/Az őszinteség kedvéért el kell mondanom, vannak cikkek, melyek idegen nyelvből lettek átvéve, így előfordulhat véletlen félreértés a fordításban, esetleg egy-két mondat kimarad vagy betoldódik. Megengedtem magamnak annyi szabadságot, hogy a magyarítás, illetve az olvasmányosság érdekében, kicsit kikerekítettem a mondatokat. Ha ennek ellenére valaki úgy érzi, mégis van benne egy-egy olyan megfogalmazás, ami elvileg nem szerepel az eredetiben, az azért van, mert a forrás is sokszor hiányos, összefüggéstelen, vagy nem egyértelmű. Ilyenkor néha tettem olyan „mondat-betoldást”, ami kikövetkeztethető a történetből, bár nincs leírva szó szerint az eredetiben. Ezen mondatok mennyisége elhanyagolható, ugyanakkor mindenképpen hangsúlyoznám, hogy a tartalom lényegi részén nem változtat. Sajnos nem egyszer előfordul, hogy különböző források teljesen másként tálalják ugyanazon történeteket, vagy némely részleteket leszámítva eltérőek, nagyon ellentmondásosak. Kérem, senki ne gondolja, hogy szándékosan akarom félrevezetni! Mindenki maga tudja mit hisz el belőle, és mit tart ostobaságnak. A történetek hitelességét sem cáfolni, sem állítani nem tudom. Némelyik meglehetősen hátborzongató, ezért ki-ki a saját felelősségére olvassa el! Köszönöm! - Csiribusz/   

Kentucky állam az Egyesült Államok közép-keleti vidékén helyezkedik el. Valamikor a 18. század elején kezdték benépesíteni a fehér telepes kolóniák a területet. Bennszülöttek által ritkán lakott vidék volt ez, az indiánok többnyire vadászterületként tartották számon, ami nem is csoda, hiszen hatalmas erdőségek borítják a mai napig, kiterjedt tavakkal, folyókkal.

Körülbelül hetven éve ismeretes Kentucky állam vidékén egy furcsa külsejű lény állandó felbukkanása, közismertebb nevén a Bearilla létezése. 1972-ben a média nevezte el így, miután egy szemtanú úgy írta le, mintha medve és gorilla keresztezése lenne (a medve angolul „bear”-t jelent – megj.: Csiribusz). Leggyakrabban Kentucky, Gateway területén tapasztalták a jelenlétét. Gateway-nek hívják azt a földterületet, amely Kelet-Kentucky hegyei és a Blue Grass vidéke között helyezkedik el. Ebből kifolyólag a lényt Kentucky-i farkasembernek is szokták nevezni.

Az északibb államokban is láttak már a szemtanúk azonos típusú állatot. A Bearillát általában fehér vagy ezüstszürke bundázat jellemzi. Magassága, karjainak és lábainak aránya nagyjából hasonló az emberéhez. Kezei vagy mellső mancsai – úgy mondják – hosszan görbülnek és éles karmokban végződnek. A lábak, a lábnyomokból ítélve nyújtottak, némileg emberszerűek, de a lábujjak rövidebbek, és egyéb jelek kutyaszerű jellegre utalnak. A szemtanúk leírása alapján a legszembetűnőbb a lény előreugró pofája, kiálló szemfogai és hegyes metszőfogai. Állítólag sokkal vadabb, agresszívabb északi rokonainál. Ez utóbbi tapasztalat, két konkrét esetre vonatkozik, amikor is a megtámadottak kórházi segítségre szorultak később.

Az első támadás 1944-ben történt, Kentucky állam Johnson megyéjében. Egy kamasz fiú az egyik patak partján horgászott. Éppen hazafelé indult, bőséges zsákmányát pedig zsinórra fűzte, hogy könnyebben tudja cipelni. Elmesélte, hogy ekkor egy farkasszerű lény felfutott a patak partján, és megpróbálta elorozni a halkupacot. A fiú nem hagyta magát, de a lény sokkal erősebb volt és végül elvette a zsákmányt. Aztán elfutott, ám még mielőtt eltűnt volna a vadonban, visszafordult és „rámosolygott”. A fiú leírása szerint a bestia legalább két méter magas volt két lábra állva, bundája pedig ezüstszürke. A gyereket végül a helyi kórházban kezelték ki mély sebeiből és a sokkból, amit elszenvedett. A történet soha nem került hivatalosan nyilvánosságra, mégis kiszivárogtak a részletek a kezelő orvos és a személyzet által.

