A gévaudani bestia történetével már foglalkoztunk, ez az egyik leghíresebb európai rejtély. A hírhedté vált események a 18. század közepén a franciaországi Gévaudan tartományban történtek meg, és a szörnyűségek híre az egész akkori Európát bejárta.

1764 nyarán a dél-franciaországi Gévaudan tartományban titokzatos és halálos támadássorozatok vették kezdetüket, amelyről úgy gondolták, csakis vérfarkas követhette el. Az első halálos áldozat egy földműves tizennégy éves kislánya volt, akit a földekről hazamenőben támadott meg a lény. A borzalmas karmolt és harapott sebek arról tanúskodtak, mintha a támadó vadállat lett volna, talán egy óriási farkas. A vérszomjas lény főként gyermekeket és nőket támadott meg. Néhány esetben brutális, szexuális erőszak is történt. A gyilkos igazi kiléte a mai napig rejtély. Ki vagy mi lehetett? Vérfarkas volt? Farkas? Farkasfalka? A helyi egyháznak vagy a városka elöljáróinak összeesküvése? Az biztos, hogy akkora hatással volt mindenkire ez a téma, hogy most, kétszázötven évvel később is lázba hozza az embereket.

A vérfarkasról tudjuk, hogy olyan embert jelent, aki farkassá tud változni. De egy ilyen átváltozáshoz az emberi test minden porcikájának meg kell változnia. A nagylábujj visszafejlődik és a boka megemelkedik, hogy a lény ugrani tudjon. A lapockák összébb húzódnak, így a kar lábként működik. Az állkapocs és a szemfogak megnyúlnak, megsokszorozva a harapás erejét, hogy a fogak könnyedén a húsba mélyedhessenek.

Vajon a parasztok komolyan hihették, hogy vérfarkas jár az erdeikben? A vérfarkasokban való hit elterjedt volt Európában. Az ördöggel vagy a boszorkánysággal hozták kapcsolatba. A 17. és 18. században népszerű hiedelem volt, hogy az ördög emberek testét birtokolhatja. Egy boszorkányperekben használt tanulmány leírja, hogyan változhat egy ember ördögi segítséggel farkasszerű szörnnyé. A boszorkányok kalapácsa című római katolikus inkvizítorok által írt könyv állítja, hogy a folyamat egy mágikus kenőccsel kezdődik, ami magától a Sátántól származik. Az embernek a testébe kell dörzsölnie a kenőcsöt. Más dokumentumok azt állítják, hogy az embernek farkasbőrből készült övet kell viselnie, s ha követi a Sátán utasításait, farkasmódra viselkedik, akkor majd sóvárog a vérre és a gyilkolásra. A filmeken szereplő vérfarkasok általában férfiak, akik ördögi szörnyeteggé változnak, amikor felkel a telihold. Emberfeletti erővel eltelve, mindenkit széttépnek, aki az útjukba kerül. Csak a legendás ezüstgolyó állíthatja meg őket.

Tény, hogy a telihold hatással van az emberekre és állatokra egyaránt. A legőrültebb hívások ilyenkor érkeznek be a rendőrségre. A rendőrök mindenhol a világon tapasztalják a bűnügyek számának növekedését a teliholdas napokon. Amerikában ilyenkor több rendőrt küldenek az utcára és több elítélt kerül a fogdákba. Ekkor az állatok is jobban hajlanak az agresszióra. Egy statisztikai adat kimutatta, hogy 58%-kal több állati támadás történik emberek ellen az érintett időszakban. A bizonyítékokat ismerjük, de az okokat a mai napig nem sikerült megfejteni.

Bár még ma is találgatják, milyen állat volt a gévaudani bestia, történelmi dokumentumokban rögzítették megölésének pontos helyét és dátumát. De vajon miért nem tudták azonosítani a lelőtt állatot? Talán olyan állat vagy lény volt, amit a helyiek nem ismerhettek?

