Alig két hónapja volt évfordulója a szomorú ügynek. Dennis Lloyd Martin, a hétéves kisfiú, éppen ötven éve tűnt el nyomtalanul Tennessee-ben, a Great Smoky Mountains Nemzeti Park területéről, Cades Cove völgyéből. 1300 hivatalos és önkéntes kereső kutatta a nyomait napokon át – köztük az amerikai hadsereg zöldsapkásai is –, a kisfiú mégsem került elő soha.

1969. június 14-én, szombat délután, a Knoxville-i építész, William Martin és édesapja, Clyde, Cades Cove felé kirándult a kilencesztendős Douggal és a hétéves Dennisszel. Tripla ünnep volt ez. A kis Dennis – bár korábban is túrázott már – első alkalommal kempingezett. Másnap volt Apák Napja, és pár nappal később lett volna Dennis hetedik születésnapja.

Denny – ahogyan a szülei hívták – kicsi volt, de szívós. Nagyjából százhúsz centi magas és huszonöt kiló lehetett. Sötétbarna szemei voltak és barna, hullámos haja. Le volt maradva kissé az iskolai korcsoportjától, de okos volt és vakmerő. Kirándulásaik alkalmával gyakran ment az élen, vezetve a többieket, sokszor a felnőttek alig bírták mellette az iramot.

A család Russell Fieldben töltötte az éjszakát, majd szombaton itt reggeliztek meg, s azt követően átsétáltak Spence Fieldbe, ahol a Martin család többi tagja várta őket. Később, miután elkészítették az ebédet, a felnőttek letelepedtek enni. Beszélgettek, nevetgéltek, s közben a négy kisfiút figyelték, amint azok a mezőn a bokrok között játszadoztak. Dennist könnyen észre lehetett venni, mert piros pólót viselt.

A Spence Field körülbelül 1450 méter magasan fekszik a Cades Cove felett, és kelet-nyugat irányba fut a Appalachi ösvényen, Tennessee és Észak-Karolina államhatárán. Meredek lejtők, egyenetlen szakadékok tarkítják kusza babérbokrokkal, rododendronokkal, s alattuk rezesfejű kígyók, csörgőkígyók pihennek. A medvék és a hiúzok a bokrok, cserjék, fák mentén jelölik meg területeiket.

A négy fiú játék közben összedugta a fejét, valamit sutyorogtak, majd szétváltak. Délután fél öt tájban, Doug és a két fiú délnek indult, Dennis nyugatnak. A gyerekek nevetgéltek, viháncoltak a bokrok mögött. A felnőttek figyelték őket. Egyszer csak feltűnt az apának, Billnek, hogy az egyik gyerek hiányzik. „Hol van Dennis?” – kérdezte.

Valahogy elkeveredett a többiektől. Pedig nem telt el hosszú idő az elválásuk óta. Az apa és a nagypapa hosszú ideig kiabálta a gyerek nevét, de a kisfiú nem válaszolt. A csapat szanaszét futott a mezőn, minden utat, nyomvonalat leellenőriztek, órákon át keresték a kisfiút, de nem lelték sehol. Mintha a föld nyelte volna el. A nagypapa végül úgy döntött, elmegy a vadőrállomáshoz, és bejelenti Dennis eltűnését.

Mindeközben felhők tornyosultak az égen, távolról mennydörgés hangjai érkeztek. A vihar hirtelen csapott le. Pár óra alatt 7,5 cm csapadék hullott. A családnak fedezék alá kellett vonulnia, az ösvények iszapfolyammá változtak. A kiáltozó hangok elhaltak a szélben, úgy tűnt, nem sok esély van arra, hogy megtalálják a gyereket. Azon kezdtek aggódni, hogy ha eltévedt, semmiféle ruházata nincs, ami a hideg időjárástól megvédené. Egy ilyen korú kisgyerek gyorsan kihűlne az éjszakában.

Másnap, június 15-én, hajnali ötkor megkezdődött a hivatalos keresés. Kétszáznegyven ember gyűlt össze a helyszínen. A vadőröktől kezdve a helyi mentőcsapatokon át a cserkészekig, mindenki próbált segíteni. Akadtak, akik menet közben csatlakoztak hozzájuk. A Park munkatársai teherautókat és jeepeket is használtak.