A második eset 1972-re nyúlik vissza, és a Kentucky-i Bourbon megye Hinkston Creek-i területén történt. Egyik kora reggel egy mókusvadászt ért támadás. Elmesélte, hogy valami váratlanul rárontott hátulról és nagy erővel a földre taszította. Nem tudta jól megnézni a lényt, hiszen a háta mögött volt, csupán kezeit és néhány apró villanást látott belőle. Fehéres, ezüstös mancsai emberszerűek voltak, csak sokkal hosszabb körmökkel, szőrzete pedig fehérnek tűnt. A lény valósággal le-föl ugrált rajta, és a rémült vadász úgy gondolta, talán az lesz megmenekülésének egyetlen lehetősége, ha halottnak tetteti magát. El sem tudta képzelni, mivel provokálta ki a támadást, csak azt mondogatta később: „Ez csak jött valahonnan és nekem ugrott.”

Úgy tűnik, a vérfarkasszerű lénynek egyik sajátossága, hogy nyomtalanul fel tud szívódni üldözői elől. Miután a vadászt megtámadták, helyi férfiakból egy kis csapat verbuválódott, akik el akarták kapni a rejtélyes lényt. Szürkület táján az emberek pár vadászkutya segítségével, úgy tűnt, megtalálták a bestiát egy régi pajtában. Ám amikor a férfiak bementek volna, a kutyák lekushadtak a földre és vinnyogni kezdtek a félelemtől. A csoport tagjai nem tudtak mit tenni, körbevették az építményt, és úgy döntöttek, hogy megvárják a pirkadatot. Másnap reggel aztán a kutyák minden félelemérzet nélkül berohantak a csűrbe. Mindenki legnagyobb döbbenetére, az építmény üresen tátongott. Bármi is volt, amitől előző éjszaka a kutyák megrémültek, már eltűnt. A pajta átvizsgálásakor semmi mást nem találtak, csupán mély véseteket a falon, ami a lény karmaira utalhatott, s ha így volt, valószínűleg a tetőn át távozott.

Az utolsó beszámolók közül az egyik 1999-ből származik, szintén a Gateway-i területekről, Moreheadből. Egy pár, két ilyen lényt figyelt meg a fő úthoz közeli egyik tisztáson. Megpróbálták lefényképezni a szokatlan állatokat, de ekkor mindkét teremtmény kivillantotta agyarait, és morogni kezdtek. Mondani sem kell, a párocska úgy megijedt, hogy azonnal elsiettek onnan.

A Kentucky-i Ashlandből is származnak hasonló megtapasztalások a lakosság részéről. Úgy tűnik, ezek a lények egy időben, előszeretettel kóboroltak a helyi temetőben. Az 1980-as években szemtanúk állították, hogy nem egyszer láttak vérfarkas-szerű lényt átugrani a temetőt körülvevő falon, vagy futkározni a sírkövek között. Minden beszámolóban elmondták, hogy a lény ugróteljesítménye valami elképesztő volt. Azt is beszélik, örömét lelte abban, ha embereket kergethetett meg, és egy alkalommal sarokba szorított két hivatalból kirendelt férfit, akiket azért küldtek, hogy vizsgálják ki az esetet. A megrémült férfiak azt állították, hogy a lény alig tízméternyire volt tőlük és morogva mászkált ide-oda a sírkövek között. Végül megunta az emberek zaklatását és elvonult.

A lény figyelemreméltó ugrótechnikáját egy másik pár is megcsodálhatta 2001-ben, egy Greenup megyei elhagyatott úton. A pár két különböző autóval haladt egymás mögött, amikor azt vették észre, hogy egy furcsa lény fut feléjük az úton. Ám ahelyett, hogy kikerülte volna a járműveket, nagy lendülettel átugrott a két kocsi felett és folytatta útját, mintha mi sem történt volna…

Végül az utolsó feljegyzés a Bearilláról 2005-ben volt, Kentucky keleti részén. Egy háztulajdonos zajt hallott egyik este a tornáca felől, ezért kivilágított a sötétbe. Először azt hitte a gyereke mászkál ott, de aztán jobban megnézte a zaj okozóját és rémülten tapasztalta, hogy ez bizony nem a gyerek, de nem is egy ember. A lényt úgy írta le, mint magas, szőrrel borított, kutyaszerű pofával rendelkező valamit, aki amikor rájött, hogy felfedezték, azonnal elmenekült.

Más források szerint Kentuckynak egyéb részein is élnek hasonló históriák, amelyekhez a hozzáfűződő legendák, mítoszok, bennszülött regék bőségesen táplálkozhattak a környéken fellelhető mély, sötét és titokzatos őserdőkből. Egy ilyen táj az ún. „Land Between the Lakes”, ami gyakorlatilag egy olyan szárazföldi rész, amely a Kentucky-tó, és a Berkeley-tó között fekszik, illetve amit még kisebb tavak is tarkítanak. Ez a hely ugyanakkor amolyan nemzeti turistaközpontként működik. A régió bővelkedik bennszülött mítoszokban, UFO- és paranormális jelenségekben, boszorkánykultuszban, vérfarkas históriákban és egyéb természetfeletti megtapasztalásokban, melyeket tovább táplálnak a réges-régi temetők kopott sírfeliratai, ahol éppúgy alussza örök álmát a fehér telepes, mint a kínai vasútépítő, a fekete rabszolga vagy a bennszülött indián.

