/Az őszinteség kedvéért el kell mondanom, vannak cikkek, melyek idegen nyelvből lettek átvéve, így előfordulhat véletlen félreértés a fordításban, esetleg egy-két mondat kimarad vagy betoldódik.Megengedtem magamnak annyi szabadságot, hogy a magyarítás, illetve az olvasmányosság érdekében, kicsit kikerekítettem a mondatokat. Ha ennek ellenére valaki úgy érzi, mégis van benne egy-egy olyan megfogalmazás, ami elvileg nem szerepel az eredetiben, az azért van, mert a forrás is sokszor hiányos, összefüggéstelen, vagy nem egyértelmű.  Ilyenkor néha tettem olyan „mondat-betoldást”, ami kikövetkeztethető a történetből, bár nincs leírva szó szerint az eredetiben. Ezen mondatok mennyisége elhanyagolható, ugyanakkor mindenképpen hangsúlyoznám, hogy a tartalom lényegi részén nem változtat. Sajnos nem egyszer előfordul, hogy különböző források teljesen másként tálalják ugyanazon történeteket, vagy némely részleteket leszámítva eltérőek, nagyon ellentmondásosak. Kérem, senki ne gondolja, hogy szándékosan akarom félrevezetni! Mindenki maga tudja mit hisz el belőle, és mit tart ostobaságnak. A történetek hitelességét sem cáfolni, sem állítani nem tudom. Némelyik meglehetősen hátborzongató, ezért ki-ki a saját felelősségére olvassa el! Köszönöm! - Csiribusz/ 

Ha a régmúltra tekintünk vissza, érdekesebbnél érdekesebb dokumentumokra bukkanunk, s nem kivételek ez alól az olyan titokzatos lényekről szóló mendemondák sem, mint a vérfarkas. Nagyon sok apró történet, vagy történettöredék ismert, de persze nem lehet mindet leírni, talán csak a legismertebbeket, mint például a Klein-Krams-i farkasember esetét. Még mielőtt részletezném az esetet, egy dolgot tisztáznunk kell, hogy mindenki tudja, miről van szó, amikor egy bizonyos varázsövről beszélünk. Német területeken elterjedt volt a hiedelem, hogy a farkasember egy mágikus öv segítségével tud átváltozni emberből állattá.

Szóval valamikor régen, Klein-Krams környékén – közel Ludwigslusthoz –, kiterjedt erdőségek borították a vidéket, ahová gyakran és szívesen jöttek vadászni a módosabb urak. Vadászataik során nem egyszer fordult elő, hogy felbukkant egy nagy farkas, amit sehogyan sem tudtak leszedni, hiába lőttek rá.

Történt pedig, hogy egy napon a környékre vetődött egy huszár, aki betévedt a faluba, és egy Feeg nevezetű család házához keveredett. Ám ahogy odaért, szemtanúja lett, amint a házból egy csapatnyi rémült, sikongató gyerek rohan ki. Megkérdezte őket mi volt a riadalmuk oka, mire a gyerekek elmesélték, hogy ez a Feeg család háza, és senki nincsen itthon a kis Feeg fiún kívül. Ő ilyenkor azzal szórakozik, hogy farkassá változik, ők pedig azért menekültek ki, nehogy megharapja valamelyiküket.

Nem sokkal ezek után a kisfiú megjelent az ajtóban, immár emberi alakban. A huszár odament hozzá és faggatni kezdte, mi is ez farkas-játék. A kisfiú először hallgatott, de aztán megeredt a nyelve. Elmondta, hogy nagyanyjának van egy furcsa szíja, amit ha a derekára köt, azonnal farkassá válik. A huszár megkérte, váljon át neki is farkassá, ám a gyerek elutasította a kérést. Végül addig-addig kérlelte a fiút, mire az beadta a derekát, de egy feltétel kikötésével. A huszárnak fel kellett mennie a padlásra, maga mögött felhúzva a létrát, hogy ne tudjon benne kárt tenni, mint farkas. A huszár beleegyezett. Minden úgy történt, ahogyan elbeszélte, és a huszár nagyon csodálkozott az egészen. Miután a kisfiú ismét visszanyerte emberi alakját, a férfi lejött a padlásról, majd kérte, hadd vizsgálja meg az övet. A gyerek átadta a szíjat, ám a férfi semmi különöset nem talált rajta, egyszerű övszíjnak tűnt. 

Nem sokkal később a huszár tovább folytatta útját, és hamarosan találkozott a környék erdészével, akinek elmesélte mit látott, mit tapasztalt a Feeg-házban. Történetét hallva az erdész – aki gyakran elkísérte a vadászokat portyáikra –, azonnal emlékezett a farkasra, amit soha nem sikerült leteríteni. Most már biztos volt benne, hogy az állat vérfarkas, ez az oka annak, hogy nem sebesítette meg semmiféle fegyver. 

