Számtalan kriptozoológiai lényt ismerünk, s ezek közül kétségtelenül a vérfarkas az egyik legfélelmetesebb. Az emberek hosszú évek óta beszélnek arról, hogy van egy lény, amely a rémmesék farkasemberéhez hasonlít, és az erdők mélyén él. Majdnem minden kultúrában megtalálható a róla szóló hiedelem, mendemonda. Ennek a rémséges szörnynek Olaszországban is van múltja. Következő történeteink a napfényes Itáliából származnak.
Egy nyolcvanöt éves olasz ember arról mesélt, hogy 1955 táján, amikor huszonöt esztendős lehetett, látott egy vérfarkast. Dél-Olaszországban történt mindez, Matera tartományban, talán 15-20 kilométerre a tengertől, erdős, szántóföldektől körülvett vidéken.
Forró nyári éjszaka volt. Későn, úgy két óra tájban érkezett haza a barátaival, akik szintén a közelben laktak. Amikor leparkoltak a kocsijukkal, megpillantottak az egyik fánál egy furcsa lényt. A fa nagyjából tizenkét méternyire lehetett tőlük, a lény magassága pedig csaknem elérte a két métert. Két lábon állt, úgy nézett ki, mint egy farkasember. Barna szőrzet fedte mindenütt, feje farkasszerű volt, de jóval nagyobb, mint egy átlagos farkasé. Légzése nehézkes volt, s folyamatosan morgott. Szerencsére nem bántotta őket.
A következő elbeszélés ugyan nem Olaszországban történt, de az olasz származású nagypapa múltja visszautal az óhazára.
Corrine Mandera nagypapája Szicíliában nőtt fel. Amikor kislány volt, ő és a fivére gyakran kérdezgette a nagypapát a vérfarkassal való találkozásáról. A nagypapa ilyenkor rendszerint nagyon mérges lett, utálta, ha valaki erről faggatta. Felejteni akart. Sajnos nem derült ki, mit látott pontosan, mert soha nem volt hajlandó megnyilatkozni erről, de valami nagyon csúnya élmény lehetett, amely arra sarkallta, hogy elhagyja szülőföldjét. Beállt a hadseregbe, harcolt a világháborúban, majd valahogyan Amerikába keveredett, és ott élte le az életét. A szörnyű élmény azonban egész életén át elkísérte. A nagymama és az édesapja ismerték a történetet, de ők sem beszéltek róla. Így hát Corinne kíváncsisága sosem elégülhetett ki, ahogyan az enyém sem, és olvasóimé sem. Ugyanakkor Corinne, az évek alatt néhány furcsa dolgot vett észre a nagyapján, amely arra indította, hogy komolyan elgondolkodjon az öreg történetének valóságán.
Corinne Amerikában nőtt fel a bátyjával együtt. Ha a nagypapa farkasember-kalandja szóba jött, mindig megmosolyogták. Igazából senki nem hitte el. De Corinne jól emlékezett egy esetre az 1950-es vagy '60-as évekből, amikor szüleivel és nagyszüleivel egyik este, egy chicagói olasz étteremben költötték el a vacsorát. Hazafelé távozva, a sötét utcán a kocsijukhoz indultak, amikor az egyik ház mellől kutyavonyítás hangzott fel. Corinne emlékeibe talán nem is maradt volna meg, ha nem tette volna emlékezetessé a nagypapa váratlan reakciója. Az öreg, meghallva a hangot, valósággal lebénult. Szó szerint legyökerezett a félelemtől, és mozdulni sem tudott. A nagymama halkan nyugtatta, hogy minden rendben van, csak néhány kedves kutyus zajongott, semmi baj. A nagypapát úgy kellett a kocsiba tuszkolni. Az öreg erősen zihált, és könnyek potyogtak a szeméből. Ez az emlék elgondolkodtatta a lányt.
Egy másik alkalommal Corinne és a bátyja horrorfilmet nézett a tévében. Nagyon várták már a farkasemberes történetet. A film éppen elkezdődött, amikor megérkeztek a nagyszülők. Az apjuk odaszólt nekik, kapcsoljanak át másik csatornára, nehogy a nagypapa meglássa, mit néznek. A két gyerek nem értette, miért kell ebből akkora faksznit csinálni. Dühösek voltak, hogy a kedvenc műsorukat nem nézhették. Hiába kérdezgették később az apjukat, a nagymamát, miért ekkora tabu ez a téma, nem kaptak konkrét választ, csak elutasítást.
A nagypapa a szicíliai Marsalából származott. Valamikor régen, nem volt annyira városias jellegű, mint manapság. A nagypapa a város peremén élt a családjával. Nem voltak túl gazdagok.
Később, miután a nagyszülők meghaltak, és aztán a szülők is, Corinne, immár felnőttként a régi házuk felújításán fáradozott. Ahogyan rakodott, pakolt, talált a nagypapa holmijai között egy nagyon szépen megmunkált kicsi pisztolyt. Mellette voltak a golyók is, és ahogyan Corinne megszabadította őket a portól, látta, hogy az ötből két golyó ezüstből van. Megdöbbent. Te jó ég! Szegény nagypapa ennyire félt? Ez az ember tényleg hitte egy egész életen át, hogy vérfarkast látott, és fel akart készülni egy esetleges újabb találkozásra. Valójában soha nem beszélte el a saját történetét. El akarta felejteni.