Olvasóim ismerik már a wisconsini vérfarkas történeteit, konkrétan a Bray Road-i bestiáról is olvashattak. Ezek a lények úgy néznek ki a szemtanúk szerint, mint egy vérfarkas. Az elmúlt húsz év során például a wisconsini Burlington közelében élők furcsa, farkasszerű állatról számolnak be, amely az utakon és a kukoricásokban ólálkodik. Olyan sokan látták a rejtélyes lényt, hogy egész műsort szenteltek neki a helyi rádióban, ahol a szemtanúk tapasztalatait vitatták meg. A beszámolók egyöntetűen állították, hogy a lény felegyenesedett és két lábon is tudott járni.

A legkülönösebb, hogy a gévaudani bestia csak nőket és gyermekeket támadott meg. Néha ugyan férfiakat is, de ők meg tudták védeni magukat. Meglepő, de a szörny nem foglalkozott a birkákkal és a marhákkal. Kizárólag embereket mészárolt le. Mindenesetre furcsa, hogy egy ragadozó figyelmen kívül hagyja a könnyű zsákmányt. Emiatt gondolják sokan, hogy a lényt talán ember irányította.

A helyiek ma is jól ismerik azokat a helyszíneket, ahol a támadások történtek. A szörnynek volt egy ideális támadási helyszíne, ahol a leggyakrabban csapott le. Ez a hely közel volt az erdőhöz, ahová alkalomadtán elmenekülhetett, illetve közel az ösvényhez és a földekhez, ahonnan prédát remélhetett.

Nem volt két egyforma támadás. Néha bevonszolta az áldozatokat az erdőbe, máskor nem. A falusiak hajtóvadászatot rendeztek a furcsa lény után. Vasvillákkal és szöges botokkal megöltek minden egyes farkast a gévaudani erdőkben. Másnap azonban mégis újabb támadás történt. Olyan ravaszul cselezte ki üldözőit, amely egyetlen ismert állatra sem jellemző. Az emberek más módszerhez folyamodtak. Néha a holttestek mellé helyezték el a csapdákat, máskor nőnek öltöztek, hogy így csalják magukhoz a szörnyet. Megint máskor sisakvirágot használtak, mert hittek benne, hogy az elriassza a vérfarkasokat... de nem működött. Születtek elképzelések arról, hogy a szörny valahol egy környékbeli barlangban élt. Gévaudan tartományban rengeteg barlang és átjáró van. Így könnyű elbújni az emberek elől.

A lény nem egyszer leharapta az áldozatok végtagjait vagy fejét. Támadáskor morgott, de amúgy a hangja nem emlékeztetett sem kutyára, sem farkasra, inkább szokatlanul vihogós, nevetős volt. Maradt fenn egy lábnyom-lenyomat is, amelyet egy pap készített. Farkasnyomnak tűnik első ránézésre, csakhogy akkor különösen nagy farkasnak kellett lennie. Ha ezt egy átlagos farkasmancshoz hasonlítjuk, jól látható, hogy a lenyomat jóval nagyobb. Majdnem tizenhárom centiméter az átmérője. A szemtanúk leírásai alapján nagy, hegyes fülei voltak és erős lábai. Több korabeli rajz maradt fenn azokból az időkből, de szinte egyik sem hiteles.

1765 januárjában a tizenkét éves Jacques Portefaix valahogy túlélte a bestiával való találkozást. A kisfiú szerint a szörny egy férfi volt. Világossá tette tehát, hogy emberszerű lényről van szó, aki farkas tulajdonságokkal rendelkezik. Ez nem más, mint a farkasember jellemzője. Egy pap is emberállatként írja le a szörnyet és nem pusztán farkasként.

A kételkedők továbbra is úgy gondolják, valami elmebeteg ember követte el a gyilkosságokat. Ráadásul egyesek szerint a túlélők leírásait nem lehet komolyan venni. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy erősen sokkos állapotban voltak.

