Nem mindennapi bejelentést tett 2003-ban a hatvannyolc éves John Dendryn, nyugdíjas amerikai vámhivatalnok. Dendryn nem kevesebbet állított, minthogy a Minnesotai Jégember néven elhíresült titokzatos teremtmény holttestét az Egyesült Államok kormánya egyszerűen ellopta, és egy hamisítványt csempészett az eredeti helyére. A vámhivatalnok 1970 januárjában részese volt annak a titkos akciónak, amelynek célja az volt, hogy megsemmisítse az egyetlen létező bizonyítékot, amely egyértelműen bizonyíthatná a spontán időtörés jelenségét.

A Minnesotai Jégember története meglehetősen titokzatos, és még az eredete is homályos, ám létezése senki számára sem lehet kétséges. Olyan sokan látták, olyan sok cikk és tanulmány jelent meg róla a bulvárlapokban épp úgy, mint a tudományos folyóiratokban, hogy a titokzatos lény valóságos mivoltához ma már semmi kétség sem férhet.

Bizonyos híresztelések szerint a lényt valamikor a hatvanas években a vietnámi dzsungelben lőtték agyon, majd jégbe fagyasztva az Egyesült Államokba szállították. Az eredetére vonatkozó legelfogadhatóbb állítás mégis a lényt először bemutató vásári mutatványostól származik. Frank Hansen úgy tudja, hogy teremtményt a Bering-szorosban, egy jégtáblába fagyva találták meg. Amikor a lényt a jégtáblából kivágták, egy hongkongi kereskedőhöz került, aki fagyasztótartályba helyezte, és így adta el egy amerikai üzletembernek, az pedig bérbe adta azt Frank Hansen mutatványosnak. Hansen egy vándorkiállítás melléklátványosságaként mutogatta a lényt, mint az ember és az emberszabású majmok közötti „hiányzó láncszemet”.

A Jégember talán soha nem vált volna nemzetközi szenzációvá, ha 1968 decemberében valaki fel nem hívja rá Ivan T. Sanderson zoológus és tudományos író figyelmét. A jégtömbbe ágyazott „szőrös ember” ugyanis rendkívüli hasonlatosságot mutatott Sanderson kutatásainak egyik legellentmondásosabb alanyával, a Jetivel.

Sanderson azonnal értesítette egyik jóbarátját, dr. Bernard Heuvelmanst, a kiváló belga kriptozoológust, és a két kutató együtt kereste fel New Jersey-ben Frank Hansen mutatványost, aki egy hatalmas utánfutóban, egy üvegtetejű hűtőládában tartotta a testet. A két tudós elképedve meredt a sötét félhomályban a „jégkoporsóra”, amelyben egy hatalmas, szőrös hominida teste hevert. Elemlámpával megvilágítva egyértelmű volt, hogy a teremtmény egyetlen majomfajtához sem sorolható, de nem is ember. Rövid szemle után az is nyilvánvalóvá vált, hogy a lény halálát puskalövések okozták.

A teremtmény külsőségei és jellemzői a korai hominidákra utaltak, és arca, lapított orra, széles szája is leginkább a 30000 éve kihalt Neander-völgyi ősemberre emlékeztette a két kutatót, akik kizárták, hogy valamilyen műanyag hamisítvánnyal akarta volna lóvá tenni őket a vásári mutatványos. Már csak azért is biztosak voltak a lelet eredetiségét illetően, mert a test láthatóan bomlásnak indult.

A lelet azonban még így is, minden kézzelfoghatósága ellenére hihetetlennek tűnt, és Heuvelmans nem tudott mit kezdeni azzal az ellentmondással, hogy az ilyen lénynek egyszerűen semmi keresnivalója nincs a huszadik században. A kiváló tudós azonnal meg akarta venni a leletet, de Hansen nem kívánt a Jégembertől megválni. John Dendryn az azóta eltelt idő alatt kiderítette, hogy Hansen ha akarta volna, akkor sem tudta volna eladni a Jégembert, mert az nem az ő tulajdonát képezte.

A mutatványos csupán bérelte a jégbe fagyott tetemet attól a titokzatos, a névtelenség homályába vesző, befolyásos New York-i üzletembertől, aki Hongkongban vásárolta meg a lényt. Ráadásul a két kutató vizsgálataival és a Jégemberrel hamarosan a sajtó is elkezdett foglalkozni, és az ingyenreklám remek üzleti lehetőséget teremtett Hansen számára.

