/A cikk idegen nyelvből lett átvéve, így előfordulhat véletlen félreértés a fordításban, esetleg egy-két mondat kimaradt vagy betoldódott. Megengedtem magamnak annyi szabadságot, hogy a magyarítás, illetve az olvasmányosság érdekében, kicsit kikerekítettem a mondatokat. Ha ennek ellenére valaki úgy érzi, mégis van benne egy-egy olyan megfogalmazás, ami elvileg nem szerepel az eredetiben, az azért van, mert a forrás is sokszor hiányos, összefüggéstelen, vagy nem egyértelmű. Ilyenkor néha tettem olyan „mondat-betoldást”, ami kikövetkeztethető a történetből, bár nincs leírva szó szerint az eredetiben. Ezen mondatok mennyisége elhanyagolható, ugyanakkor mindenképpen hangsúlyoznám, hogy a tartalom lényegi részén nem változtat. Sokszor előfordul, hogy különböző források némely részleteket leszámítva eltérőek, nagyon ellentmondásosak. Kérem, senki ne gondolja, hogy szándékosan akarom félrevezetni! Mindenki maga tudja, mit hisz el a történetekből vagy mit nem. Hitelességüket sem cáfolni, sem állítani nem tudom. Némelyik meglehetősen hátborzongató, ezért ki-ki a saját felelősségére olvassa el! Köszönöm! - Csiribusz/
Sokat olvashattunk már kutyaemberes, bigfootos és egyéb találkozásokról, de az nagyon ritka, amikor valaki arról számol be, hogy ezek a lények sorozatosan megjelennek az életében. A legtöbb ember soha nem lát kriptideket, nem is hisz bennük, mégis akadnak olyan szemtanúk, akik szentül állítják, hogy rendszeresen tapasztalnak ilyen találkozásokat.
Egy michigani férfi nem kevesebbet állít, minthogy gyermekkora óta kísérti egy kutyaember jelenléte. Az események Kent megyében, Lowell és Alto helységek környékén kezdődtek, Grand Rapidstől keletre, egészen közel a városhoz. Ez a vidék folyókhoz, tavakhoz van közel, kisebb-nagyobb erdőségekkel körülvéve. A férfi azokban az időkben tizenegy éves volt.
1986-ot írtak. Nyár volt, szünidő. Azon a szombat délelőttön a kisfiú és hat másik társa elhatározták, hogy háborúsdit játszanak az Alto-i Általános Iskola mögötti kis erdőben, a patak mentén. Vizes lufibombákat és vízipisztolyokat akartak használni a csata során. Kis főhősünk előrerohant az erdőbe, hogy némi előnyre tegyen szert a többiekkel szemben. Tíz óra lehetett ekkor. Ám ahogyan a jól ismert erdőségbe lépett, máris nyugtalanító érzés lett úrrá rajta, mintha valami figyelné őt a sűrűből. Habozva közeledett a patakhoz. A fák mögött egy vasúti sín húzódott.
Éppen leguggolt a magas fűben és kinézett az útra, amikor váratlan gyorsasággal egy magas árny suhant át fölötte. Ezzel egy időben a háta mögötti patakból csobbanást hallott. Ösztönösen megpördült és látta, amint egy szürkésfekete bundázatú, farkasszerű lény fut el a patakmeder mentén, s egyenesen a bokrok és fák közé veti magát. Úgy eltűnt, nem is hallotta többet. Vidéki, erdei fiú lévén hozzászokott az állatokhoz, de attól, amit akkor látott, nagyon megrémült. Azonnal hazafutott. Alig ötszáz méternyire lakott az erdőtől, de amikor hazaért, nem beszélt furcsa megtapasztalásáról senkinek. Attól félt, kinevetik.
Amikor a házba lépett, a szobájába szaladt. Jól emlékezett a lényre. Pont olyan volt, mint a vérfarkasok az Üvöltés című filmben, amit pár évvel korábban látott. A lény jó két méter magas lehetett, nagyon izmos. Feje, akár egy timber farkasé, hosszú fogakkal, mancsai karmosak, lábai kutyafélére emlékeztettek. Ránézett a fiúra. Kék tekintetében látszott, nem akarja, hogy a gyerek lássa őt. A pofája nem tűnt vadnak vagy kegyetlennek. Megjelenése erőteljes volt, letaglózó.