Az 1960-as években a folyószabályozás és gátépítések miatt rengeteg családot kitelepítettek a környékről, de még ma is élnek idős emberek, akik emlékeznek a régi időkre, gyermekkoruk meséire, családjaik furcsa történeteire. Kiülnek a parkokba a padokra, és a régi históriák újra megelevenednek ajkukon. Beszélnek szellemekről, boszorkányokról, indiánátkokról, lidércfényekről, de ami a legfontosabb, egy különös lényt is gyakran emlegetnek. Egy lényt, amely mélyen él bent az erdőben, amelynek olyan a pofája, akár a farkasé és két lábon jár; amely egyszer csak kitör a bozótból és magával ragadja áldozatát, legyen az disznó, szarvasmarha, ló vagy bármi. Termete magasabb, mint egy emberé, a két métert is elérheti vagy annál is nagyobbra nőhet; szőre hosszú, kellemetlen szagú; lába mancsszerű végződésbe nyúlik. Feje hatalmas, orra nyújtott, fogai hegyesek, vicsorgók. Szeme „vörösen izzik, akár a pokol legforróbb tüze”. Karjai izmosak, hosszúak, karomszerű ujjakban végződnek. És az a borzasztó üvöltés, mely sokszor betölti az éjszaka csendjét, melyből árad a természetellenes torokhang, a fájdalmas, éhes gyötrelem, s a figyelmeztetés, hogy eljött az öldöklés ideje.

Egy idős férfi elmesélt egy történetet, amit még a dédapjától hallott. A mese szerint a lény valamikor egy indiánsámán volt, aki rendelkezett az alakváltás képességével, de akit törzse száműzött, mert mágiáját gonoszságra használta fel. Pár indián néhány telepessel együtt, farkas alakban csapdába ejtette és megölte, de még mielőtt kilehelte volna a lelkét, megátkozta őket, majd megesküdött, hogy visszatér a halálból, kísérteni fogja az erdő lakosságát és mindenkit megöl, aki ott él.

Egy másik idős ember azt mondta, ő a nagymamájától hallott egy történetet. Szerinte a lény valamikor fehér telepes volt, aki az 1800-as évek elején jött át Európából és volt egy titokzatos betegsége, melynek következtében valósággal megőrült éjszakánként. A betegségét gyermekei is örökölték, akik soha nem jártak iskolába, és rejtve maradtak a helyi közösség előtt. A család oly annyira eltűnt szem elől, hogy úgy hitték, bizonyára kihaltak. Sok évvel később, az 1900-as évek elején, pár merész ember felkutatta a tanyájukat, de teljesen elhagyatottnak tűnt.

A lénnyel kapcsolatban az öregek főleg lemészárolt házi állatokról beszélnek, nyugtalanító találkozásokról, barbár támadásokról, vagy hátborzongató pillantásokról, amikor éjszaka a lény bekukkantott ablakaikon. Mások sosem látták, csak vérfagyasztó üvöltését hallották: „Nem coyote, nem farkas. Ez a hang mélyebb, hosszabb, erőteljesebb, mint bármilyen más állat hangja, amit valaha hallottam.” – emlékezik vissza az egyik öregember. Megint mások széttépett baromfikról, gyanús lábnyomokról, furcsa bűzről mesélnek vagy összekarmolászott tornácokról, ajtókról, ablakokról.

A történetek többsége egészen az 1800-as évek elejéig nyúlik vissza, amelyekért leggyakrabban a bennszülöttek átkait tették felelőssé. Ám 2004-et megelőzően nem maradtak fenn konkrét dokumentumok az esetekről, igaz, többször tettek bejelentést olyan lényről, amely úgy néz ki, mint egy vérfarkas. Aztán 2004-ben történt valami. A Guardian Tales nevű honlapon – mely azóta megszűnt már –, egy érdekes írás jelent meg, bizonyos Jan Thompson nevű hölgy neve alatt.

Thompson meglehetősen hajmeresztő dologról számolt be. Azt állította, hogy egy alkalommal két rendőr, akik éjszakai műszakjukról jöttek, egy hihetetlen történetet meséltek el neki.

Lássuk Jan Thompson sztoriját. Az alábbi történetnek nem minden mondatát fogom visszaadni, mert a cikk elég terjedelmes a regényes leírás miatt, ezért igyekszem kiemelni belőle a lényeget, nézzék el nekem (megj.: Csiribusz). 

