint az eredetiben. Ezen mondatok mennyisége elhanyagolható, ugyanakkor mindenképpen hangsúlyoznám, hogy a tartalom lényegi részén nem változtat. Sokszor előfordul, hogy különböző források némely részleteket leszámítva eltérőek, nagyon ellentmondásosak. Kérem, senki ne gondolja, hogy szándékosan akarom félrevezetni! Mindenki maga tudja, mit hisz el a történetekből vagy mit nem. Hitelességüket sem cáfolni, sem állítani nem tudom. Némelyik meglehetősen hátborzongató, ezért ki-ki a saját felelősségére olvassa el! Köszönöm! - Csiribusz/
Vérfarkasok napjainkban – Éppen egy évvel ezelőtt ugyanezzel a címmel adtam közre egy bejegyzést, melyet óriási érdeklődés övezett. Most újabb adag történetet gyűjtöttem össze a témára kíváncsi olvasóimnak. Úgy tűnik, a megtapasztalásokból bőséges mennyiség van, nézzünk körbe ismét a világ országaiban.
A szemtanúk oldaláról nézve górcső alá vettük már Amerikát, Európát, most lássunk néhány meghökkentő esetet az afrikai Zimbabwéből.
A találkozás, melyről elsőként szót ejtek, a Hwange Nemzeti Park területéhez közel történt, Zimbabwe nyugati régiójában. Egy apa és a fia, Bulawayo város irányába tartottak késő éjszaka. A fiú vezetett, aki nemrég szerezte meg a jogosítványát. Az utazás vidám hangulatban telt, mígnem hangos puffanást hallottak, s az autó az út szélére csúszott. Durrdefektjük volt. Szerencsére egyiküknek sem esett baja és a kocsiban sem esett kár. A semmi közepén álltak, mégis természetellenes csend vette őket körül. Nekiláttak a kerékcserének, de nagyon ideges érzés telepedett rájuk a korábbi jókedvvel ellentétben. Az autó fényeinél mozgó árnyakat láttak és nyomasztó, mély morgást hallottak.
Az apa a fia miatt igyekezett uralkodni magán, miközben a fiú kezdett kiborulni. „Csak folytasd a cserét!” – utasította az apa. A fiú kétségbeesetten fejezte be a kerék cseréjét, majd gyorsan visszaültek a kocsiba. Négy aranysárga szempárt láttak a sötétségben. A fiú a gázpedálra lépett, hogy mielőbb eltűnjenek a helyszínről, ám azt kellett látniuk, hogy az állatok hasonló gyorsasággal kezdték követni őket. Az egyik példány közvetlenül mellettük haladt, négy lábon futva, de valamitől más volt, mint amit addig láttak. A feje vadkutyára emlékeztetett, ám szájában sokkal több fog sorakozott. Úgy nézett ki, mint egy baseball-játékos jól fejlett izomzattal. Abban a pillanatban rájöttek, hogy a lények vadásznak rájuk.
A fiú jobban nyomta a gázpedált és imádkozva remélte, hogy eléggé fel tud a kocsi gyorsulni ahhoz, hogy sikerüljön maguk mögött hagyni az állatokat. Amikor leelőzték őket, az a bizonyos példány hirtelen és könnyedén két lábra állt. Felfedve magát, két méter magas lehetett. Mielőtt felgyorsultak volna, karmos mancsait kinyújtotta a kocsi felé. Amikor rádöbbentek, hogy megúszták, az apa elsírta magát a megkönnyebbüléstől és a sokkhatástól.
Zimbabwe fővárosától, Hararétól északnak, a Domboshawa Barlangoknál történt a következő eset, mely nem hivatalos jelentés, magánbeszélgetésből maradt fenn. A történetet három férfi mesélte el, akik rendszeresen kijártak a barlangokhoz inni, csavarogni, beszélgetni. Egyik éjszaka ismét kimentek a megszokott helyükre iszogatni. Késő volt már, ők pedig ott ültek, a problémáikat vitatták meg, s arról beszélgettek – mint általában –, hogy milyen rossz a helyzet az országban.
