A Sajó partján fekvő Putnokon született történet akár egy filmadaptációt is megérdemelne.

A farkasemberekben való hit az európai kultúrtörténet fontos része, hiszen a másik lény karmolásával, harapásával, vagy egyszerűen csak egy átok szenvedő alanyaként megszerezhető, nem épp barátságos jellemmel járó képességet már a 2500 évvel ezelőtt élt görög történetíró, Hérodotosz is leírta. Az évszázadok múlásával számtalan európai nép hiedelemvilágában bukkant fel, sőt, a meghódított országokba és új földrészekre, így Amerikába is átkígyózott.

A boszorkányperekhez hasonlóan farkasember-perek tömegeiről is maradtak fenn feljegyzések, melyek mind állati alakban fiatal lányokat, gyerekeket, nőket, valamint háziállatokat szétmarcangoló, sőt, számos esetben emberhússal életben maradó vádlottak ellen indultak, akik sokszor magától a Sátántól kapták az erőt és a módot az átváltozásra.

Mogyorósi Sándor: Az északkelet-magyarországi werwolf-hidelem interetnikus vonatkozásai című tanulmányában emellett kijelenti: a meggyanúsítottakról általában azt bizonygatták, hogy véres szájjal, vagy véres ruhában találták őket a szétmarcangolt holttestek mellett, de általános terhelő bizonyítéknak tekintették a frissen szerzett sebesülést is. A szemtanúk ilyen esetekben rendszerint arról számoltak be, hogy az illető vádlott farkas alakban szerezte a bizonyító erejű sérülést – így például a végtagcsonkulást, a vágott vagy szúrt sebet –, amelyet előző nap egy vadász, vagy a nyáját védelmező pásztor ejtett, másnap pedig a vádlott hasonló testrészén vették észre ugyanazt a sebesülést.

A 16-17. században csúcsra érő farkasember-frász nem meglepő módon Magyarországra is elért, sőt, Mogyorósi írásában számos esetet is megemlít – köztük egy 1560-ban gróf Nádasdy Tamáshoz írt levélben foglalt történetet, amely így írja le a Hegymagosapátinál vagy Hegyesdnél egy tizenegy éves kislányra vadászó állatot:

„…veresnek mongyák, orozlan módra, az kethei feyr az farkasnak. Ez bizon dolog. Azt is mongyak, hogy meg zolalt az farkas, azt montha, hogy pap volt es ket feyr farkas ket fya volt. A Ur isten bine zerint vethete reya az chapast, kewilsigyert, hamis predikatioiairt eshogh beyt napokon hwst eth es hitiletnapik ember hwsal kel ilni…”

A támadó jelen esetben a szóbeszéd, vagy a perben elhangzottak szerint tehát egy pap volt, akit azért sújtott Isten a farkassá válással, mert nem csak kevély volt, és hamisan prédikált, de böjtnapon húst is evett. Büntetésként ezentúl egészen az utolsó ítélet napjáig csak emberhúst ehet.

A palócoknál a történet még meredekebb fordulatot vett, hiszen a 19. század közepén a magyar hiedelmeket kutató Ipoly Arnold szerint az északkeleti országrészben úgy tartották, hogy a megbántott, megsértett juhászból válik holta után szakállas farkas, aki az egykori nyáját követi, és ritkítja, így állva bosszút a gazdáján.

A legfurcsább mese azonban Putnok, Égerszög és Hét környékén öröklődött nemzedékről nemzedékre, hiszen az itt élők egy, az egész környéket rettegésben tartó állatra emlékeztek, aki egy alkalommal egy, a mezőn dolgozó férjéhez ebéddel igyekvő nőre is rátámadt. A vadállat megtépte a ruháját, majd eltűnt az erdőben, a nőt azonban nem olyan fából faragták, hogy egy ilyen találkozás után inkább visszatérjen a jóval biztonságosabb otthonába. Folytatta tehát az útját a mező felé, ahol a férje egy fa alatt aludt. Már épp felébresztette volna férfit, annak fogai közt azonban ismerős ruhafoszlányokat vett észre.

Más források szerint a férj ebéd után a nő ölében bóbiskolt el, a lényeg azonban ettől még változatlan maradt, hiszen a nő észrevette a textildarabot, és egy pillanat alatt a gyilkosság mellett döntött. Ennek módja azonban nem egyértelmű, hiszen egyes mesélők a férj bicskájával való torokmetszést emlegettek, mások azonban úgy hallották, hogy a farkasember fejét az asszony egy nagy kővel zúzta be.

A végkimenetel azonban minden esetben megegyezett: az újdonsült özvegy a testet kövekkel takarta le, majd némi hallgatás után mindenkinek elmesélte az esetet, kérve, hogy ha a sírnál járnak, helyezzenek rá egy újabb követ.

A falusiak persze így is tettek, hiszen féltek attól, hogy ha nem teszik meg, a szörny kijön a sírjából, és megkergeti őket – említi meg Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok című kötetében.

A történetet Tompa Mihály (1817-1868) tette széles körben ismertté, hiszen 1846-ban Szakálas farkas címmel hosszú, a történetet részletesen elmesélő verset írt, ami aztán csak még jobban bebetonozta a történetet a helyi folklórba.