„Az 1980-as évek elején egy benzinkútnál dolgoztam éjszakánként. Ez a hely néhány mérföldnyire volt Kentucky Dumtól és közel esett Land Between the Lakes vidékéhez. Egy ilyen éjszaka során két rendőr vetődött hozzánk, akik olyan történetet meséltek nekem, mely megváltoztatta a véleményemet a helyi vérfarkasos hiedelmekkel kapcsolatban és meggyőzött arról, hogy korábbi hasonló emlékem nem a fantáziám műve volt, bár arról csak a családomnak beszéltem akkor. De erről majd később. 

Az a történet, amit a két rendőrtől hallottam, később nem került bele az újságokba, nem beszéltek róla a tévében, minden érintettől teljes hallgatást vártak el, mintha mi sem történt volna. Már csak azért sem beszélhetett senki erről, mert az események néhány héttel a turistaszezon előtt történtek, és senkinek nem fűződött érdeke ahhoz, hogy a kirándulókat elijesszék egy rémmesével. 

Hangsúlyozom, nem voltam szemtanú a történteknél, csupán két ember elbeszélését mesélem el, ahogyan tőlük hallottam, és akik részesei voltak az egész szörnyű ügynek. Éppen szolgálatból tértek vissza a Land Between the Lakes vidékéről, amikor úgy hajnali három óra körül megálltak pihenni a benzinkútnál. Igazi nevüket nem említem, nevezzük őket egyszerűen Adamnek és Billnek. 

Két rendőr volt, a törvény emberei. Két felnőtt férfi, akik szemmel láthatóan nagy megrázkódtatáson mentek keresztül. Arcukon félelem és zavarodottság keveréke látszott, hitetlenség áradt belőlük. Valami erős sokkhatás érte őket. Már máskor is jártak nálunk, vidám fickóknak ismertem őket, de most teljesen másképp viselkedtek. Egyikük – Adam – szinte halálsápadtan szállt ki a kocsiból, leült a járda szélére, fejét a térdei közé hajtotta és egyszerűen összehányta magát. A másik – Bill – kért magának egy kávét, meg egy pohár vizet a társának, majd visszament Adamhez. Mivel nem volt más vásárló a benzinkúton rajtuk kívül, és mert láttam, milyen rosszul van az az ember, kimentem hozzájuk, hátha segíthetek valamiben. Egy mentolos cukorkát nyújtottam Adam felé, amit ő hálásan elfogadott, de ujjai annyira reszkettek, alig tudta a szájához emelni. 

Ahogyan mellettük ültem, sokáig hallgattak. Nem lehetett mást hallani, mint a közeli rét felől a tücskök ciripelését, a benzinkút lámpáinak fényében cikázó bogarak zümmögését, és a távoli autópálya idáig szűrődő, megszokott zaját. Közben mindenféle gondolatom támadt azzal kapcsolatban, mi történhetett a két rendőrrel, ami ennyire kiborította őket. Egyik forgatókönyv a másikat kergette az agyamban: autóbaleset, motorbaleset, csónakbaleset, fulladás, gyilkosság… 

Legalább tizenöt percig ültünk így némán, amikor Adam váratlanul megtörte a csendet:

- Nem hiszem el… ez nem lehet. Egyszerűen nem tudom elhinni.

Bill halkan válaszolt:

- Tudom… ez annyira hihetetlen. Még soha nem láttam ilyesmit azelőtt.

Kis szünetet tartott, majd mély levegőt vett és így folytatta:

-…vagyis korábban már hallottam róla.

Először Billre, majd Adamre néztem. Mindketten rezzenéstelen tekintettel bámultak az éjszaka sötétjébe. Adam ajka remegett kissé, és nem a késő tavaszi hűvös levegőtől. Valami mindkettőjüket tömény félelemmel töltötte el. 

Egy ideig még némán ültünk egymás mellett, majd szépen lassan kibontakozott előttem az elmúlt szolgálati idejük alatt átélt borzalom. Bill felém fordult azúrkék, véreres szemeivel, tekintetéből rémület és fáradság sugárzott. Remegő hangon kezdte mesélni a történetet, ami azóta úgy beágyazódott a lelkembe, mint afféle sötét árnyék, ami ugrásra készen csak arra vár, hogy felébressze legmélyebb félelmeimet. 

Rádiójukon segélyhívást kaptak egy nyomozási vizsgálathoz, a Land Between the Lakes vidékén lévő sok kemping egyikéhez. A turistaszezon erősen közeledett, így nem ment ritkságszámba, ha néhányan már ideje korán megérkeztek a kempingekbe, hogy jó helyük legyen a táborozáshoz, még mielőtt a lakókocsik és a sátorhegyek ellepik a környéket. 

Amikor a két rendőr megérkezett a helyszínre, a Nap már lemenőben volt. Számos helyszínelő és egyéb hivatalból kirendelt kocsi állt a környéken, sokan vizsgálódtak a tábor helyszínén. Ami szokatlan volt, hogy más államokból, más városokból is érkeztek halottkémek. Aztán állt ott egy mentő, de hasztalan, hiszen az áldozatok közül senki nem élt már. Egy fiatal házaspár talált rá a lemészárolt emberekre, akik pár nyugodt napot reméltek eltölteni a környéken. Ők siettek a legközelebbi településre, Grand Riversbe, és értesítették a hatóságokat, de – érthető módon – a helyszínre már nem voltak hajlandóak visszamenni, csupán a hely koordinátáit adták meg. 

