Finnország, 1995/96.:

„Szeretném elmondani a legjobb barátnőm történetét, aki gyermekkorában egy vérfarkast látott. Mindez Finnországban történt ...

… Majdnem húsz éve ismerem, Aino a neve. Az esemény akkor történt, amikor Aino 8-9 éves volt, vagyis 1995-96-ban. A családja már háromszáz éve ugyanott él, egy nagy faházban, amelynek két bejárata van. Áll az első udvarban egy régi pajta és egy fészer, s a közeli tó mellett egy régi finn szauna. A házat rozsföldek és mezők veszik körül, nem messze lucfenyőerdő található. A terület nagyon gyéren lakott, így a természet többnyire érintetlen. Barátnőm történetének idején, sokféle állatot tartottak a szülei, csirkét, kecskét, lovat, macskát.

Mivel a ház és maga a terület is elég régi, sok furcsa természetfeletti eseményt tapasztaltak már. Aino hatévesen egy manót látott a házukban, de vannak ott kísértetek és egyéb entitások is. A nagypapája a második emeleti lépcsőfeljárónál halt meg, és Aino mindig nyugtalanul érezte magát, ha arra haladt el, pedig akkor még nem is tudta, mi történt ott a nagyapjával …

… Az események idején nyár volt. Aino és az anyja a tó partján tartózkodtak, a szauna mellett. Az anyja valamilyen házimunkát végzett, Aino pedig segített neki és közben játszott. Az anyja megkérte, hozzon ki egy vödröt a házból. Aino végigfutotta az utat a szaunától a házig, keresztül a mezőn, ahonnan a szénát vitték a lovaknak. A ház sarkához érve aztán hirtelen megállt. Egy szürke farkas állt az első udvarban a napsütésben. Pont úgy nézett ki, mint egy klasszikus vérfarkas, görnyedt testtartással, szürke bundával, farkasfejjel, két lábon állva. Nem vette észre Ainot, és nem adott ki semmiféle hangot, csak állt ott.

Aino nagyon-nagyon félt. Befutott a házba, magához vette a vödröt és közben attól tartott, hogy meglátta őt a bestia. A nappaliban guggolt az ablak alatt, nem mert kimenni. Végül mégis kilesett az ablakon, de már nem látta sehol. Az ajtóhoz lépve alaposan körülnézett, s mivel most sem látott vagy hallott semmit, ezért futásnak eredt. Nem mondta el az anyjának mit látott, úgy vélte, nem hinné el...”

Norvégia, idő ismeretlen:

Anders húszéves lehetett, amikor óvatlanul egyedül kirándult a vadonban. Nyugat-Norvégiában született, ott is élt sokáig. Gyakran túrázott az erdőben, ahol volt egy kedvenc helye. Soha nem történt semmi baj vele, csak pozitív tapasztalatokat szerzett.

Norvégiában nyáron a nap nem nyugszik le. A napok hossza így tizenkilenc órán át tart, s az éjszaka is olyan, hogy inkább csak alkonyatnak illene be. Anders a megszokott helyén tábort vert. Napközben túrázni ment, meglátogatva azokat a helyeket, melyeket már ismert. Volt egy kedvenc sziklája. Rendszerint megmászta, majd a tetején letelepedett, és olvasott egy kicsit a magával hozott könyvből. Amikor megéhezett, visszament az alaptáborba és evett valamit. Az első éjszakát nyugodt, normális körülmények között töltötte el.

Mindjárt reggel, amint felébredt és kilépett sátrából, észrevette a változásokat. Mintha a levegő nehezebbé vált volna, s az erdő is csendesebb lett. Andersen nyugtalanság, idegesség vett erőt, noha pillanatnyilag semmi nem adott okot erre. Nem akart még hazamenni, mert szerette ezt a helyet. Megpróbált nem gondolni aggodalmaira, és elhessegetve a rossz érzéseket, megreggelizett. Később újra elsétált a sziklához és újra olvasott a tetején. Közben fülhallgató volt a fején. Különös, de még így is, mintha valamiféle hangot hallott volna a zenén keresztül. A hang erőteljes volt, ordító és sikító egyben. Hasonló a farkasüvöltéshez, de mégsem az. Később ismét hallhatta. Mindez megerősítette abban, hogy az alaptáborban maradjon, és ne távolodjon el messzire. Aztán sokáig nem hallotta az üvöltést, s megnyugodott. Olvasni kezdett a tűz mellett, a gondolatai elszakadtak az aggodalmaktól. Ismét vágyat érzett rá, hogy sétáljon egy kicsit, egyébként is fogyóban volt a tűzifája.

