Írta: Torjay Nikolett
Skócia mindig híres volt a kísértetkastélyairól és misztikus lényeiről. Furcsa módon azonban a talán legérdekesebbet, a Nagy Szürke Embert kevesen ismerik. Pedig évszázadok óta mesélnek róla a környékbeli emberek, és a mai napig találkoznak vele hegymászók. A beszámolók szerint a Szürke Ember több egy kriptozoológiai rejtélynél, hiszen sokszor nem látják, csak hallják, érzik a jelenlétét, amit szinte mindig erős negatív érzések kísérnek.
Bár az 1345 méteres Ben Macdui a Brit Szigetek második legmagasabb csúcsa, hírnevét mégsem ennek köszönheti, ahogy a hegymászóknak sem csak a sűrű köd és a hótól, jégtől csúszós sziklák okoznak nehézségeket. Más meglepetést is tartogat a rideg táj.
A helyi legendák évszázadok óta beszélnek róla, a világ azonban csak 1925 decemberében szerzett tudomást arról, hogy a Ben Macdui egy rejtélyes teremtmény otthona. Az aberdeeni Cairngorm hegymászó klub ugyanis ekkor tartotta az éves találkozóját, ami Norman Collie professzor beszámolója miatt lett emlékezetes, már csak azért is, mert a racionális gondolkodású kémikustól senki sem várt volna ilyen történetet. Collie 1891-ben, egyedül mászta meg a Ben Macduit, és akkor olyan dolog történt meg vele, amire egész életében nem talált magyarázatot. Az az érzése volt, hogy valaki követi. „Kezdtem azt hinni, hogy nem csak a saját lépteimet hallom. Mindene gyes lépésemnél a hó ropogását hallottam, majd újabb ropogást, mintha valaki utánam jönne, de a lépései háromszor-négyszer akkorák, mint az enyémek.” Hirtelen heves rémület fogta el, és másfél kilométeren át rohant le a hegyről, közben végig hallotta a hátborzongató ropogást.
Ez volt az első hivatalos feljegyzés a furcsa jelenlétről a hegyen, de korántsem az utolsó. Azóta többen is beszámoltak arról, hogy találkoztak a Nagy Szürke Emberrel – kelta nevén Am Hear Liath Mórral – a Ben Macdui megmászásakor.
1945-ben Peter Densham hegyimentő számolt be róla, ő is ropogó hangot hallott, és rossz előérzet fogta el. 1948-ban Richard Frere hegymászó írt a „teljesen absztrakt, de mégis valóságos jelenlét” érzéséről a hegyen, és arról, hogy közben „nagyon magas énekhangot” hallott.
Egy másik találkozásról Alexander Tewnion természettudó hegymászótól értesülünk: „1943 októberében a tíznapos szabadságomat egyedül, hegymászással töltöttem Cairngormsban... Egy délután, amikor Ben MacDhui csúcsához értem, köd gomolygott körülötte, és beborította a hegyet. A légkör sötétté és nyomasztóvá vált, heves szél kavargott a sziklák között, és … furcsa hang hallatszott a ködben; hangos léptek zaja. Aztán egy újabb, és ismét egy újabb ... Egyszer csak egy furcsa alak tűnt fel, és felém rohant! Habozás nélkül előkaptam a revolvert, és háromszor rálőttem a lényre. Amikor még mindig jött felém, megfordultam, elindultam az ösvényen, és villámgyorsan rohanva elértem Glen Derryt. Azt kérdezi, hogy a félelmetes Laith Mhor volt-e, akivel találkoztam? Őszintén szólva azt hiszem, hogy igen.”
Alastair Borthwick 1939-es könyvében két olyan hegymászó közlését osztja meg olvasóival, akiket ő is jól ismert. Az egyikük a hegyről lejövet a sajátjától eltérő ritmusú lépéseket hallott, amelyek háromszor hosszabbak voltak, mint az övé. „Különös bizsergést éreztem a tarkómban, de így nyugtattam magamat: 'Ez ostobaság, biztos van rá magyarázat.' így megálltam, és a léptek zaja is megszűnt, majd leültem, és megpróbáltam megmagyarázni a furcsa hangokat. Semmit sem láttam. A Hold alig látszódott a sűrű ködtől. Arra gondoltam, talán a bakancsom kelthetett visszhangot, amikor a jeges hóban tapostam. De ebben az esetben minden lépésnek visszhangzania kellett volna, és nem az egy lépésre három lépésnek ismétlődnie szabályos ritmusban. Elfogott a félelem. Felálltam, továbbmentem, és próbáltam nem hátranézni.”