A nap erősen hanyatlóban volt, gyorsan besötétedett, ami megnehezítette a további vizsgálódást. Reflektorokat állítottak, erős világosságot csináltak. Fénynyalábok cikáztak mindenfelé, így kutatták át a helyszínt, a fákat, leveleket, az avart, minden árnyékot. Volt ott egy lakókocsi is. Mellette piciny tábortűz, melynek pislákoló fénye majdnem kialudt már, de újabb fényeket gyújtottak a környéken az egyenruhások, így minden jól láthatóvá vált. A lakókocsi hátsó és első ajtai egyaránt tárva-nyitva voltak, az egyik félig leszakadva, ferdén lógott egyetlen zsanéron. A lakókocsi belsejében és ajtajának környékén tömérdek véres kézlenyomat rajzolódott ki, melyek a fényben olyan hatást keltettek, mintha ősi törzsi szimbólumok volnának. 

A tetthelyet szalagkordonnal vonták körbe, apró fehér zászlókkal jelölték a bizonyítékokat: szakadt ruhadarabokat, emberi szerveket és testrészeket, végtagokat, húst, beleket, izomszöveteket. A testrészek három emberhez tartoztak. Borzasztó belegondolni, hogy pár órával korábban ezek az emberek egy boldog család tagjai voltak, akik egy boldog nyaralás reményében, boldog emlékekkel akartak hazatávozni: egy anya, egy apa, és egy kisfiú. Aztán a boldogságot egyszer csak rémálom váltotta fel. Valami őrült gyilkos brutálisan lemészárolta őket. Egy elmebeteg ember… vagy talán nem is ember? 

Kezdetben úgy tűnt, talán baltával, esetleg láncfűrésszel történt a szörnyű vérengzés, de aztán a vizsgálatok megdöbbentő eredményt hoztak. Úgy tűnt, az áldozatokat szó szerint széttépték. Halálukat éles karmok és hosszú, félelmetes metszőfogak okozták. Tehát egyértelműen állati támadás történt, mégpedig a legbrutálisabb. De mi lehetett? Vadmacska? Farkas? Medve? A tisztek találgattak, de a halottkém minden tippjükre a fejét rázta. 

A marásnyomok a férfiholttest hátán négy karomban végződtek és oldalról egy rövidebb, szembeforduló hüvelykujjban. Egészen másfajta vésetet mutatott a seb, mint egy medve esetében történt volna. Kimutatható volt, hogy a feldühödött ismeretlen lény, megpróbálta megragadni az áldozatot, aki vélhetően menekülni akart. A vadmacska és farkas elméleteket megint csak elvetették, mert a jelek sokkal méretesebb állatra utaltak. A harapásnyomok jóval nagyobbak voltak, mint bármelyik pumának, farkasnak, vagy prérifarkasnak lehetne. Bármi is volt a gyilkos támadó, a harapásnyomok alapján a pofa jóval előrenyúlóbb, a fogak pedig óriásibbak a fent említett állatokénál. 

Közben az egyik egyenruhás rendőr egy lányka ruhával a kezében szállt ki a lakókocsiból. A kis ruha, nagyjából ötéves forma kislány méretére illett, ami azt jelentette, hogy a család mégsem három, hanem négytagú volt, tehát eltűnt az egyik személy. A kutatás folytatódott, immár a kislány után. Mindenki abban reménykedett, hogy a gyermek még él, és azért nem találták meg eddig, mert sikerült elbújnia valahol. 

Ahogyan telt az idő, újabb segítség érkezett mind hivatalos, mind önkéntes oldalról. A csapatok megkapták, mely területeket kell felderíteniük, miközben újabb halottkémek érkeztek, hogy segítsék a munkát. A bizonyítékok külön műanyagzacskókba kerültek, melyeket gondosan elszállítottak. Megtalálták az apa fegyverét is, majd az egyik halottkém észrevette, hogy az apa ujjai között egy kupac szürke és barnás szőrcsomó van. Ezt félretették a későbbi laborelemzés céljából. 

Aztán a közeli erdőből, nagyjából negyven-ötvenméternyire egy férfi üvöltése és sírása hangzott fel. Mire a többiek a férfihoz értek, a rendőr halálsápadtan állt egy helyben, miközben ruhájára és kalapjára vér csöpögött valahonnan fentről. A rendőr Adam volt. Felnéztek a magas fák lombjai közé, hogy megtalálják a „véreső” forrását. Egy apró kéz és egy fehér zoknis vékony lábacska lógott le az egyik ágról. Ráakadtak az elveszett kislányra, illetve arra, ami maradt belőle. Testéhez közel, a fa kérgébe ágyazódva szürkésbarna szőrszálakat is találtak. 