Dwight McCarter, nyugdíjas vadőr, aki ezen a vidéken nőtt fel, már gyermekként megtanulta, hogyan kell felismerni a törött gallyakat, a megzavart hangyautakat, vagy más nyomokat, amelyek egy elveszett utazót segítenek megtalálni. Ő csak a fejét rázta. Szerinte túl sok embert engedtek a helyszínre, túl sok járművet, ami által sok értékes nyom megsemmisült. Túl sok volt a tapasztalatlan szem, a gondatlan láb. Az embereket kétségkívül a jószándék vezette, de nem értettek ahhoz, amit csináltak. Például akadtak köztük olyanok, akiknek fogalma nem volt, hogyan kell használni az iránytűt.

Keith Neilson parkfelügyelő így vélekedett akkoriban: „Nem sikerült felismerni a gyors szervezés szükségszerűségét. Ez volt a legintenzívebb és legszélesebb körű keresés, amiben a park személyzete valaha is részt vett.”

A következő napokban folytatódott a kutatás. Közben a vihar többször lecsapott, balesetek is történtek a keresők között. Az egyik ellőtte a lábát, a másik leesett egy hídról és kitörte a karját. Rengeteg ember jött a környező államokból, a szomszédos nemzeti parkból, megjelentek a hadsereg zöldsapkásai, az FBI emberei, helikoptereket vetettek be, kutyákat használtak... és semmit nem találtak.

Június 17-én, a keresés negyedik napján halovány reményszikra gyúlt. Egy túrázó pár az Eagle Creek környékén lábnyomokat talált, alig egy mérföldnyire Spence Fieldtől. A nyomokat majd háromszáz méteren át követni tudták, végül elveszítették a patak partján. A vadőrök készítettek lenyomatokat a lábnyomokról. Az egyik lábnyom cipőtalp lenyomatú volt, a másik azonban csupasz lábtól származott. Megmutatták a nyomokat a Martin családnak is, de ők határozottan állították, hogy ezek nem lehetnek Dennis lábnyomai, ugyanis a kisfiúnak jóval kisebb lába volt.

Dwight McCarter máig állítja, hogy túl korán adták fel a keresést és úgy véli, egyáltalán nem lehetetlen, hogy a lábnyomok a kisfiútól származtak, aki a viharban és a sötétben nem tudott normálisan tájékozódni. Szerinte a gyerek rövid időn belül messzire elkeveredhetett a felnőttektől, így hiába kiabáltak, kizárt, hogy hallhatta volna.

Miután minden lehetőségből kifogytak, jöttek az asztrológusok, a látók jövendölései. Jeane Dixon, aki állítólag John F. Kennedy halálát is megjósolta, állította, hogy Dennis még él és Spence Field észak-karolinai oldalán a vízesés mögött van. Nem volt ott.

Ahogyan a napok teltek, úgy csökkent az esélye, hogy valaha is életben találják a kis Dennist. Még ha tényleg arról lett volna szó, hogy csak elcsavargott és eltévedt, akkor sem bírhatta volna sokáig élelem és ivóvíz nélkül, nem beszélve a meleg ruházatról. Június 25-én a Martin család hazautazott. Június 29-én a park vezetői felfüggesztették a főbb keresési műveleteket, de szeptember 11-ig egy maroknyi vadőr hivatalosan még mindig kereste a gyereket. Sajnos minden erőfeszítésük hiábavaló volt. „Mindent megtettünk, amit tudtunk” – mondta Lee Sneddon, fővadőr.

Természetesen a család nem tudott mindebbe belenyugodni. 5000 dolláros jutalmat tűztek ki annak, aki nyomra vezeti őket. Meggyőződésükké vált ugyanis, hogy Dennist elrabolták.