Míg a fát gyűjtötte, feltűnt számára, hogy az erdő megint szokatlanul csendes. Egyszer csak zajt hallott a háta mögül. Nem látta mi az, de nagynak érezte. Attól tartott, hogy farkas vagy medve. Azon gondolkodott, mi lehet olyan nagy, ami elég ügyesen álcázza magát ahhoz, hogy észrevétlen maradjon. Hirtelen morgást hallott. Úgy érezte, ideje visszavonulnia a táborba. Volt ott egy kis pisztolya, ami ugyan nem nyújtott nagy védelmet egy hatalmas állattal szemben, de azért mégis fegyver volt.

Nem sok elképzelése volt, miféle állat ijesztette meg, mert azelőtt nem látott errefelé farkast, sem medvét, csak szarvasokat, rókát és madarakat. Természetesen nem vágyott arra, hogy bármi nekitámadjon a semmi közepén, ezért sietősen elindult a tábor irányába. Közben mindvégig úgy érezte, az a valami figyeli őt és követi. Miután visszatért a táborba, az erdő egy idő után ismét zajos lett, megnyugtatva a fiút. Még az is eszébe jutott, talán egy másik táborozó akarja megtréfálni.

Kezdett alkonyodni. Tiszta norvég éjszakának ígérkezett, s nyár lévén – mint mondtam – „világos” éjszaka volt. Mielőtt másnap végleg összecsomagolt volna, ki akarta aludni magát, hogy utoljára túrázhasson egyet hazamenetelig. Úgy tervezte, mielőtt visszavonulna aludni, még elolvas egy fejezetet a könyvből. Ám nem jutott a fejezet végére, mert egyszer csak azt érezte, hogy a levegő ismét nehézzé válik. Zümmögő hangot hallott a fejében, és az erdő elcsendesedett. Valami azt súgta benne, hogy ugorjon fel és rohanjon, míg nem késő, de a lábai nem mozdultak. Mintha cementbe öntötték volna. Nem látott egyelőre semmit, de a rettegés, ami beleköltözött, elképesztően intenzív volt. Még soha nem érzett azelőtt ilyet. Visszafojtva figyelt, még levegőt venni is alig mert, s közben átkozta magát, amiért nem indult haza a délután folyamán, s nem vette komolyan a figyelmeztető jeleket.

Nagy nehezen talpra kényszerítette magát, gyorsan összepakolta a hátizsákját, eloltotta a tüzet, és pisztolyát a kezében tartva, megindult a kocsija felé. Anders tudta, hogy reggel valószínűleg bolondnak hiszi majd magát, amiért így cselekszik, de most nagyon bepánikolt, és mielőbb el akart tűnni onnan. Ezek már nem azok az erdők voltak, amelyeket nemrég úgy szeretett. Volt itt valami, ami halálra rémítette, ő pedig minél előbb biztonságban akarta érezni magát.

Mialatt sietve távozott, mögötte újra felhangzott a rémséges üvöltés, ami megerősítette abban, hogy jól cselekszik és jók voltak a megérzései. A hangtól megdermedt a vére. Gyorsan próbált haladni, aminek esés lett a következménye. Csúnyán lehorzsolta a könyökeit, de rendületlenül sietett tovább. Meg kellett tartani az egyensúlyát a keszekusza gyökerek és egyenetlenségek közepette, miközben ide-oda forgatta a fejét, hogy láthassa üldözőjét. Nem látta. Érezte, hogy az egyik ujja az eséstől erősen lüktet. Attól tartott, eltörte. Borzasztó fáradtnak érezte magát, energiái végén járt, s közben nagyon félt, hogy valami olyasmi van kint vele, ami el akarja pusztítani. Megállás nélkül haladt, bár lábai fájtak, minduntalan ott érezte nyomában a lényt.

Jó egy órán át így menetelt. Már nem volt messze a kocsi, de az állati morgás még mindig a nyomában volt. Akkor hátranézett és meglátta.