Hamarosan hazaküldték Adamet és Billt, hogy helyüket mások vegyék át, de meghagyták nekik, nem beszélhetnek senkinek arról, amit láttak és tapasztaltak, legkevésbé a médiának. Nem is derült ki semmi, az esetet eltusolták. 

Később megtudtam tőlük, milyen eredményt hozott a laborvizsgálat. A szőrt semmiféle ismert élőlényhez nem tudták hozzárendelni, ám a kutatás szerint leginkább a Canis Lupushoz állt a legközelebb, vagyis a szürke farkashoz, de mégsem az volt. Tehát a gyilkos állat valamiféle ismeretlen farkasszerűség lehetett. 

Rengeteg történetet hallani azon vidékről, hogy látták, hallották a furcsa lényt cserkészek, halászok, hajósok, kirándulók. Vadászok számolnak be brutálisan széttépett szarvastetemekről… stb. Ám hiába a beszámolók tömkelege, a hírek sosem jelennek meg újságban, tévében, csak akkor, ha babonákkal, városi hiedelmekkel hozzák kapcsolatba. De miért vennék komolyan, amikor ez a térség többnyire a turizmusból él, ami évente több százmillió dollár bevételt jelent? 

És most íme, a saját történetem: 1978 egyik forró nyári estéjén történt az eset a Kentucky-i Grand Riversben. Pár hétig a nagynénéméknél nyaraltam a nyári szünetben az unokatestvéreimmel. Kedves kis házuk volt egy zsákutca végén, több száz hektárnyi erdő ölelésében. Volt néhány gyalogösvény az erdő mentén, egy elhagyatott vasúti pálya, egy régi fűrészmalom, és jó pár út vezetett le a Kentucky-tóhoz. Joe, tizenhárom éves unokaöcsém gyakran biciklizett ki az erdei ösvényekre, szinte mindennap. 

Azon a napon alkonyatba hajlott már, s az ég lila és rózsaszín fényben pompázott. Joe húgával, Rondával, a tornácon tartózkodtunk és a hintaágyon üldögéltünk. Ő ekkor tíz esztendős volt, én tizenhét. A nagybátyám dolgozott, a nagynéném a városba ment bevásárolni, Joe pedig szokásos bicikli túráját járta az erdőben. Nem lehetett közel, mert nem hallottuk biciklijének monoton hangjait, pedig már sötétedett. Ennek ellenére tudtam, hogy hamarosan meg kell érkeznie, mert az apja ráparancsolt, hogy sötétedéskor itthon legyen. 

Az erdőre nyugodt béke ereszkedett. Madarak csicseregtek, mókusok ugráltak a fákon, a szomszéd kutya lustálkodva nyújtózott a kutyaól mellett. Unokahúgommal előre-hátra hintáztunk és butácska dalokat énekeltünk, amikor meghallottuk Joe ütemesen kattogó kerékpárjának hangját. Nem a megszokott ritmusban szólt, hanem egyenletes, rendkívül gyors ütemet játszott. Végül megpillantottuk őt, ahogyan kikanyarodott az erdei ösvényről. Olyan szédítő iramban száguldott felénk, hogy azt hittük, nem tudja bevenni a kanyart és menten elszáll a domboldalról. Többször is úgy tűnt, mindjárt elvágódik, de ő csak tekert eszeveszetten hazáig. Szaporán vette a levegőt, szeme csupa könny volt, szája groteszk formába torzult, és egész arcára elborzadt félelem ült ki. Csendben néztük egy ideig, aztán a kutya ugatni, morogni kezdett, majd pánikszerűen menekült volna, nyüszített, próbált átjutni a kerítésen és eszeveszettül kapart. 

- Az a valami elkapott engem! Nézzétek a lábam! – üvöltötte Joe, és mi felugrottunk a hangjára.

Lenéztünk a lábára. A farmerját valami kitépte, a jobb combján karomszerű hasítás volt, véres nyomot hagyva a bőrén. Nem ágak tépték ki az anyagot, egyértelműen látszott egy mancs lenyomata.

- Az a valami két lábon járt! – mondta ismét zihálva, majd megpróbálta elmesélni, mi történt vele, miközben alig kapott levegőt. Valamitől nagyon megijedt, ez egyértelműen látszott, és olyan elánnal beszélte el az esetet, hogy minket is megrémített. Fröcsögött a nyála, ahogyan beszélt, a szeme kitágult, az ütőér a halántékán olyan erősen lüktetett, hogy jól láttam a bőrén keresztül.

- Az a valami követett engem az erdőn át a fűrészmalomtól! Nagyon szőrös, és előreugró pofája van, és két lábon fut! 