1765 áprilisára tömérdek áldozat volt már. Elterjedt a környékbeliek között, hogy a tettes vérfarkas. Akkora volt a pánik, hogy a hír a királyi udvarba, Versailles-ba is eljutott. XV. Lajos, aki az emberi értelem bástyájaként szerette látni birodalmát, arra kényszerült, hogy tudomásul vegye a dél-franciaországi vérengzéseket. A király mindent meg akart tenni azért, hogy megállítsa a borzalmat, így egy zászlóalj dragonyost vezénylet az érintett régióba. Ám a katonák szörnyen viselkedtek, ahelyett, hogy megkönnyítették volna a környékbeli lakosok terhét, inkább erőszakoskodtak és fosztogatták a vidéket. Mindezt leszámítva nem volt sok értelme a jelenlétüknek.

1765 júniusában azonban egy helyi orvosnak különös találkozása volt, amikor egyik betegéhez sietett. Sikolyokat hallott a közeli farmról, amely mellett útközben elhaladt. Megdöbbenésére egy farkasbőrbe bújt férfit lepett meg, aki éppen egy fiatal nővel erőszakoskodott. A doktor egyetlen lövéssel leterítette a támadót. A helybéliek ettől kezdve meg voltak győződve, hogy ez a férfi terrorizálta őket hónapokig. Ám egy héttel később folytatódtak a szörnyűségek. Két lemészárolt gyermek lefejezett holttestére leltek a szörny korábbi területén. A farkasbőrbe bújt férfi valószínűleg csak visszaélt a vérfarkas keltette rémülettel és beteg vágyait ennek felhasználásával élte ki. Az igazi szörnyeteg azonban még nagyos is élt.

Számos korabeli rajz maradt fenn a szörnyről, de ebből vajmi keveset lehet felhasználni, hiszen legtöbbjük csupán fantáziált kép, elmondások, pletykák alapján készült. Mindössze egyetlen olyan képet találtak a kutatók, amelyről úgy gondolták, hiteles ábrázolásnak tűnik, s amelyből ki lehetne indulni, ha meg akarjuk tudni, milyen állat lehetett az elkövető. Bármilyen furcsán is hangzik, eredményként a hiéna jött ki, annak is egy alfaja, a hosszú szőrű hiéna. Ha tényleg az volt, így már érthető, miért nem tudták beazonosítani a helyi lakosok. Egyszerűen azért, mert nem ismerték. Persze azonnal felvetődik a kérdés, hogyan került egy hiéna Franciaország déli vidékeire. Akkoriban divat volt az arisztokrácia körében, hogy magánállatkerteket alakíttattak ki saját szórakoztatásukra. Az ilyen állatkerteket pedig nem egyszer egzotikus állatokkal töltötték fel. Ha visszaemlékezünk, mit mondtak a beszámolók a lény hangjáról, nevetésnek írták le. Márpedig a hiénának minden kétséget kizáróan nevető, vihogó hangja van.

Az emberek mégis többnyire farkasszerű lényről beszéltek. Hogy lehet ez? Talán veszett farkas volt a tettes? A farkasokra jellemző, ahogy minden állatra és emberre, hogy különböző a személyiségük. Vannak köztük kíváncsiak, vadak, félénkebbek, sőt olyanok is, amelyek „fennhordják az orrukat”. A farkasok általában elkerülik az embereket, nem támadnak. Ez persze nem zárja ki, hogy veszélyesek legyenek. Ennek egyik lehetséges oka – különösen a régi időkben – a veszettség volt, mely a központi idegrendszert támadja meg. A veszettség jó indok lenne a gévaudani bestia által elkövetett vérengzés indoklására. Van azonban egy bökkenő: a veszett állat két héten belül elpusztul, míg a Gévaudanban történt mészárlás három éven át tartott.

A király végül óriási összeget ajánlott fel annak, aki meggyilkolja a rejtélyes szörnyet. A felbérelt vadász három hónapig kutatta az erdőt, míg végül 1765 októberében egy reggelen, szembe találta magát a legnagyobb farkassal, amit életében látott. Egyetlen lövéssel leterítette a szörnyet és magával vitte a tetemét Versailles-ba. A gyilkosságsorozat véget ért és a parasztok megnyugodtak. Eltelt három hónap békében, de aztán kezdődött minden elölről. Megtalálták az első nő hulláját, majd egy másikét, aztán a harmadikét és így tovább...