Olvasóim most azt gondolhatják, egy ember eltűnése mindig borzasztó dolog, különösen, ha kisgyermekről van szó, de hogyan jön ez a téma ehhez a blogoldalhoz? Máris megmagyarázom. Amikor a kis Dennis Martin történetét vizsgáljuk, a legtöbb híradás és cikk kihagy egy bizonyos mozzanatot. Talán fontos mozzanat, talán nem, a lényeg, hogy elhallgatják vagy félremagyarázzák. Azt ugyanis általában nem említi a történet, hogy Dennis eltűnésének idejében egy másik család is a környéken túrázott, s ők láttak valamit.

Harold Key autópálya-mérnök egy hónappal Dennis eltűnése után jelentkezett. Azon a szombaton feleségével és fiával ugyanazon a helyen kirándult, ahol a tragédia bekövetkezett. Ő maga és a családja nem hallott a kisfiú eltűnéséről, csak jóval később jutott a fülükbe. Ekkor gondolkodtak el azon, hogy talán hasznos információval rendelkeznek, így Mr. Key felkereste a vadőrállomást.

A Key család Rowans Creekben kirándult, ami alig 5-8 mérföldnyire van Spence Fieldtől. Tudni kell, hogy ez a két hely ugyanazon vidéken van, ugyanazon erdők között, és ugyanazon turistavonalak által érhetőek el. Könnyedén át lehet egyik helyről a másikra sétálni. Harold Key nem tudta megmondani, hogy a megjelölt területen belül pontosan hol voltak akkor, de abban biztos volt, hogy egészen közel Spence Fieldhez, és abban is biztos volt, hogy hat-hét óra tájban történt mindaz, amit láttak és hallottak.

Abban a reményben, hogy medvét láthatnak, az egyik patak partján haladtak, amikor felhangzott a rettentő sikoly. A család legifjabb tagja határozottan állította, hogy egy nagy medvét látott a bokorból kijönni, majd egy dombon felfelé sietni. Mr. Key is látta az állatot, de szerinte nem medve volt, mert egyenesen járt. Leírása alapján durva, bozontos alaknak tűnt, és az volt a család benyomása, hogy rejtőzködött előlük. Ami furcsa volt még, mintha az egyik vállán cipelt volna valamit. Sokáig nem gondolkodtak ezen, mert az ég megdörrent és tartva a vihartól, jobbnak látták, ha hazaindulnak. Dennist akkor már keresték, de a Key család ezt nem tudta, hiszen hazautaztak.

Napokkal később szereztek tudomást a kisfiú eltűnéséről a lapokból. Mr. Key ezután kezdett el gondolkodni. Rádöbbent, hogy ők ugyanazon a napon, ugyanazon a környéken túráztak, s talán fontos lehet, amit láttak. Maga elé emelte a térképet, és az esetleges összefüggéseket próbálta felfedezni. Ha nem a turistaútvonal nyolc mérföldes vonalát követte, hanem légvonalba nézte a távolságot, az öt mérföldre volt csökkenthető, ami egy nagyobb állatnak nem okozhatott gondot. A megfigyelésük alig két órával a fiú eltűnése után történt, tehát elvileg minden összevágott.

Miután felhívta a vadőrállomást és beszélt az ottani munkatársakkal, felajánlotta, hogy szívesen megmutatja a helyet, ahol a szőrös embert látták. Ezt hallva, a vadőrök teljesen elhatárolódtak Key-től. Nem voltak hajlandóak komolyan venni, és nem mentek ki megvizsgálni a terepet.

Mindez valóban hajmeresztő elképzelés – valljuk be. Ugyanakkor más híradások nem a bigfootról beszélnek. Egyes források szerint Harold Key nem szőrös majomemberről beszélt, hanem egy egyszerű emberről, aki talán a gyermekrabló lehetett. Ha azonban igazi, húsvér emberről volt szó, felmerül a kérdés, a hatóság emberei miért nem foglalkoztak vele. Végül is az nem olyan hihetetlen. Bármit is vallott Harold Key, a lényeg, hogy a férfi és a családja látott valamit vagy valakit azon a helyen, és könnyen elképzelhető, hogy az a valami vagy valaki felelős a kisfiú eltűnéséért. Egyébként Harold Key élete végéig – 94 éves koráig – határozottan vallotta, amit látott, és ragaszkodott hozzá.