Ekkor egy üvöltés hangzott fel az erdő felől. A kutya mozdulatlanná dermedt, hátán, nyakán felágaskodott a szőr, és erősen meredt az erdős domb irányába. Farkasüvöltés volt, mégpedig elég közel. Úgy tűnt, csak néhány méterre az út fölött. Mintha egy horrorfilmbe csöppentünk volna. Csak álltunk tehetetlenül, és arra gondoltam, mi a fenéről beszél ez itt? mit látott? mi van? … szakadt farmer, két lábon járó szörny, aminek hosszú pofája van, szőrös és nem tudja megnevezni…csak „az”-nak hívja. 

Joe szemét ellepték a könnyek és a bejárat felé tolt minket, hogy menjünk a házba és zárkózzunk be. Közben láttuk, hogy az élőlény kijön a fák takarásából. Kirajzolódó alakja hatalmas farkasra emlékeztetett, de aztán két lábra állt. Sokkal nagyobb volt, mint egy átlag felnőtt. Leesett az állam. Ez nem lehet! Ilyen nincs! Racionalitáshoz szokott elmém tiltakozott a látvány ellen. Közben lement a nap, besötétedett. A lény felénk nézett. Sötét, ébenfekete pillantását soha nem felejtem el, amint hármunkat figyelte. 

Berohantunk a házba. Azonnal bezárkóztunk, és próbáltuk pár dologgal elbarikádozni az ajtót. A konyhában összeakadtunk a másik kutyával, Stubbyval, aki a házban tartózkodott. A bejárati ajtóhoz futott, ahol le-fel kezdett mászkálni és az ajtó alá szagolt. Felkaptam egy kést, és most már Stubbyval együtt berohantunk nagynénémék szobájába, ahová megint csak bezárkóztunk, majd bebújtunk az ágy alá, még a kutya is. Aztán megint hallottuk az üvöltést a műút felől, ahol a kinti kutyák eszeveszetten csaholtak. Az a valami a tornác körül mászkált, végigtapogatta a falakat, ajtókat. Üvegcsörömpölést hallottunk, és tudtuk, hogy az egyik ablakot betörte. Nagyon féltünk. 

Szinte ezzel egy időben hazaérkezett a nagynéném. Hallottuk, amint a Cadillac befordul a ház elé, és felharsan a duda. Nagynéném így szokta jelezni, hogy menjünk ki elé és segítsünk becipekedni a házba. Mi azonban meg sem mertünk moccanni, sőt ajtót sem nyitottunk, így hallhattuk, amint kulcsával az ajtón matat. Egyedül volt kénytelen mindent behurcolni, mert hiába kiabált, nem mertünk előbújni. Aztán észrevette, hogy a hálószoba ajtaja zárva van. 

Miután előbújtunk és fellélegeztünk a jelenlététől, Joe – most már kissé megnyugodva – elmesélte anyjának töviről hegyire mi történt, és megemlítette a kitört ablakot is. A nagynéném nem nevetett ki minket, mint vártam, sőt, egyáltalán nem szólt egy szót sem. Kiment és leellenőrizte az említett ablakot, majd visszajött és elmondta, hogy valóban kitörött egy ablak, méghozzá kintről befelé estek a szilánkok. Utána szépen eltakarította a barikádot és helyére tette a bevásárolt holmikat. Még azon az estén, jóval később, amikor már ágyban voltunk, hazajött a nagybátyám, és nagynéném mindent elmondott neki, amit átéltünk. 

Másnap reggel a nagybátyám lelkünkre kötötte, hogy eszünk ágába se jusson az erdőbe menni. Persze azok után, amit láttunk, bolondok lettünk volna. Elmondta, hogy kora reggel elment a fűrészmalom felé. Körülötte több helyen mély gödröket látott, amelyek tele voltak állati csontokkal. Megmagyarázhatatlan volt. Az egész malom úgy nézett ki, mint valami mély barlang, ahová bármi elrejtőzhet. Aztán elmesélte, hogy valamikor rég a Grand River másik oldalán volt egy cserkésztábor. Gyakran érkeztek beszámolók arról, hogy a kemping és a tó környékén nem egyszer láttak egy farkas formájú lényt. Egyik este ő és a bátyja is látták a furcsa állatot. 

Az események után – úgy jó tíz évvel később –, apám egy alkalommal meglátogatta nagynénéméket, és az akkor már felnőtt Joe-val merész elhatározásra jutottak. Magukhoz vettek egy pár pisztolyt, két puskát, és úgy döntöttek, bemennek az erdőbe, ahová Joe azóta sem merészkedett. Elmentek egészen a fűrészmalomig, és meglepetten tapasztalták, hogy az épület környékén nem hallanak sem tücsökciripelést, sem madárcsicsergést, és egyáltalán semmiféle természetes erdei hangot. Viszont felfedezték a régi gödröket, sőt, egészen frisseket is, amelyek ugyanúgy tele voltak állati csontokkal. Mindkettőjükön úrrá lett a kényelmetlen érzés, mintha valami figyelné őket. 