A következő vadászatra készíttetett magának ezüstlövedéket, és amikor társaival együtt vadászni indultak, csak ennyit mondott: „Ma a vérfarkas nem menekül előlem.” Vadásztársai nem értették, miről beszél, de nem szóltak egy szót sem, ráhagyták. A hajtóvadászat megkezdődött, s röviddel ezek után feltűnt a farkas is. Többen próbálták lelőni, de egyiküknek sem sikerült. Ekkor az erdész – mindenki szeme láttára – célba vette a ragadozót, lőtt és talált. A farkasnak azonban volt annyi ereje, hogy elmeneküljön a falu irányába. Véres nyomait követve a csapat eljutott a Feeg-házig és belépve a szobába, megtalálták az állatot a nagymama ágyában. Lompos farka kilógott a takaró alól, mert fájdalmában elfelejtette levenni a mágikus övet. Így akaratlanul elárulta kilétét, hiszen nem más volt ő, mint a Feeg család idős nagymamája. 

Egy másik történet három aratómunkásról (más feljegyzésekben három favágóról) szól, akik a réten kaszáltak (az erdőben fát vágtak). Miután jól kifáradtak, lepihentek egy bokor alá, ott akarták megvárni az ebédidőt. Ketten szinte azonnal elaludtak, hiszen nem eshet jobban az alvás, mint mikor az ember tényleg elfárad, és nincs finomabb fekvőhely a puha fűből és virágokból vetett ágynál. 

A harmadik munkás viszont derekára kötött egy mágikus övet, minek hatására farkassá változott, és elindult becserkészni a közelben legelésző kisebb ménest. Kinézett magának egy szép csikót, majd rávetette magát és széttépte. A ménes persze megvadulva elvágtatott. Nem egy pihenő aratómunkás (favágó) volt szemtanúja az eseménynek, de bóbiskolást színlelve inkább nem avatkoztak közbe, mert nagyon megrettentek a látottaktól.  

Miután a vérfarkas kielégítette étvágyát, visszaváltozott emberré és mintha mi sem történt volna, visszament másik két társához. Hamarosan az ebéd is megérkezett, mindenki kapott kását, tojást, sót és kenyeret. Egyedül a vérfarkas utasította vissza mondván: „Igaz, hogy korábban nagyon éhes voltam, ám most valahogy elment az étvágyam.” A másik kettő gyanútlanul vállat vont, és nem erőltették neki az evést. 

Délután aztán a vérfarkas fájdalmas gyomorgörcsökről panaszkodott, és gyakran ment le a patakhoz vizet inni, hogy enyhítsen szenvedésén. Estefelé hazaindultak, de a város kapujához közeledve, még mindig panaszkodott a fájdalomra. Ekkor az egyik aratómunkás nem bírta tovább és beszólt neki: „Aki egy egész csikót képes befalni egyszerre, az ne csodálkozzék azon, ha utána rosszul van.”

A vérfarkas ekkor döbbent rá, hogy titkára fény derült, s fenyegetően így felelt: „Ha ezt korábban mondod, most nem a saját lábadon jössz haza.” Azzal eldobta kaszáját, magára öltötte mágikus övét és farkassá változva elrohant az erdő irányába. Többé nem látta senki.  

Ismert német földön az úgynevezett Farkas-szikla, másik nevén Vérfarkas-szikla esete is, amelynek szintén megvan a maga édesbús története. Valamikor régen, a Fichtel hegységben élt egy birkapásztor, aki rendszeresen kivitte nyáját az erdős rétekre legelészni. Többször előfordult, hogy miután hazaértek, észrevette, hogy egy állat hiányzik a nyájból, s hiába kereste, sehol nem találta. Nem tudta mire vélni, hiszen legeltetés közben semmi szokatlanra nem figyelt fel, ezért azt hitte, elveszítette őket, s még önmagát hibáztatta figyelmetlenségéért.   

Aztán egy alkalommal, ahogyan a legelésző birkákat figyelte, megakadt a szeme az egyik bozóton, ahonnan egy hatalmas farkas kúszott a nyáj felé és elragadott egy bárányt. A pásztor rettentő dühös lett, azonnal üldözőbe vette a bestiát, de az persze gyorsabb volt és pillanatok alatt lerázta üldözőjét. 

Másnapra a pásztor felbérelt egy mesterlövészt, hogy kísérje el és terítse le a ragadozót. Az ember vele is tartott, s annak rendje és módja szerint, amikor feltűnt a farkas, rálőtt. Igen ám, csakhogy a lövedék lepattant az állatról. Következő alkalommal ismét a pásztorral tartott, és ismét rálőtt a ragadozóra. Ezúttal a bestia üvöltve rohant vissza az erdőbe.  