A következő napokban a kisfiú visszahúzódó lett. Egész nap a szobájában kuporgott, még az udvarukra sem mert kimenni. A szomszéd gyerekek furcsának találták a viselkedését, hiszen nem szokott ő ilyen lenni, de mert gyermekként asztmával küzdött, betudták annak, hogy bizonyára nem érzi jól magát. A szüleinek is ezt hozta fel kifogásul, amikor rákérdeztek, miért nem megy ki a többi gyerekkel játszani. Soha nem beszélt senkinek arról, amit látott, gondolta, úgysem hinnék el. Később persze enyhült a rettegés és a fiú újra a régi lett. Barátaival továbbra is játszott, de legalább 3-4 évig nem ment az erdő vagy a patak közelébe, s ha mégis muszáj volt, sohasem egyedül tette. A tudatalattijában azonban még sokáig elkísérte az élmény. Nem akarta többé látni a lényt, de félt, hogy egyszer megtörténik újra. Igazi megkönnyebbülést jelentett számára, amikor középiskolába került.
Talán fátylat is borított volna az egészre, s egy kellemetlen gyermekkori élményként emlékezett volna rá, ha sok-sok évvel később nem történik megint valami hasonló. 2008-ra a kisfiúból felnőtt férfi lett, aki a harmincharmadik életévét taposta. Személyi edzőként dolgozott és a testépítés lett az élete. Ekkor már Lowell külső részében éltek a családjával, negyed órai autóútra a gyermekkori élmény helyszínétől. Új otthonuk nagyjából egy mérföldnyire feküdt a várostól északra. Nagyon barátságos hely volt, a ház mögött kellemes zöld övezet terült el, s ők mindig vidám sétákat tettek az erdei ösvényeken.
2009 telén durva hóvihar lepte meg a környéket. Az egész család aludt már. Aztán éjszaka, egy óra körül nagy robajra ébredtek. A zaj a ház mennyezete felől érkezett. Mintha valami nagy dolog mászkálna a tetőn. Egy percig tartott talán az egész, de a férfi párja és a két kislányuk nagyon megijedt. Nem tartottak otthon lőfegyvert, csak egy régi machetét a szekrényben. A férfi gyomra összeugrott a félelmes érzéstől, s eszébe jutott, hogy utoljára gyermekkorában érezte ezt, az erdőben. Miközben a felismeréssel hadakozott, kezébe vette az éles szerszámot és szeretteinek aggódó tekintetével a háta mögött, megindult a hátsó ajtó irányába. Odakint néma csend uralkodott, a hó nagy pelyhekben szállingózott, fehérbe öltöztetve mindent. A férfi lassan mozgott, óvatosan. Kimerészkedett a ház hátsó fertályához és felkémlelt a tetőre. Egy karmos mancs, s egy farkaspofa tárult fel előtte, amely kék szemeivel lebámult rá. Pontosan ugyanaz a lény volt, amellyel gyermekkorában találkozott.
Pár másodpercig nézték egymást, s bár huszonhárom év telt el, s a kisfiúból férfi lett, mégis mintha a farkasszerű kreatúra ugyanúgy felismerte volna őt. Az élmény sokkoló volt a férfi számára, hiszen alig két méterre állt a lénytől, amely az otthona tetején mászkált. Aztán hirtelen leugrott a tetőről az udvarra. Négy lábon landolt, de két lábon futott be a fák közé. Az erdősáv vonalán megint megállt, visszanézett a férfire. Sötét szőrzete miatt jól lehetett látni a hó fehérségében. Ismét megbámulták egymást, s közben a férfiben felkúszott az adrenalinszint. Dühében, amiért a lény megzavarta nyugalmát és felzaklatta a családját, meggondolatlan döntést hozott. Kiabálni kezdett, a machetét dühösen rázta a lény felé. Az meg csak állt ott csendesen, nem mozdult. Pofáján azonban meghökkentő változás ment végbe. Mintha vigyorgott volna. A férfi ettől még idegesebb lett, hőzöngése mégis alábbhagyott, amikor egy furcsa, határozott hang szólalt meg a fejében: „Ne!” Mély, érces hang volt. A férfit megállította a hang. Lenyugodott és arra a felismerésre jutott, hogy a lény intelligens lehet. Ha bántani akarná, már megtette volna. Eldobta a machetét és visszahúzódott a házába. A lény pedig eltűnt az erdőben, mintha soha ott sem lett volna.