Mindenféle megfordult a fejében, de az, amit maga mögött látott, még rémálmaiban sem. A lényt semmihez nem tudta hasonlítani, mint egy vérfarkashoz. Az agya alig fogta fel a látványt. Ösztönösen el akart futni, de józansága meggátolta ebben. Tudta, hogy ragadozó elől nem bölcs elrohanni, mert csak intenzívebb üldözésre sarkallná. A lény két lábon állt, mint egy ember. Erősen zihált, mintha nagy távolságot futott volna. Rendkívül magas volt, valószínűleg több, mint két méter. Mellkasa széles volt, lábai hátrahajlóak, karjai hosszúak és erőteljesek, de vékonyabbak lábainál. Testét mindenütt szőr borította, szürke és barna. Feje olyan volt, mintha valaki egy óriási farkasfejet aggatott volna hatalmas testére. Nagyon agresszívnak tűnt, ahogyan Andersre meredt, és nem vette le róla a tekintetét. Aztán nagyon lassan négy lábra ereszkedett, miközben kattogó hangokat hallatott. Még így is óriási volt. Óvatosan közelíteni kezdett, mire Anders hátralépett. Csak ekkor jutott eszébe a pisztoly. Remegő kezével felemelte, és a lényre lőtt vele. Úgy tűnt, az állatot meglepte a fiú akciója. Hátrafelé mozdult, és a másik irányba lendült. A leggyorsabb mozgás volt, amit látott állattól.

Kihasználva az alkalmat, Anders futásnak eredt, ahogyan csak bírta. Közben mindvégig hallotta, hogy a lény a közelében van. Ordítása vadnak, őrjöngőnek hallatszott, mintha Anders egy horrorfilmbe csöppent volna. Amikor elég közel volt már a kocsijához, beindította a riasztót. Remélte, hogy a zaj elijeszti majd a lényt, s legnagyobb meglepetésére el is tűnt. Valójában nem tudta, hogy a riasztó ijesztette-e el, vagy magától hagyta-e abba az üldözését, amiért kiért az erdőből. Ő mindenesetre beült a kocsijába, és olyan gyorsan elhajtott onnan, ahogyan csak lehet.

Anders sosem tudta meg, hogy csak szórakozott-e vele a lény, vagy csak kint akarta tudni az erdőből, mindenesetre úgy véli, elkaphatta volna, ha nagyon akarja. Később elmesélte rémtörténetét a két testvérének. Hittek neki, de nem beszélt róla másnak. Aztán évek múltával megismert egy amerikai lányt, akit elvett, s akitől négy gyermeke született. Ma már Amerikában élnek, s néha, amikor kirándulni mennek, Andersnek eszébe jut a szörnyű emlék.

Dél-Norvégia, 2016 júliusa:

Phil Stern azon a nyáron szeretett volna eltölteni egy kellemes időszakot a Dél-Norvég hegyekben. Az apró nyári lak erdős, festői környezetben, egy mesés kis tó partja fölött állt. A hely mindössze hatvanöt kilométerre lehetett Kristiansand kikötőjétől északra. Ahhoz, hogy Phil a házat elérhesse, fel kellett hajtania egy kibetonozott úton, amely erdős, dombos vidéken vitt keresztül. Ritkán lakott terület volt ez, többnyire nyaralókkal, hétvégi házakkal. Odabent a vadon mélyén, Phil teljesen egyedül volt napokig.

Harmadik napja tartózkodott a házban, amikor furcsa dolgot tapasztalt. Estefelé járt már az idő, bár elég világos volt, hiszen nyáron nem megy le teljesen a nap Norvégiában. Úgy tíz óra felé, Phil kilépett a tornácra, hogy elszívjon egy cigarettát, mielőtt lefekszik. Egyszer csak vízfröccsenés, majd morgás hangjára figyelt fel. A tornác szélére lépett, hogy jobban láthassa, mi okozza a zajt. Amikor letekintett a tó partjára, egy görnyedt, szőrös lényt pillantott meg, amely azon fáradozott, hogy nyakánál fogva kirángasson a vízből egy döglött jávorszarvast.

A lény megérezhette Phil jelenlétét, mert hirtelen megfordult és ránézett. Aztán befutott a bokrok közé. A férfi száznyolcvan centi magasnak saccolta a görnyedt lényt, amely két lábon futott el. Legalább kétszázötven kilónak gondolta; pofája kiugró volt, akár egy farkasé; fekete és barna szőrzet egyvelege borította; karjai, lábai viszonylag arányosak; teste szokatlanul karcsú volt.