A király úgy vélte, ezek a mészárlások most már a helybéli farkasok garázdálkodásai, és megüzente a parasztoknak, hogy védjék meg magukat. Csakhogy az a viselkedésforma, amelyet a farkasokra akartak kenni, egyáltalán nem jellemezte őket. Ki vagy mi lehetett hát a gyilkos? Egy farkasok által nevelt gyermek, aki felnőtté érve szörnyeteggé vált? Esetleg egy betanított állat, akit egy ember irányított a háttérből, ahogyan a történetből készült filmben, a Farkasok szövetségében is láttuk? Egy farkast betanítani arra, hogy embereket mészároljon le, szinte lehetetlen. El lehet ugyan érni nála bizonyos fokú engedelmességet, de a farkas öntörvényű állat, megvannak a maga játékszabályai.

Mi van a kutyával? Bár az állatok közül a kutya a legjobban idomítható, a szakember szerint sem egy bevadult ember, sem egy agresszív kutya nem képes arra, hogy letépje egy ember fejét. Kísérletképpen a dobermant vették górcső alá, mert ezt a fajtát gyakran képezik ki harci kutyának. A kutya harapása ötször erősebb az ember harapásánál. De ez az erő elég-e az emberi gerinc elroppantásához? A kísérlet azt bizonyította be, hogy egyetlen kutya sem képes erre.

1767. június 19-én a gévaudani bestia már három éve folytatta véres ámokfutását. A kétségbeesett parasztok nem tudták, még meddig kell elviselniük a megpróbáltatásokat. Ekkor történt, hogy egy helyi földműves úgy döntött, maga veszi kezébe az irányítást. Úgy tartják, mielőtt a földműves elindult a szörny után, jó pár ezüstgolyót öntetett és megáldatta a pappal. Aztán az erdőnek vette az irányt. Saját bevallása szerint, amint belépett az erdőbe, egy farkashoz hasonló, hatalmas lény termett előtte. Ekkor puskájával célzott és egyetlen ezüstgolyóval átlőtte a szörny szívét, aki 20-30 méterrel állt odébb. Ezek után a lény testét a férfi Versailles-ba szállíttatta, de mivel elég rossz állapotban volt és nagyon bűzlött, a király elrendelte, hogy szabaduljon meg tőle.

Ám a kutatók szerint valami nem stimmel ezzel a történettel. Először is abból a szögből és távolságból, ahogyan leírták, nem lehetett volna biztosan lelőni a szörnyet, nemhogy szíven találni. A földműves ráadásul a lakott területeken kívül élt, az emberek gyanakodtak rá. Olyan pletykák terjedtek róla, hogy titokban hátat fordított a katolikus egyháznak és áttért a protestáns hitre. Az ezüstgolyókat állítólag Szűz Mária-ezüstérmékből öntette és imádkozott, amikor a lénnyel szembekerült. Az állat csak állt ott, míg a férfi befejezte az imádságot. Ezek után lőtte le. Az egyháztól kapott is egy kis pénzt érte. Miért jutalmazna az egyház egy eretneket a szörny elpusztításáért? Lehet, hogy egészen más kapcsolat volt az egyház és a földműves között? Talán kiszínezték a férfi történetét? De miért?

Húsz évvel voltak a forradalom előtt. Az egyház ekkorra már jelentősen veszített a befolyásából. Az emberek elfordultak a papságtól, mert a király bérenceinek tartották őket. A papok azzal tömték az emberek fejét, hogy a lényt, az Isten a bűneikért küldte rájuk. Lehetséges, hogy az egyház kihasználta a szörny hírét? Esetleg köze is lehetett hozzá? Nem lehet bizonyítani. Mindenesetre nagyon furcsa, hogy míg egy híres vadásznak három hónapon át sem sikerült puskavégre kapnia a lényt, addig egy földműves alighogy betette a lábát az erdőbe, hipp-hopp ott termett a szörny és csak úgy lelőtte.