Heuvelmans tanácstalanságában a washingtoni Smithsonian Institutionhoz fordult segítségért, majd visszautazott Belgiumba, és a zoológiai, kriptozoológiai kiadványokban megjelenő beszámolóival igyekezett a tudományos világ érdeklődését a Minnesotai Jégemberre irányítani. Ivan T. Sanderson révén azonban a sajtó is hamarosan megneszelte, hogy az antropológia tudománya minden idők egyik legjelentősebb felfedezése előtt áll, és amikor 1969. március 23-án a Sunday Times újságírója is feltette a régóta várt kérdést (Majom, ősember vagy jól sikerült hamisítvány?), akkor már az FBI is megkezdte nyomozását a Jégember eredetével és természetesen annak lőfegyver okozta halálával kapcsolatban.

A Smithonian Institution egy vizsgálóbizottságot állított fel, ám a Jégembert nem tudták megvizsgálni, mert Hansen időközben Kanadában vásárokon kezdte mutogatni jó pénzért a rejtélyes kiállítási darabot. Amikor a mutatványos visszatért az Egyesült Államokba, a vámhatóság illetékesei azonnal elkobozták a Jégembert, mondván, a mutatványosnak nincs engedélye arra, hogy hominidát vigyen az országba. John Dendryn vámtisztviselő egyike volt azoknak, akik a tetemet tartalmazó hűtőládát elkobozták. Dendryn ekkor látta először a Jégembert, de a történtekről csak több mint harminc év után számolt be. Mint elmondta, a vámhatóság az FBI utasítása szerint járt el, akik már „vadásztak a jégember tetemére”, dehogy miért, azt akkor még nem tudhatta a vámtisztviselő. Amikor Hansentől elkobozták a testet tartalmazó hűtőládát, az FBI szigorú őrizet alatt azonnal elszállította azt, ám azzal nem számoltak, hogy a jégember eredeti tulajdonosa igen komoly politikai kapcsolatokkal rendelkezik, és egy szenátor segítségével hamarosan sikerül a vámhatóságot arra kényszerítenie, hogy a tetemet visszaszolgáltassák a mutatványosnak. Az FBI ekkor új tervet eszelt ki, és hollywoodi maszkmesterek segítségével újraalkotta a lényt, egy tökéletes hamisítványt készíttetett, hogy majd egy későbbi időpontban nagy csinnadrattával leleplezzék a „csalást”, hiteltelenné téve ezzel a szenzációs felfedezést.

Dendryn, akit titoktartásra köteleztek, az eltelt harminc éve alatt megszállottan kutatott a Jégemberrel kapcsolatos események és eredmények után. Kiderítette, hogy a cserét a mutatványos nem fedezte fel, és így az eredeti tetemet egy titkos laboratóriumba szállíthatták, ahol biológiai és genetikai kísérleteket végeztek vele. Dendryn megtudta, hogy a tudósok megállapították, hogy a lény a 4-5millió évvel ezelőtt élt australopithecus egyik leszármazottja lehetett, és úgy vélték, hogy spontán időtörés révén került a korunkba, ahol szerencsétlenségére egy puska végzett vele. Hogy hol és mikor, arra nem derült fény, mint ahogy Dendryn arra sem tudott magyarázatot adni, mi is az a spontán időtörés: „Vámtisztviselő vagyok és nem tudós. Fogalmam sincs, miként lehet tudományosan definiálni a spontán időtörés fogalmát, de nyilvánvalóan valami olyan, a tudósok által ismert, de elhallgatott természeti jelenségről lehet szó, amelynek során egyik pillanatról a másikra egy más korba kerülünk. Ilyen történetekről sokat olvashatunk a misztikus jelenségekről szóló könyvekben és újságokban, így a jelenség biztosan létezik.”

Ez történhetett a Minnesotai Jégemberrel is, amely a cserét követően hamarosan a feledés homályába merült, mert 1970 márciusában Hansen szerződése lejárt, és a jégbe zárt tetem (természetesen már a hamisítvány) visszakerült a tulajdonosához, aki felfedezte a cserét, de már nem tehetett semmit.

Így a közvélemény elé már csak az Smithsonian Institution által sugallt és számos tudós által lelkesen terjesztett állítás kerülhetett. E szerint a Minnesotai Jégember egy igen jól sikerült hamisítvány volt. Ez a nézet sokáig tartotta magát annak ellenére, hogy Ivan T. Sanderson és dr. Bernard Heuvelmans is meggyőződéssel állították, hogy a tetem igenis valódi volt, és már oszlásnak indult, amikor ők látták. John Dendryn abban bízik, hogy leleplezése hatására talán mások is jelentkeznek majd. Olyanok, akik kapcsolatban kerültek az eredeti Jégemberrel, kiegészíthetik a kutatásait, és szintén megerősíthetik a lelet valódiságát. Talán arra is hamarosan fény derül, hogy mi is az a spontán időtörés, és hogy mikor, hol és ki lőtte le az első korunkba került australopithecust.

Andew C. Stone írását lejegyezte: Csiribusz

Forrás: Hihetetlen magazin / 2004. május

Képforrás: maps.roadtrippers.com; th-th.facebook.com; extra.cz; blogs.scientificamerican.com