Phil megijedt és azonnal, szinte pánikszerűen bezárkózott a házba. Elbarikádozta az ablakokat, az ajtókat, amennyire csak tudta. Természetesen egy szemhunyást sem aludt azon az estén. A bokrok közül, a környéken egész éjszaka ment a morgás, vonyítás, zajongás.

Másnap elautózott a legközelebbi rendőrőrsre, és bejelentést tett. A rendőrök úgy vélték, bizonyára egy nagy, kóbor kutya ijesztett rá, de nem nevették ki, inkább idegesnek tűntek. Norvégul váltottak maguk között egy-két szót, amit Phil nem értett és ingerült lett tőle. Nem kapott másolatot a jegyzőkönyvből.

Később észrevette, hogy a jávorszarvas teteme eltűnt. Megkérdezett egy idősebb helyi lakost, vannak-e a környéken farkasok vagy medvék. Az öreg azt felelte, nincsenek. Phil nem tudta sokáig mivel találkozott, az interneten kellett kutakodnia a téma után, így akadt a kutyaemberre.

(Az alábbi történet nem szó szerinti fordítás, mivel nem tudok svédül, de azt hiszem, sikerült kihámozni a lényeget belőle – megj.: Csiribusz)

Svédország, Skåne:

„Két oldalról is hallottam, hogy Skåne-ben vérfarkasok élnek. Az egyik ilyen történetet a barátom mesélte. A nagyapja Trelleborgban élt az 1920-as években. Egy este arra figyelt fel, hogy a lovaik nyerítenek és nyugtalankodnak, ezért kiment az istállóba megnézni, mi történt. Látott ott valamit, ami vérfarkasnak tűnt, s ezt egész életén át vallotta.

A másik történetet nagyapám mesélte nekem. Az 1930-as évek elején történt. Akkoriban Svedalában élt. Este volt már, hazafelé tartott a munkából, s útja egy tőzegláp mellett vezetett el. Ahogyan áthaladt a legelőn, észrevette, hogy egy elhullott tehén fekszik nem messze a földön, valamivel távolabb a többi tehéntől. Úgy vélte farkas téphette szét, ami azért is furcsa, mert Skåne-ban nem élnek farkasok.

Természetesen megijedt és elrohant onnan, de visszanézett, nem követi-e valami. Ekkor látta, hogy egy vérfarkasféle lény guggol a döglött tehén mellett, és lakmározik belőle. Soha nem mondta el az apjának.”

Svédország délkeleti oldalán:

A mesélő nem vállalta fel a nevét a munkája miatt. Ezért őt és unokatestvérét nevezzük el Lucasnak és Olivernek, csupán a megkülönböztethetőség kedvéért.

Lucas annyit árult el magáról, hogy eleinte katonai pályán mozgott, majd orvosi vonalon dolgozott tovább. Jelenleg vidéken él, egy mezőgazdasági területekkel körbevett városban, négyórányi útra északnak a svéd fővárostól.

Mindig erdő közelében élt, sokat járta a vadont, és gyermekkorától jól megtanulta a növények és állatok nevét. Az édesapja farmon nőtt fel, és azt akarta, hogy fia ugyanolyan élményekkel gazdagodjon, mint ő annak idején. Ezért Lucas már egészen kicsiny korában megtanulta a nyomolvasást, s amikor elég idős lett, apja és rokonai gyakran vitték vadászni. Emiatt megszokta a vadállatokat, a ragadozókat, s nem félt a farkasoktól sem. Mindezt azért szögezte le elbeszélésében, hogy tudjuk, nem az a fajta, aki nem ismer fel egy állatot.

2002-ben tizenhárom éves volt. Azt hitte, már mindent tud és legyőzhetetlen. Nagyot tévedett. Aznap az unokatestvérénél volt. Az édesapja a nagyszülőknél tartózkodott, egy mérföldnyire az erdő közepén. Persze laknak a vidéken mások is, de egymástól elég messze.

Azon a napon, Lucas dél körül találkozott Oliverrel. Unatkoztak, ezért felkapták a kerékpárjukat és elhatározták, hogy bicikliznek egyet az erdei ösvényeken a fakitermelő felé. Sokszor megjárták ezeket az utakat, jól ismerték, nem történt soha semmi bajuk. A szülők persze mindig a lelkükre kötötték, ne menjenek túl messzire, de ezúttal nem fogadtak szót.