Egy másik történet a michigani Entricanhoz közel esett meg, és 2006 karácsonyára nyúlik vissza. A szemtanú egy hivatásos könyvelő, aki neve elhallgatását kérte. Azon a télen az ünnepekhez közeledve, éppen a karácsonyi díszítést helyezte el a mobilháza körül, amikor váratlan látogatója érkezett, s az nem a télapó volt.
Entrican egy apró közösség Montcalm megye központjában, patakokkal övezett vidéken, közel az Indianhead tóhoz. Megfelelő hely a vadon élő állatok részére. A szemtanú azóta elköltözött arról a helyről, de beszámolója figyelemre méltó.
A férfi az alaszkai Tokból származott, története idején nemrég költözött Michiganbe. Akkoriban egyedül élt két macskával és aznap a karácsonyi díszítést rakosgatta fel. Beállította a fényeket a karácsonyfán, a mobilház körül rendezgette a dolgokat. Volt egy nagyobb panoráma ablaka, ami az erdős udvarra nézett. Gyönyörű volt az ablaknál álló világító karácsonyfa, ami az erdő felől nézve olyan lehetett, mint egy karácsonyi képeslap.
Az első ominózus esetnél este tizenegy óra volt. A férfi a híreket nézte. Az ablakon egyébként nem volt függöny, mert szerette a természetet és szép rálátás nyílt az erdőre, a patakra. Alaszkai otthonára emlékeztette. A két macska kissé feszültnek tűnt aznap este, a karácsonyfa alá bújtak és úgy tekintgettek az ablak irányába. A férfi arra gondolt, talán szarvas vagy fekete medve van a közelben, ami nem volt olyan ritka dolog arrafelé, így hát nem foglalkozott vele. Aztán egyszer csak kipillantott az ablakon, és az a valami ott volt. Egy farkashoz hasonlatos lényt látott, de nem farkas volt. Olyan közel állt az ablakhoz, hogy az orra hozzáért az üveghez. A macskákat bámulta. Úgy tűnt, nem vette észre a férfit egészen addig, míg az az ablakhoz nem lépett. Jó ideig bámulták egymást.
A lény kutyára vagy farkasra hasonlított, de jóval nagyobb volt annál. Pont úgy nézett ki, mint a '80-as évek népszerű horrorfilmjében, az Üvöltésben a vérfarkasok. Ám ez velük ellentétben nem tűnt sem rosszindulatúnak, sem fenyegetőnek. A férfi sötét szőrűnek írta le, s elmondása alapján a szemei rendkívül értelmesek voltak.
Látszatra a macskák nem féltek tőle. Feltételezhetően akkor távolabb menekültek volna a ház egyéb zugaiba, bár érezhették, hogy valami nem stimmel. Valószínűleg előbb észrevették, mint a férfi. Vagy lehet, hogy csak biztonságban érezték magukat a falak között. A legfurcsább dolog azonban eztán történt: a lény két lábra állt és így sétált vissza az erdőbe.
A férfi nem tudott aludni azon az éjszakán. Kapta a kabátját és a zseblámpáját, s kiment a sötétbe, hogy szétnézzen. Egyáltalán nem félt. Az erdőhöz érve megtalálta a lábnyomokat. Két láb lenyomata volt, nem négyé. A patak felől érkeztek. Óriásinak tűntek, de eszébe sem jutott, hogy lefotózza vagy lemérje őket. Megnézte az ablakot is kívülről. Felfedezte rajta a lény orrának lenyomatát, ami majd két méter magasságban volt.
Az eset még kétszer megismétlődött. Talán a karácsonyi fények vonzották a házhoz.
Írta és fordította: Csiribusz
Forrás: lindagodfrey.com
Képforrás: pinterest.com; think-aboutit.com; pinterest.com.mx