Később készült egy vázlat a lényről, amit Joe is megnézett, és pontosan egyetértett az ábrázolással, csupán a fülét vélte valamivel hosszabbnak, mint a valóságban.”

Burton Nunnelly, a Kentucky rejtelmei című könyv szerzője, írásában szintén utal Thompson történetére és azt mondja, hogy amikor 2007-ben interjút készített Jannel, a nő őszintének tűnt számára, bár történetét semmivel nem tudta igazolni. Nunnelly ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy csak azért, mert egy esetet nem lehet konkrét bizonyítékokkal alátámasztani, még nem jelenti azt, hogy nem történt meg, vagy hogy átverés az egész.

Felmerül pár kérdés, az egyik: vajon miért hallgatták agyon, ami történt? Azért, mert egy turistaparadicsomról volt szó, és egy esetleges pánik tönkretehette volna az ottani turizmust, illetve az abból élőket? Az igazság talán sosem derül ki, ám az biztos, hogy a történettel a vérfarkas legendája újraszületett a térségben. 

„Nem rég szereztem meg a jogosítványt és Kentuckyban élek, ahol sok mellékút van. Épp egy ilyen úton vezettem Grayson megyében, amikor megpillantottam egy csillogó szempárt. Először semmi különösebbre nem gondoltam, de amikor ismét megláttam, félreálltam az út szélére és kiszálltam a kocsiból, hogy jobban szemügyre vehessem. Ez egy erdős területen volt. 

Ám hiába kémleltem körül, ezúttal nem láttam semmit. Már majdnem visszaszálltam a kocsiba, hogy folytassam az utam, amikor váratlanul furcsa hangra figyeltem fel. Nem morgás volt, inkább olyan, mintha egy kutya nyöszörögne, de annál mélyebb tónusú hang, nem kutyáé. 

Elindultam a hang irányába, és szemközt találtam magam a legnagyobb farkassal, amit életemben láttam. Csakhogy a szeme valamitől sokkal furább volt. Most, hogy ott álltam előtte, tisztán ki tudtam venni, hogy sárgás szemeiben mintha vöröses foltok lennének itt-ott. 

Szeretem a farkasokat, ezért tudom, hogy az ő szemük más. Nem féltem és ezért nem futottam el. Azt hiszem, kissé meglepődött, mert csak bámult rám kíváncsian, mielőtt elrohant volna. Mivel kicsit őrült vagyok, megpróbáltam pár szál szőrt kitépni a bundájából, amely úgy nézett ki, mintha fémtűkből állna. Az egyik meg is szúrta az ujjamat. 

A lény erre felém kapott, megkarmolt, majd belemart a kezembe és elfutott. Lenéztem a véres kezemre. Ekkor ijedtem meg. Visszafutottam a kocsimhoz és azzal hajtottam el, hogy többé nem jövök el erre. Mégis eljöttem. 

Egy héttel később visszamentem a bizonyítékért. Újra láttam a lényt, mégsem készítettem el a fényképet. Az idegen farkaslény nyilván nem tudott beszélni, de én éreztem, nem akarja, hogy lekapjam. Nem fotóztam le, de nem azért, mert féltem, hanem mert tiszteletben tartottam a kívánságát. Láttam a tekintetén, ahogyan megköszöni nekem. Tudom, hogy vérfarkast láttam. Számomra ez tény.” 

2012-ben a Kentucky-i Shelby megyében egy rejtélyes támadás óvatosságra intette az embereket. Valami lesben állt, ami megtámadta az állatokat és hagyta őket elpusztulni. Azt mondták, a lény megtámadott hat kecskét – ebből ötöt utólag el kellett altatni – és négy borjút.Rusty Newton a megbízott megyei bíró helyettese elmondta, hogy ez a lény nem ölte, nem ette meg az állatokat, csupán megtépte, megmarcangolta őket. Ez a legtitokzatosabb dolog az egészben. 

A környéken lakók szerint a lény az erdőből leskelődik és csak éjszaka bújik elő rejtekéről. Senki nem látta még, de vannak egyéb megfigyelések. Egy pár talált nyomokat, amelyeket a lénynek tulajdonítanak. 

Frank Edwards ezen a vidéken él. Azt mondta, vannak kitéve az ösvények mentén kamerák és csapdák, de a lény mintha okosabb lenne náluk. 

A megyei tisztviselők gyűlést tartottak a helyi lakosok számára. A nyomok nagy, kutyaféle állatra vallanak. 

Forrás: examiner.com; thecryptozoologist.webs.com; paranormal.about.com; cryptozoonews.com – fordította: Csiribusz

Képforrás: phantomsandmonsters.com; cryptozoonews.com; grandrivers.org