Messzire elkerekeztek, s egy ponton az erdő olyan sűrű lett, hogy már nem voltak képesek elbiciklizni a fák között. Úgy döntöttek, visszafordulnak, de előtte még megeszik a szendvicseiket. Így hát leültek, hallgatták a madarak énekét, egy harkály kopácsolását, s nyugodtan falatoztak. Egy órát is eltöltöttek ott, mire összeszedték magukat, különben is, erősen kezdett sötétedni. Arra figyeltek fel, hogy minden elcsendesedett egyik pillanatról a másikra. Igazi halotti csend nehezedett a tájra. A fiúk nyakán, és hátán felállt a szőr. Mintha valami figyelte volna őket. Egymásra pillantottak, és Lucas látta, amint Oliver arcából kiszökik a vér. Falfehér lett, mint aki szellemet lát.

Megfordult, hogy lássa, mi a baj. Alig száz méternyire tőlük, egy domb emelkedett, s azon megláttak valamit, amit sehogyan sem tudtak megmagyarázni. Óriási farkasnak tűnt, négy lábon állt, de valami nem volt vele rendben. Furcsa volt a külseje. A feje pontosan úgy nézett ki, mint egy farkasé vagy német juhászkutyáé, de jóval nagyobb, nagyságra inkább mint a medvéé. Legfélelmetesebb azonban a szeme volt. Még ebből a távolságból is látszott, hogy borostyán-sárga és valósággal izzik. Barna szőrzete helyenként sötétebb tónusúvá vált, hosszú tenyerén ujjak, öt-hat centis karmokkal. Lábai kutyaszerűek, vastagok, izmosak. Farka nem volt.

A lény egyenesen rájuk nézett, szikrázó tekintete mintha a veséjükbe látott volna. Két lábra állt. Hatalmas volt, meghaladta a két métert, de talán két és fél méter is lehetett. Morgott. Ez a morgás azonban más volt, mint amit általában az állatoktól hallunk. Mintha a mellkasukban rezgett volna. Lucas fejébe egy gondolat fészkelődött: vérfarkast lát.

Mindketten a bringájuk után kaptak, s úgy kilőttek onnan, mint a golyó. Amikor a fiú visszanézett, megrettenve látta, hogy a mögötte tekerő Olivert mindössze 5-6 méternyi távolságra követi a szörny két lábon futva. A fiú ettől kezdve nem nézett vissza, csak a menekülésen járt az esze, bár biztos volt benne, hogy ütött az utolsó órájuk.

Meg sem álltak Oliver otthonáig. Itt Lucas leugrott a bicikliről, s ekkor nézett vissza újra. Oliver ott tekert mögötte az úton, a szörny pedig eltűnt. Felmentek a gyerekszobába, de ekkor még nem mondták el a szüleiknek, hogy mi történt. Leültek a szobában, egy ideig csendben voltak, majd Oliver elmesélte, hogy a lény beérte őt, mellette futott, jól megnézte magának, aztán elmaradt mögöttük. Mindebből azt szűrték le, hogy nem akarta bántani őket, csak kíváncsi volt. S miután jól megfigyelte a kisfiút, elment.

Az apa később eljött Lucasért és hazavitte. Nagyjából harminc kilométerre laktak egy kisvárosban, de a fiú ott sem érezte magát soha biztonságban. A várost is erdőségek vették körbe. Pár nappal később visszamentek a nagyszülőkhöz, hogy télire elrendezzék számukra a tűzifát. Lucas nem igazán akart menni, nagyon félt attól, hogy újra látni fogja az ijesztő teremtményt. Amikor megérkeztek a házhoz, minden normálisnak tűnt, a madarak énekeltek, szarvasokat is láttak, Lucas mégsem tudott megnyugodni. Minden percben attól félt, hogy hirtelen elcsendesedik a környék, és megjelenik a szörny.

A nagypapa észrevette, hogy a fiúval valami nincsen rendben, de eleinte nem szólt. Később, vacsora után, amikor a földszinten Lucas a számítógépén keresgélt, a nagypapa odament hozzá és rákérdezett, mi a gond. A fiú elmondta. Furcsa, de úgy tűnt, nem lepi meg nagyon a nagypapát, ugyanakkor nyugtalanná vált. Lucas megkérdezte, elhiszi-e, amit mondott. Akkor a nagypapa nagy levegőt vett és elmesélte, hogy pár héttel korábban ő is látta a lényt, de még távolabbról, mint az unokái. Hasonlóan írta le a külsejét is, ám akkor mindvégig négy lábon járt. A lény nem vette észre, vagy csak nem érdekelte, mindenesetre nem foglalkozott az öreggel.