Hová lettek a maradványok? A rejtélyes vadállat csontjait kutatva nem árt körülnézni Párizsban sem, a természettudományi múzeumban. Persze itt sokféle állat kitömött testét lehet megtekinteni, de külön megjegyzik, hogy egy bizonyos állat 1766-tól 1819-ig volt itt kiállítva. 1819-ben azonban raktárba került. A múzeum egy régi brosúrájában meg is említik a gévaudani szörnyet és konkrétan leírják, hogy hiéna volt.

A hiéna a világ egyik legagresszívebb ragadozója. Betanítható, de rendkívül okos, ezért óvatosan kell bánni vele. A marhalábszárat könnyedén szétroppantják, ahogyan a zsiráf, sőt az elefánt csontjait is. Igazi csontzúzók. Közel féltonnás erővel harapnak. Ez még az oroszlánokénál is erősebb harapás. Általában hátulról támadnak és szeretik kibelezni az áldozatukat. Ezen kívül gyakran letépik a végtagokat. Tehát ugyanaz a módszer, mint a gévaudani bestia esetében.

150-200 éve még nem tudták az állati tetemeket olyan jól konzerválni, mint manapság, de gyakran tartották meg a csontjaikat ilyen-olyan „alkatrésznek”. Tehát felhasználták őket más állatok rekonstrukciójához például. Így könnyen lehet, hogy az a bizonyos szörny már rég beépült egyéb kiállított állatok darabjaiként. Ez valószínűleg már soha nem derül ki.

Még utoljára nézzük meg az ezüstgolyó esetét! Bevizsgálták, milyen pontos az ezüstgolyó találata az ólomgolyóhoz képest, ha ugyanabból a fegyverből, ugyanabból a távolságból, ugyanarra a célpontra lőnek vele. A teszt azt igazolta, hogy az ezüstgolyó jóval pontatlanabbul talált célba, mint az ólomgolyó. Ez azért van, mert az ólom puhább anyag. A golyóknak meg kell pördülniük ahhoz, hogy egyenes vonalban haladhassanak. A golyókat a puskacső belső, spirális bordázata pördíti meg. Ezt a puha ólomgolyóval könnyedén megteszi, de az ezüst túl kemény anyag, így nem tud a bordázat megfelelően belekapaszkodni, és ezért nem pördül meg eléggé ahhoz, hogy egyenes röppályán maradhasson. A későbbi vizsgálat azt is bebizonyította, hogy az ezüstgolyó sokkal kisebb mértékben szövetroncsoló hatású, mint az ólom. Következésképpen az ezüstgolyó csak hátráltatta volna a vadászt a szörny megölésében. Ha a férfi ennek ellenére mégis eltalálta volna a lényt, akkor sem okozott volna halálos sebet. De ha a férfi maga idomította az állatot, az engedelmesen tűrhette, míg közelről lelőtte.

Nincs bizonyíték arra, hogy a földművesből lett vadász maga nevelte volna fel a lényt, de a megvizsgált dokumentumok és a logikus fejtegetés úgy diktálja, hogy valószínűleg ez történt. Hogy az egyház ottani képviselői benne voltak-e vagy sem, az már nem derül ki. Hogy honnan szerezte a férfi a kis hiénát, amely valószínűleg kölyökként kerülhetett hozzá, ezt is csak találgatni lehet. S hogy egyáltalán valóság-e ez a verzió, vagy csupán fikció, az is titok marad. Vannak dolgok, amelyekre sosem kapunk választ.

Forrás: A DoQ, 2009. / Az igazi farkasember című dok.filmje alapján írta: Csiribusz

Képforrás: reptile-land.gportal.hu; cinegore.net; karlshuker.blogspot.com; retrieverman.net; reddit.com; termeszettar.hu; illuphotoshop.skyrock.com; huszadikszazad.hu