Gonosz tündérkirálynő vagy rettenetes vámpírasszony? A helyi szóbeszédek szerint egy titokzatos lény (vagy inkább erő?) lakja az ember nem járta erdélyi havasok fenyőerdőit, kinek nevét még a legbátrabbak sem merték soha kiejteni. Ha mégis muszáj róla beszélni, körülírással célozgatnak rá, így nevezik: „Ő”.

A 19. században nem egyszer előfordult, hogy pásztorok látni vélték a titokzatos asszonyt a tisztáson táncolva, így nem csoda, ha éjszaka soha nem merték elhagyni a házukat, és ha netán egy tehénnek elapadt a teje, vagy egyéb szerencsétlenség történt, biztosra vették, csak Ő keze lehet a dologban. Bármi is volt a történetek hátterében, egy biztos: a görgényi, krassó-szörényi, máramarosi és más hegyvidékek – főként román – lakosai rettenetesen féltek/félnek valamitől, ami az erdők mélyén él, és úgy vélik, az életükre törhet.

A néprajzkutatókat mindig foglalkoztatta ez a téma, de valahányszor „nyomozni” kezdtek, a falubeliek mély hallgatásba burkolóztak, vagy másra terelték a szót. Egyértelmű volt, hogy nem kívánnak a lényről beszélni. Ebből következik, hogy az etnológusok nem igazán tudják kideríteni, mivel is állnak szemben, így kénytelenek beérni a beszámolókkal, mendemondákkal. Persze így rengeteg homályos részlet marad a történetekben, ám az biztos, a helyi pásztorok életét, viselkedését most is nagyban meghatározza a „Tőle” való rettegés, tehát a mai napig él a legenda.

De mi lehet ez a titokzatos lény valójában? A történetek egybehangzóan állítják, hogy mindenképpen nőnemű, azaz mindig nőalakban jelenik meg. Számos nevet aggattak rá, mint: Tündérkirálynő, Havasi Asszony, Hegyek Leánya, Fekete Úrnő, Boszorkányúrnő, Szívek Felfalója, Sátánasszony, Vámpírkirálynő, Férfigyilkos, stb. Arról, hogy végül is hogyan néz ki, nem sok hiteles forrás ad számot, de aki olyan szerencsétlen sorsú, hogy találkozik vele, teljesen kifordul önmagából és pár nappal később szörnyű kínok között hal meg.

Csak azok tudtak beszámolni külleméről, akik időben észrevették, és sikerült elfutniuk, mielőtt még megszólította volna őket. Amit hatásos védekezésnek tartanak ellene, az a kereszt viselése, vagy jó, ha az embernél van egy felszentelt Mária-ikon. Állítólag ugyanilyen célból hordtak az erdőjárók magukon fokhagymafűzért is.

Annyi bizonyos, hogy az asszonyalak alkonyat és kakas-kukorékolás között bukkan fel a hegyekben, tisztásokon táncol és megközelíti a magányos pásztortüzeket. Alakját tetőtől talpig fekete fátyol borítja, arcából nem látszik semmi – inkább csak érezni lehet a belőle áradó csábító, egyben rettenetes erőt. Akit kinéz magának, az nem menekülhet előle. Egyszerűen megáll az adott személy előtt az éjszakai erdőben, és kinyújtja felé a kezeit. Néhányan azt beszélik, ilyenkor feldereng hófehér bőre, mintha holdsugárból szőtt látomás lenne, megint mások szerint hosszú, horgas körmökkel rendelkező csontos karja van. Az áldozat sosem tud elmenekülni, mert az asszony megbabonázza őt, lábai nem engedelmeskednek akaratának. Erre „Ő” halk, búgó hangon felnevet, majd lassan felemeli arca elől a fátylat. Azt mondják, egyszerre csontváz, és a leggyönyörűbb nő a világon, akit csak el lehet képzelni: szénfekete, bokáig érő hajzuhatagát semmivel nem lehet összetéveszteni.

Ezután gyengéden homlokon csókolja áldozatát, azaz megjelöli, majd pár nappal később érte jön, és magával viszi láthatatlan országába, mely valahol a Görgényi- vagy Kelemen-havasok legmagasabb csúcsain van. Az áldozat holttestét mindig azon a helyen találják meg, ahol korábban a „találkozás” történt. Más beszámolók szerint a halott testéből eltűnik a vér, mintha valami kegyetlen erő kiszívta volna.