Hónapokkal később Lucas megkérdezte a nagypapáját, látta-e a szörnyet. A nagypapa azt mondta, nem, de a csűrnél talált nagy farkasnyomokat a minap. A fiú nem nagyon hagyta el a házat, amikor a nagypapáéknál voltak, mert mindig úgy érezte, a lény a közelben van és figyeli őt.

Eltelt hét év. A kisfiúból felnőtt fiatalember lett, aki túl az érettségin, katonai kötelékbe lépett, és különböző kiképzéseken vett részt. Az elmúlt években sok minden történt vele, s régi, ijesztő élménye is háttérbe szorult, nem nagyon gondolt már rá. Ám egy napon negyven társával együtt az erdőben gyakorlatoztak felfegyverkezve, és Lucasnak előjöttek az emlékek. Nem érezte magát biztonságban a sűrűben.

Az évek alatt különköltöztek a szülei, de apja még mindig a régi házban élt. Egy alkalommal, amikor hazament látogatóba, sokat beszélgettek. Megittak néhány sört, miközben átbeszélték az elmúlt hónapok történéseit a katonaságnál és a családban. Úgy fél tizenkettő környékén az apja elálmosodott, visszavonult.

A ház nem volt túl nagy, de tartozott hozzá egy veranda, amely az épület kétharmadát körülölelte. Ezen a verandán lehetett feljutni az elülső bejárati ajtóhoz, de egy oldalsó üvegajtó is vezetett ide.

Lucas még nem volt álmos. Kiment az éjszakába és rágyújtott egy cigarettára. Észrevette ugyan, hogy odakint mélységes csend van, valamiért azonban nem foglalkozott vele. A gondolatai másfelé jártak. Elsétált az út irányába, az erdő felé. Már vagy félúton volt, amikor az orrát kellemetlen bűz csapta meg. Olyan volt, mint az ázott kutyaszőr és az állott vizelet szaga. Úgy volt vele, talán jobb, ha visszamegy a házba. De akkor azt érezte, mintha valami figyelné. Ezt az érzést érezte már. Mintha hét évet repült volna vissza az időbe, ugyanaz a félelem tapadt rá, mint gyermekkorában, amikor a szörnyeteggel találkoztak. Azonnal megfordult, s visszaindult a házba. Ahogyan körülnézett, az út fölött, az erdei ösvénynél ismét meglátta a kutyaembert. A lény a hátsó lábain állt, és le sem vette róla a szemeit. A pofáján érdekes vigyor ült, mintha tisztában lenne azzal, ki ez a fiú. Lucas közben az ajtóhoz hátrált. A kutyaember ekkor felhorkantott, négy lábra ereszkedett, beleszimatolt a levegőbe, de közben végig a fiún tartotta sárga tekintetét.

Végre elérte az ajtót és bement a házba. Felment az emeletre, és a szobája ablakán át kinézett a lényre. A kutyaember még mindig nézte, aztán megfordult és eltűnt az erdőben. Aznap este Lucas egyáltalán nem aludt, csak feküdt az ágyon és minden percben arra számított, hogy a lény átugrik az ablaküvegen, hogy megölje őket. De soha nem tudta meg, mit akart tőle. Bántani akarná, vagy csak kíváncsi rá?

Az eset óta eltelt újabb nyolc esztendő. Lucas huszonnyolc éves lett, a nagyszülei időközben meghaltak. A telket megtartották, az istállóban különböző dolgokat tárolnak ma is, de az öreg házban senki nem lakik. Lucas néha odament, ha dolga volt ott, de nem szeretett odajárni, különösen nem egyedül, sötétedéskor egyáltalán nem ment.

Néhány hónappal korábban Lucas elment az apja házához, hogy elhozzon valamit. Megesküdne rá, hogy a lény követte őt az erdőn át. Érezte a jelenlétét, bár nem látta. Jelen pillanatban egy város közepén él, kétemeletes házak veszik körül. Itt nagyobb biztonságban érzi magát, mint kint a vadonban.

Forrás: flashback.org; youtube.com/The Supernaturalist Channel/DMT FOF; lindagodfrey.com

Képforrás: utazas.travelo.hu; inc.com; siani.se; nomadicmatt.com; pixabay.com