Amint az időt töltötték ott, váratlanul nevetést hallottak egy erdős, bokros terület felől. (A barlangok közel vannak a településekhez - megj.: Csiribusz) Eleinte úgy hitték, az a valaki rajtuk nevet, ezért úgy döntöttek, nem foglalkoznak vele. Folytatták a beszélgetésüket, ám a nevetés újra meg újra felhangzott, egyre idegesítőbben és hangosabban. Megfordultak és tekintetüket a bokrok közé fúrták. Egy zöld szempár figyelte őket, amely legalább két méter magasból nézett rájuk. A férfiakat sokkolta a zöld szempár tekintete.
Ezek után a lény kilépett a bokrok takarásából és a holdfénynél feltárta magát. Feje hiénafej volt, szőrzete fekete foltokkal tarkított. Nem tudták meghatározni a szőrzet konkrét alapszínét, de világosabb színűnek tűnt. Háta előre görnyedt, sovány, izmos testfelépítése volt. Két lábon állt, de nem tudták jól megfigyelni a lábait. Karmait annál inkább. A karmok "kezeken" ültek!
Felordított, akár egy oroszlán, feléjük vetette magát, ők pedig rohanni kezdtek. Jól hallották, hogy egy rövid ideig üldözi őket, aztán megállt. Ők azonban futottak tovább mindennek ellenére, és meg sem álltak a főút mentén álló boltokig. Később megállapodtak abban, hogy nem beszélnek minderről senkinek.
A harmadik elbeszélés Harare fővárostól észak-keletre, Murehwa kisváros közelében történt. Olvassuk, miként emlékezik vissza a férfi hátborzongató kalandjára:
„Az én találkozásom akkor történt, amikor nyolcéves voltam, és apai nagyanyámat készültünk meglátogatni a vidéki Murehwában. Talán nem tudják, de ez a vidéki terület akkoriban ritkán lakott volt, az emberek házai nem épültek egymáshoz közel. Ezen a területen sok a paranormális történet, mindennapos dolgok.
Visszatérve a találkozásomra, késő este volt, s hazafelé tartottunk a nagymamámtól. Nagyon kellett pisilnem. Mivel éppen egy bokros terület mellett haladtunk, apám félreállt a kocsival, hogy pisilni tudjak a bozótosnál. Pár méterre elsétáltam a kocsitól – talán tíz méterre –, hogy enyhítsek magamon. Ekkor félelmet éreztem. Olyan félelmet, amit soha azelőtt nem éreztem. Az volt az érzésem, hogy figyelnek.
Mély, nehézkes légzést hallottam, mint miután valaki hosszú távon futott. A tekintetem egy bizonyos bokor felé fordult, amely előtt legalább egyméteres fű nőtt. Láttam, amint egy aranysárga szempár mered rám. Ahogyan néztem őt, a teremtmény felállt, recsegő hangot hallatva, mintha ropogtatta volna az ökleit. Nagy volt, magas, magasabb, mint a méteres fű. Nem láttam jól a testfelépítését, de láthattam a fejének a körvonalait. Német juhászkutyára hasonlított, hegyes fülekkel.
Gyorsan visszafutottam a kocsihoz, kicsit lepisilve magam, és anyám ölébe ugrottam. Megkérdezte tőlem, mi történt, de nem mondtam semmit. Nyilván senki nem láthatta az autóból azt, amit én.
Úgy döntöttem, nem beszélek róla, de azok a szemek még sokáig kísértettek engem. Halálosan féltem a sötétségtől, s elismerem, hogy egy kicsit még ma is félek tőle. Évekkel később megnéztem a Dog Soldiers című mozifilmet, és felismertem, amit akkor láttam. Egyik munkatársamat kikérdeztem ezekről a dolgokról, ő vidéken nőtt fel. Ő beszélt nekem néhány legendáról, amely hiénafejű lényekről szól. A vidéki emberek itt nem nagyon ismerik a vérfarkas elnevezést. Ők Chidomának hívják.”
Zimbabwében, a babonás helybéliek nem egyszer kötik össze ezeket az eseményeket a boszorkánysággal és az alakváltással. Az 1990-es években sokan kezdtek állattenyésztéssel foglalkozni a vidéki területeken. Többnyire marhákat és kecskéket tartottak.