A második hegymászó tapasztalata nagyon hasonlított az előzőéhez, csak ő nappal és nyáron volt a hegyen, de olyan sűrű köd volt, hogy alig látott valamit. Ő is lépéseket hallott pár méterre a háta mögött, és nagyon furcsállta, hogy köd feloszlásakor semmilyen élőlényt nem látott a búvóhely nélküli tájon.
Bár többen hasonlóan nyilatkoztak, és inkább érezték, hallották a jelenlétét, néhány hegymászónak sikerült megpillantania a furcsa zajok forrását. Általában egy három méter magas, hosszú lábú, hegyes fülű, szürkés-barnás szőrű teremtményről beszélnek, hatalmas karmokkal a lábain. Ez a leírás leginkább egy jetiszerű lényre illik, annál is inkább, mivel a kanadai Nagylábúéhoz hasonló lábnyomokat találtak a hegyen. Csakhogy a Nagy Szürke Embernek számos olyan tulajdonsága van, ami nem illik egy majomemberhez, vagy kietlen tájakon bujkáló továbbélő előemberhez. És ez a megállapítás nem csupán azért igaz, mert a lényt szürkés derengés veszi körül, és egyes észlelők kalapot láttak a fején. Az Am Hear Liath Mór megjelenésekor a lépések zaját magas hangú dúdolás, zümmögő hang, sejtelmes zene, kísérteties nevetés is kísérheti. A beszámolók gyakran szólnak fizikai jelenlét érzéséről, anélkül, hogy bármit is látnánk. Feltűnésekor az égboltot gyakran nagy, sötét foltok borítják be. A legjellegzetesebb tulajdonsága mégis az, hogy nagyon erős negatív hatást gyakorol az emberek érzelmeire. Az észlelők kontrollálhatatlan rettegést, mély kétségbeesést tapasztalnak, gyakran az öngyilkosság gondolata lesz úrrá rajtuk, és hatalmas negatív energia veszi körül őket. Többeket az az érzés fogja el, hogy egy elkerülhetetlen, borzalmas katasztrófa van készülőben. Szerencsére azonban ezek a szörnyű érzések egy bizonyos ponton egyszerre megszűnnek.
Sokan próbálták kideríteni, ki is ez a rejtélyes, ijesztő lény? Elméletekből igazán nincs hiány, a racionálistól a szürreálisig bőven találunk magyarázatokat. Szkeptikusok szerint az egyedül, éjszaka a hegyen tartózkodó emberek könnyen felfigyelnek hangokra, árnyékokra, és a kellően félénk, képzelgő egyének önszuggesztió áldozatai lehetnek. Csakhogy a megfigyelők nem ilyen személyek voltak, hanem tapasztalt hegymászók, ráadásul nem egy esetben nappal történt észlelés. Gondoltak a hegyibetegség által kialakuló oxigénhiányra is, de ez csak 2500 métertől jelentkezhet az arra érzékenyeknél – nem hiszem, hogy 1345 méteren gyakorlott hegymászóknak bármi problémája lenne. A hegyeken előforduló optikai csalódást is megemlítették a lehetséges magyarázatok között, a hanghatásokat figyelmen kívül hagyva. A racionális magyarázatokkal előállók tehát zsákutcába kerültek.
Nézzük a természetfelettieket. F. W. Holiday angol újságíró és parakutató szerint Ben Macdui, a Szürke Ember tagja a szellemek szövetségének, amelyet kísértetseregnek nevez – vagyis olyan lény, amely egy másik dimenzióhoz tartozik, de időnként benézhet a miénkbe, zavart és félelmet keltve az emberek között. Holiday John Keel ufológusra is hivatkozik, aki szintén azt gondolja, hogy ezek a jelenségek más dimenzióból származnak, mikor az átfedésbe kerül a miénkkel. Keel szerint a virginiai molyember is ilyen entitás lehet.
Többen állítják, hogy a hegyen dimenziókapu van, és a Szürke Ember a kapu őre. Ez nem elképzelhetetlen, ha belegondolunk, hogy pánikszerű félelem fogja el az arrafelé járókat, és fejvesztve menekülnek a területről. Valamint az is elgondolkodtató, hogy ezek a negatív energiák egy bizonyos pontnál azonnal eltűnnek. Az égen látható furcsa felhők is ezt a teóriát erősítik. Nem egy ember, aki ideiglenesen más dimenzióba került át, beszámolt hasonló jelekről.
Forrás: Hihetetlen magazin / 2021. december – Torjay Nikolett írását lejegyezte: Csiribusz
Képforrás: pinterest.com