Miután nem hittek neki, Key elment a sajtóhoz és elmondta, mit tapasztalt. Így tudta meg Bill Martin is, hogy van három lehetséges szemtanú. Számon kérte a vadőröket, miért nem tudott ő erről, mire azt a választ kapta, hogy sem időben, sem helyszínben nem passzol Mr. Key története, így nem lehet a kettő között összefüggés.

Dwight McCarter nyugalmazott vadőr így emlékezik vissza 1969. július 3-ára, amikor jelentés érkezett valami erős bűzforrásról a West Prong nyomvonalán, a Spence Field alatti területről: „A szag szerintem nem állattól származott. Szagoltam már medve és szarvas tetemét. Más a szaguk.” A hivatalos jelentés szerint egy varjú teteme bűzölgött ott, egyébként is már átvizsgálták azt a területet és nem akartak tovább foglalkozni vele. „Nem varjú volt – mondta McCarter. – Ez rosszabb volt. Nem tudom, mi lehetett, de ellenőrizni kellett volna.”

Az apa, Bill Martin, sosem értette, mit keresett ott a hadsereg, az FBI, stb., és mindig furcsállta, ha már ott voltak, miért nem dolgoztak össze? Mintha fontosabb lett volna számukra az egymással való versengés, mint a fiú megtalálása. Aztán ott volt a Key család, akiknek tanúvallomását gyakorlatilag semmibe vették. Senki nem beszélt róla, senki nem vizsgálta ki az esetet, senki nem írta meg, senki nem hitte el. William Martinnak úgy kellett meghalnia 2014-ben, hogy soha nem tudhatta meg, mi történt a kisfiával 1969. június 14-én.

Harold Key és családja talán az egyetlen szemtanú, akiknek vallomása értékes lehetett volna az ügy szempontjából. Hogy lehet az, hogy ez senkit nem érdekelt a hivatalos oldalon? Egy jeti-mese elvetése még valahol érthető. De ha emberi személyről van szó, miért nem cselekedtek? Mi van abban olyan hihetetlen, ha egy beteg sorozatgyilkos vagy egy pedofil, gyereket rabol? Miért nem néztek utána? Miért nem vizsgálták meg a helyszínt? És egyáltalán... miért nem adtak hitelt Harold Key-nek, az autópálya-mérnöknek, aki egy tanult, komoly, családos ember volt, de semmiképp nem olyan, aki dajkamesék kitalálásával űzi el az unalmát?

További kérdéseket vet fel, hogyan került oda az amerikai hadsereg zöldsapkás osztaga? Állítólag a szomszédos Nantahala Nemzeti Erdőben gyakorlatoztak. Minő véletlen. Aztán megjelent az FBI, a McGhee Tyson Nemzeti Gárda. Mégis minek? Ki rendelte oda őket? Senki nem tudja. Ráadásul nem voltak hajlandóak együttműködni a helyi hatóságokkal, a Nemzeti Park vadőreivel, de még egymással sem. Mentek a saját útjaikon, s ha találtak is valamit, információt nem adtak ki.

Sajnos nap mint nap tűnnek el emberek a világ minden táján, köztük rengeteg gyermek is. És nem egyszer erdőkben, kiránduló övezetekben esik meg az ilyesmi. Sokszor sosem kerülnek elő. Hadd kérdezzem már meg, mégis hány eltűnt amerikai gyermek felkutatására vonult ki a nemzeti gárda, az FBI, a zöldsapkások vagy bármilyen nagyobb szerv? Nem tudom a választ, de gyanítom, nem sok esetben. Vajon Dennis Lloyd Martin esete mitől más, mitől olyan különleges? Mi ez a fenenagy titoktartás? Vajon itt tényleg a gyermekről van szó? Nem inkább arról, ami megtámadhatta? Vajon a szemtanú Key család története nem szándékosan van eltusolva?

Írta: Csiribusz

Felhasznált források: youtube.com/Bob Gymlan; eu.knoxnews.com

Képforrás: eu.knoxnews.com; googlemap.com; bigfootlunchclub.com; kandradventures.com; crimeblogger1983.blogspot.com; defrostingcoldcases.com; youtube.com/Bob Gymlan; fplmorg.ipage.com