Tompa Mihály: SZAKÁLAS FARKAS.

'Jókor kihozd az ételt, feleség!
Ne várd csurgásba a napot;
Mert nehezen várja az a delet,
Ki reggelig se alhatott!
Annyit vesződik, annyit kárhozik
A szegény pásztorember estig!
S a kurta éjszakán meg sem pihen,
Mindjárt megvirad, hogy lefekszik!'

Szólott a pásztor jókor reggel,
S végig kürtölte a falut;
Sok lány a kürtnek lágy hangjára
Felébredt s újra elaludt.
Kihajtják a jószágot azalatt,
S a tehén otthon, s fejetlen marad.

A pásztornő is felkölt álmosan,
Megmosdott, felöltözködék;
Rocskát akasztva majd karjára,
A kútra sétált, mint a páva;
Ráérni, a dél messze még!
Komja is a kúton vagyon:
- Hát hogy van, mint van, angyalom!?

Aztán, a harmadik szomszédba,
Tűzért fut egy üres bögrével,
Ott a beszédes szomszédasszony
Tele van a falu hírével.
Jót mulat az asszony,
A dolgát felejtvén,
Hir-név és becsület
Megfordul a nyelvén.
S haza térvén, fát szedeget,
A lencsét lassan tisztogatja,
- Jó asszony észre sem veszed,
Hogy délen jár az Isten napja? -

Nagy későn végre készen az ebéd.
Piros kendővel békötvén fejét:
Megy, mendegél a kis szélkével;
«Mennyi sóska, kökény, - gomba!
Ebből szedek ebb' a nyomba'...
A szegénynek ez is egy étel!»
Szólott a nő, a bérctetőn,
S szélkét, zajdát a fűbe tőn.

A nap már délutánon áll,
A boszús pásztor néz, vár éhen;
Most egyet gondol... s hirtelen
Az asszonynak eléje mégyen...  -

A bércen kedvére gombázott
A pásztornő magánosan;
De a sürű bokorbul im a
Szakálas farkas rárohan;
Kötényét összevissza tépi,
Megkergeti, hajtja, rémíti;
Reá szörnyű szemez meresztget;
Foga csattog, szakála reszket;

Aztán eltűnik... s a pásztornő
Férjéhez lélekszakadva jő:
«Jaj, jaj! az erdőben... csak hallgass...
Megtépett a szakálas farkas!»
'Ugy kell! - szólt mérgesen a pásztor, -
Ne labodázz az erdőn másszor!' 

Elköltvén egyszerű ebédjét:
Álmossá lesz a pásztor képe,
Hadd aludjék csak egy parányit...!
S fejét hajtá a nő ölébe.
Elaludt... s az asszony legottan
Elfojtott hangon felsikolt:
Mivel foga között férjének,
Tépett köténye szála volt!

A pásztor zord férfi vala,
Sápadt, elzárkozott, hideg;
A keresztet távol kerűlte,
Soh' sem mondott Isten-nevet;
A bércre gyakran éjjel ment ki,
Kihez? minek? nem tudta senki!

A nő magához térve lassan,
Szivében ilyen gondolat van:
- Gonosz, mindig irtóztam tőled,
De olyat mégsem gondolék,
Hogy szakálas farkas vagy, s véled
Cimborálnak a feketék!
Várj, csak várj!... és saját késével,
A férj nyakát gégén metszé el.

Futott az asszony, és utána
Véresen a dühös gonosz;
Kergette, mígnem eljutának
Az erdős bérc tájékihoz.
Ott ledőlt a pásztor, - s kínjában
Összerugdosta, hányta a követ;
S a kőrakás a nép regélő
Ajkától nyert pásztorhányás nevet. -

Szakálas farkast attól fogva
Nem látott senki a vidékben;
Egy van még, az is mély barlangban
Láncra van kötözve erősen.
S száz esztendő alatt,
Csupán egy éjszakán szabad!

„A szakállas farkas sírja most is megvan Putnoktól néhány kilométerre, az emberek Pásztorhányásnak emlegetik ezt a helyet” – írja a szerző egy korábbi, A farkassá változott pásztor című tanulmányában.

A helyzetet azonban nem mérte fel helyesen, hiszen – talán a Tompa-vers, vagy épp az egyre sokasodó variációk hatására – az ezredfordulón már két kőcsomót is talált a Kányás és a Hegyestető találkozásánál (ezek egyike volt a Pásztorhányás), de Putnok határában máshol is született kősír a veszélyes állatnak, a népi hiedelem pedig lassan mondává duzzadt.

Mindezek fényében nem meglepő, hogy a történet Putnokon ma is él, sőt, 2009-ben Kónya István művésztanár munkájaként megszületett a farkas bronzszobrát is magán viselő ivókút, melynek egyik oldalán maga a történet is olvasható, így az még biztosan hosszú időn át a gyorsan eltűnő magyar népi hiedelemvilág része marad.

Forrás: 24.hu

Képforrás: 24.hu; termeszetjaro.hu