Corinne ettől kezdve kezdett el komolyan foglalkozni a témával. Nem úgy akart ezekre a lényekre tekinteni, mint kitalált hollywoodi szörnyekre, hanem azt kutatta, létezhetnek-e valami elfogadhatóbb formában, mint önálló faj.
Corinne nagyon fiatalon ment férjhez. A párja Virginiából származott. Egy ideig a férfi szüleinél laktak. Ez egy új helyzet volt Corinne számára, hiszen soha nem élt vidéki közegben, Chicagóban nőtt fel. Sűrű, erdős övezet vette körbe, itt sok minden történt, az emberek fura dolgokat láttak az erdő környékén.
Corinne emlékezett, hogy élt ott egy nő, aki kutyatenyésztéssel foglalkozott. Arra már nem emlékezett, milyen fajtát tenyésztett, de nagytestű, erős, bátor kutyái voltak és nagyon szépek. Egy alkalommal a nő vadászni indult pár ebbel. Egy helyen szabadon engedte őket és a kutyák szétszéledtek. Ám hiába hívta őket vissza, nem jöttek. A nő kénytelen volt egyedül hazatérni. Másnap az egyik állat visszatért a házhoz. Ezek a nagy kutyák kemény állatok voltak, nem azok a fajták, amelyek könnyen megijednek. Ám ez az egy, amely hazatért, reszketve bújt el. Valami nagyon megrémítette. A nő, aki elvesztette a kutyáit, nem tudott beletörődni, és újabb kutyákkal, s néhány emberrel bement az erdőbe, hogy megtalálja az elveszett állatokat. Meg is találta őket... széttépve. Valami brutális kegyetlenséggel szétszaggatta, majd nagy területen elszórva a testrészeiket, félig fel is falta őket. A helybeliek medvére gyanakodtak vagy fekete párducra. Ez utóbbin Corinne csak nevetett. Fekete párduc nem él Észak-Amerikában. Az emberek azonban egy nagyon gyors, fekete állatot láttak, amit párducnak véltek.
Corinne férje nagy családból származott. Ők is tapasztaltak hasonló dolgokat. Egyszer a férje három öccsével kiment éjszaka az erdőre, és valami hazakergette őket. Valójában nem láttak semmit, csak érezték, hogy van ott valami, ami nem akarja, hogy ők ott legyenek. Nagyon megviselte őket ez az élmény.
Most lássunk egy másik, jóval régebbi történetet. Az alábbi elbeszélés esetében nem derül ki igazán, hogy miféle állat támadt az emberekre, de az eseményt a vérfarkasos történetek közé szokták sorolni. Ugyanakkor nem ismerjük meg az elő- és utótörténetet sem, a körülményeket, vagy hogy voltak-e máskor is hasonló megtapasztalások a lakosság részéről. A történet 1899-ből maradt fenn. A helyszín a dél-olaszországi Montescaglioso, egy ősrégi település, amelyet még ma is burjánzó erdőségek határolnak.
A kis csapat nagyjából két mérföldet sétált addig már, amikor először meghallották a távoli üvöltést. Mindannyian tudták, hogy sok farkas él a hegyi erdőségekben, de a farkasok soha nem zavarták az emberek csoportjait, mert féltek tőlük, így ők sem gondolkodtak sokat a dolgon.
Nem sokkal később az üvöltés ismét felhangzott, most jóval közelebbről. Pár másodperc múlva hallhatták, amint valami patadobogáshoz hasonló hang harsan fel mögöttük az ösvényről, ezúttal egy hangosabb, sokkal rémisztőbb üvöltés kíséretében. Nem volt idő gondolkodni. Mindannyian ledobták nehéz, fémes ételdobozaikat, és futni kezdtek le az ösvényen. Jól tudták, hogy legalább három mérföld van még előttük, ha vissza akarnak érni a városba az erdőből.
Emlékeztek, hogy van egy üres pajta a környéken. Úgy gondolták, minél előbb jó volna elérni, mielőtt még az a lény elkapja őket. Az üvöltései fülsiketítőek voltak és a kis csapat tagjai nagyon féltek. Az életükért futottak. Az állat üvöltése a fülükben lüktetett. Mind azt hitték, előbb elkapja őket, mint ahogyan elérhetnék a pajtát. Aztán örömmel látták, hogy a tervük mégis sikerült, és beszaladtak az építménybe, majd olyan gyorsan, ahogyan csak lehet, elhúzták a reteszt, hogy mielőbb elzárják magukat. Ám alig zárkóztak be, a lény máris ott termett az ajtónál. Dübörgött, őrjöngött, üvöltött és a kirándulók lefogták a füleiket, hogy ne kelljen hallaniuk a rémisztő hangokat. Aztán a karmaival kaparászni kezdte az ajtót, majd a pajta hátulján és minden oldalán próbált bejutást keresni. Egyik pillanatban még itt volt, másik pillanatban ott... de egy normális állat nem képes ennyire gyors mozgásra.
Még a tetőn is megpróbált behatolni.
Egész este, órákon át ostromolta a pajtát. Láthatták a réseken tízcentis fekete karmait, miközben szüntelenül üvöltött. A csapat tagjai mozdulatlanul, némán álltak és imádkoztak, hogy a lény minél előbb eltűnjön. Aztán ahogyan feljött a nap, minden elcsendesedett...
Írta: Csiribusz
Forrás: paranormal.about.com; thoughtco.com; youtube.com/Dogman Encounters/Dogman Stories
Képforrások: liberaldictionary.com; ortodilucania.it; discoveryuk.com