Nem sokkal később egyik reggel, a pásztor találkozott a szomszéd öregasszonnyal, aki nem volt túl jó bőrben. A férfi észrevette, hogy erősen biceg az egyik lábára. „Mi történt a lábával, szomszédasszony?” – kérdezte barátságosan. „Mi köze hozzá?” – vakkant vissza durván az idős asszony, és sietősen elsántikált. A juhász nem válaszolt semmit, az asszony amúgy sem örvendett közimádatnak a környéken, ugyanis az emberek azt suttogták róla, hogy ért a gonosz varázslatokhoz, és sokan látták már az ország különböző helyein.  

Bármi is volt az öregasszony, letartóztatták, vallatták, megkorbácsolták, ő mégis mindvégig kitartott az ártatlansága mellett. Láncra verve tengődött a börtön falai között, aztán egy alkalommal eltűnt a cellájából. Senki nem tudta hogyan, s miképp tűnhetett el. 

Aztán valamivel később egy napon, a gyanútlan pásztor, aki továbbra is ott legeltette nyáját, ahol korábban, ismét észrevette a farkast, amint a bárányokat próbálja becserkészni. Ekkor szörnyen dühös lett és puszta kézzel esett neki a bestiának. Minden erejét összeszedte, hogy ellenálljon az állat vérengző agyarainak és karmainak. Valószínűleg a harc a farkas javára dőlt volna el, ha nem jár arra egy vadász, aki szemtanúja az eseményeknek. Lövésére a farkas nem reagált, ezért késsel esett neki és ledöfte a fenevadat. Miután elkezdett szivárogni testéből a vér, fokozatosan visszaváltozott emberré, és ott feküdt előttük az ismert öregasszony. Ott, ahol voltak, helyben eltemették a testét, jó alaposan, legalább hat méter mélységben. Aztán az események emlékére, emeltek rá egy hatalmas kőkeresztet, amelyet a mai napig Farkas Sziklának hívnak. 

Van egy másik történet is, ami szintén a Farkas Szikla keletkezéséről szól, bár Németország egyik északibb részéből származik. Az eset állítólag a Magdeburg környéki erdőségekben játszódott valamikor rég. Azokban az időkben gyakran láttak errefelé egy idős férfit, akiről senki nem tudta igazából kicsoda és honnan jött. Az idegent ezért csak így emlegették: az „Öreg”. Sokszor váratlanul és hirtelen jelent meg a környékbeli falvakban, hogy szolgálatait felajánlja. Leggyakrabban pásztorkodásra szegődött el és munkájával mindig elégedettek voltak. 

Történt pedig, hogy egy Neindorfból való Melle nevű juhász nyájában született egy gyönyörű, pettyes bárányka. Az idegen többször, szinte vágyakozó hevességgel kérte a juhászt, adja neki a kis állatot, de az mindig elutasította. Amikor azonban nem sokkal később eljött a birkanyírás ideje, Mellenek segítségre volt szüksége. Az Öreg felajánlotta szolgálatait, és a juhász fel is fogadta. Az idegen nagyon jó munkát végzett. Mikorra a juhász visszaért, az összes birkát gondosan megnyírva találta, minden rendben volt egyet kivéve: az Öreg és a kisbárány nyomtalanul eltűntek. Ezek után hosszú ideig senki nem látta az Öreget, nem is hallottak felőle. 

Végül egy nap, váratlanul megjelent Melle előtt, aki éppen a Katten Völgyben legeltetett, és gúnyos vigyorral odakiáltott: „Jó napot, Melle! A foltos bárány üdvözletét küldi!” Erre a pásztor nagyon dühös lett, odalépett az Öreghez, grabancon ragadta, hogy jól megrakja, de akkor az hirtelen farkassá változott. Valószínűleg szét is tépte volna Mellet, ha a pásztorkutyák nem rontanak rá és nem veszik üldözőbe. 

Egészen Eggenstedt faluig kergették, ahol bekerítették, s a nyomukban loholó Melle odakiáltott a farkasnak: „Most meghalsz!” Ekkor az Öreg visszaváltozott emberré, és könyörögve kérte a pásztort, ne ölje meg. A juhász azonban nem kegyelmezett, így ismét farkassá változva megpróbált elfutni, ám ezúttal az ember volt a gyorsabb és botjával akkorát suhintott a bestiára, hogy az menten elpusztult. Azon a helyen, ahol meghalt, testét eltemették és azóta Farkas Sziklának nevezik.  

Felhasznált forrás: rhinemagazine.com; pitt.edu – fordította: Csiribusz; képforrás: akashicreading.com; magyarasztal.blog.hu; auf-nach-mv.de; evanira.deviantart.com