A rém általában férfiakat néz ki magának, azokat viszi el, ritkább esetben fiúgyermeket. Ennek oka, hogy áldozatait valójában a szeretőivé akarja tenni láthatatlan országában. Nem véletlen, hogy a pásztorok a Vele való találkozásban elhunyt férfiakat így nevezik: vőlegény.

Egy híres máramarosi román ballada elbeszél egy 19. századi esetet. Egy fiatal pásztor épp az esküvőjére készült a falu legszebb leányával. Boldogan, szerelmesen várták a nagy napot, ám a lakodalom előtti hetedik éjjelen, a fiatalembernek szörnyű élménye volt. Történt pedig, hogy a fiú juhainak nem volt elég legelni való. Gondolta, dúsabb legelőre tereli az állatokat, csakhogy egy rossz hírű tisztás felé vette az irányt. Menyasszonya kétségbeesve könyörgött neki, ne menjen oda, mert „Ő” ott szokott táncolni. A fiú csak legyintett és nevetve mondta, ő ugyan nem hisz az efféle babonákban.

Naplemente idején az egyik bárány elkóborolt, és a pásztor azonnal utánament, nehogy farkasok tépjék szét. Meg is találta az állatot, egy szakadék melletti bokorba gabalyodva. Kiszabadította, és már elindult vissza a nyájhoz, amikor úgy érezte, meg kell fordulnia, mert mintha valaki a nevén szólította volna. Nem látott senkit, így azt hitte, csak a szél zúgása tréfálta meg. Ám hirtelen megpillantott egy fekete fátyolba burkolózott nőalakot, amint kilebben a fák közül, és lassan közeledni kezd felé.

A pásztor csak hajnaltájban tántorgott vissza a faluba, ahol azonnal az ágyra hanyatlott, többé senkivel nem beszélt, még menyasszonyával sem, csak a havasok irányába bámult az ablakon keresztül. Családja el sem tudta képzelni mi történt vele, csupán a legöregebbek suttogták: biztosan „Ő” igézte meg. Végül a fiú, menyasszonya rábeszélésére elment a helyi paphoz, aki egy Szűzanyát ábrázoló védelmező medált akasztott a nyakába. Úgy tűnt, ez jó hatással volt rá, mert arcszíne visszatért, és egyre kevesebbszer nézett a havasok irányába.

Közben az esküvőre lázasan készülődött a falu, ám a szertartást megelőző éjszakán nagyon rossz álma volt a menyasszonynak, és felriadva, azonnal átsietett vőlegényéhez. A fiú ágya azonban üresen állt. Párnáján néhány hosszú, szénfekete hajszál árválkodott.

A lány fellármázta a falut, és az emberek felfegyverkezve kimerészkedtek arra a helyre, ahol a rossz hírű tisztás volt. Meg is találták a pásztor holttestét a közeli szakadékban, akinek homlokán – a vőlegényeket megillető búzavirág-koszorú alatt – ott piroslott a Tündérek Jele. Testét nem merték eltemetni a templom melletti temetőben, mivel – ahogy mondták – a pásztor nem halt meg igazán, csak felköltözött a havasi birodalomba, ahol örökre a Tündérkirálynőt kell szolgálnia…

Senki nem tudja mennyi igaz ezekből a mendemondákból. A keresztény papok persze mindig megkísérelték eloszlatni a falusiak félelmét, és elhitetni velük, hogy a Tündérkirálynő nem létezik, és ha mégis, akkor bizonyára a sátán egyik megnyilvánulási formája. Vagyis, ha valaki példás keresztényi életet él, annak nem kell félnie; ha mégis, akkor kereszttel, ikonokkal, imákkal és erős hittel lehet védekezni ellene.

Valójában úgy tűnik, a kereszténységnél jóval régebbi mítosz továbbéléséről van szó. A tündérkirálynő ugyanis valószínűleg azonos lehet azzal a kozmikus női hatalommal, melyet a kőkorszakban – Kr.e. 40000-Kr.e. 3000 – tisztelt az európai őslakosság, s melyet a tudósok Magna Maternek, azaz „Nagy Anyának” neveznek.

A Balkánon különösen nagy kultusza volt, Görögországban a hellének előtti lakók, a pelaszgok például „Férfiölő Aphroditének” nevezték, és minden nyári napfordulón feláldoztak számára egy fiatal férfit.

(A cikk részletesebb, pontosabb leírása a megjelölt forrásban elolvasható.)

Forrás: Hihetetlen magazin / 2011. április – lejegyezte: Csiribusz

Képforrás: photobucket.com; karpatalja.ma; pinterest.com