Volt egy közösség, ahol élt két olyan ember is, akik mindig visszahúzódóak voltak, nem vettek részt a közösségi életben és a többiek nem tudták, miből élnek. Azt tartották felőlük, hogy boszorkányok. Ezen kívül élt a vidéken egy Edward nevű férfi, aki állattartással – többek között kecskékkel és tehenekkel – foglalkozott.
Akkoriban a közösséget valami terrorizálta. Valami rendszeresen megtámadta az állatállományt, de nem volt jele erőszakos behatolásnak a karámokba. Egyik éjszaka Edward otthon volt, s hallotta, hogy a kecskék panaszosan sírnak a karámban. Felkapta a fegyverét és kirohant az állatokhoz, hogy elkapja a tettest. Megdöbbenve látta, hogy a karám ajtaja nyitva van, de oly módon, ahogyan azt csak egy ember nyithatta ki. Aztán a talajon vonszolás jeleit vélte felfedezni és követte a nyomokat. Egy hiénához vezettek, amely épp áldozatán lakmározott. Edwardnak sikerült lábon lőnie, ennek ellenére a hiéna elszaladt. Három nappal később az egyik embernek – akit boszorkánysággal gyanúsítottak – lőtt sebet láttak a lábán. Pontosan ugyanott, ahol Edward eltalálta a hiénát.
Végül az utolsó afrikai eset, mely szintén Zimbabwéhez kötődik, két fiatalembert említ, akik a mozambiki határ közelében, a Nyanga hegységben túráztak 2012-ben. A két férfi – nevezzük őket Toddnak és Jimnek – rajongva kutatták a hegy rejtélyeit. Aznap későn érkeztek a hegyhez, este tizenegy óra tájban. Kamerával, fényképezőgéppel felszerelkezve a hegy védettebb oldalán indultak felfelé. Minél magasabbra hágtak a hegyre, annál furcsább érzésük lett. A természet normális hangjai elcsendesültek, s úgy érezték, figyelik őket.
Jim átállította a gépét éjszakai üzemmódba. Ezen keresztül már jól láthatta, hogy különös lények mozognak körülöttük teljes csendben. „Todd, van ott valami” – mondta társának. „Forduljunk vissza, menjünk!” – válaszolta idegesen Todd.
Úgy is lett. Megfordultak és elindultak vissza oda, ahonnan jöttek. Egy idő után azonban rájöttek, hogy eltévedtek. Már vagy fél órája bolyongtak, amikor meghallották az első üvöltéseket, méghozzá egészen közelről, maguk mögül pedig lépések zaja érkezett. Egyetlen irányba menekülhettek, de Jim megbotlott és elesett. Todd nem vette észre, így Jim egyedül volt kénytelen szembenézni üldözőikkel.
Több vörös szempár szegeződött Jimre. Egy aranysárga szempár közeledni kezdett hozzá négy lábon. Mozgása a hiénára emlékeztette, de úgy nézett ki, mint egy farkas. Jim lehunyta könnyel megtelt szemeit. Egészen közelről hallotta a morgást és érezte az arcába csapó, rothadt húsra emlékeztető bűzös leheletet. Még soha nem félt ennyire.
Aztán hirtelen csend lett, ő pedig kinyitotta a szemeit. A lények eltűntek. Ekkor felpattant és társa után sietett, akit az autónál ért be. „Mi történt veled?” – kérdezte Todd könnyes szemekkel. Jim nem válaszolt. Beültek a kocsiba és visszaindultak a pihenőhelyükre.
Később Jim elmesélte, hogy amikor a lény a szemébe nézett, olyan benyomást tett rá, mintha azt akarná közölni, hogy menjen vissza a barátaihoz és mondja meg nekik, hogy igen, ő létezik, s ha vissza mernek térni a területére, megöli őket.
Úgy tűnik, a kutyaféle titokzatos lények majd minden kultúrában megtalálhatóak aszerint, hogy az őslakosokat körbevevő állatvilág hogyan épül fel. Afrikában nem egyszerű farkasról beszélnek, inkább hiénához hasonlítják a lényt.
https://csiribusz.blog.hu/2017/12/16/verfarkasok_napjainkban
Írta és fordította: Csiribusz
Forrás: google.com
Képforrás: werebeasts.wikia.com; benchafrica.com; zimbabweflora.co.zw; trip-suggest.com; inthedarkair.wordpress.com; facebook.com
