A történettudomány szerint a templomos lovagok felettébb gazdag rendjének tagjai a gőg és a dölyfösség bűne mellett még a korabeli politikát is manipulálni akarták, így aztán nem csoda, hogy vagyonukkal együtt ellenségeik száma is napról napra növekedett. V. Kelemen pápa és Szép Fülöp francia király azzal vádolta a lovagokat, hogy ördögi bálványt imádnak. A történészek természetesen sosem vették komolyan a rágalmakat, s a rend ellen szőtt egyszerű hatalmi összeesküvésről beszéltek, pedig azóta néhány különös vádpontról bebizonyosodott, hogy nem minden alap nélküli. A bizonyítékokat megvizsgálva érdekes következtetést vonhatunk le: lehetséges, hogy a templomosok kapcsolatba kerültek egy olyan hatalommal, melynek tudása jócskán meghaladta a kor szintjét? 

1312-ben nem volt rendkívüli esemény, ha egy papi rendet feloszlattak. A II. lyoni zsinat 1274-ben ezt tette az összes kolduló renddel, kivételt csak a domonkosok és a ferencesek, később pedig az Ágoston-rendi remeték és a karmeliták javára tett. 

A templomosok rendjével összehasonlíthatatlanul más módon végeztek, holott ez a rend merőben más súlyú és sokkal fontosabb intézmény volt. Az a kis csapat nemesi keresztes vitéz, amely 1118/1119-ben a jeruzsálemi Al Aksza mecsetnél, a keresztesek szerint Salamon templománál Hugues de Payn és Godefroy de Saint-Omert vezetésével testvérközösségre lépett, hogy a jeruzsálemi zarándokokat kardjával védelmezze a fosztogató muzulmánoktól, alig néhány év alatt az iszlám seregek legharcosabb ellenfelévé és a keresztesek hadak palesztin és szír államainak legerősebb támaszává fejlődött. Ennek ellenére számos kutató azt állítja, a keresztesek legfőbb feladata az volt, hogy kiderítsék, mi rejtőzik Salamon temploma alatt. Kincset kerestek, ereklyét vagy a titkos tudáshoz vezető utat – erről mindenkinek más a véleménye, abban azonban egyetértenek, hogy a lovagok találtak valamit. Valamit, ami megalapozta későbbi hatalmukat. 

Sikereiket látva tömegesen csatlakoztak hozzájuk a nemesi származású ifjak, és sorra kapták a bőkezű adományokat. A lovagok minden tulajdonukat a rendre ruházták, és szegénységi fogadalmat tettek. Le kellett vágniuk a hajukat, a szakállukat pedig megnövesztették. Csatában nem hátrálhattak meg, mindig harcoltak. II. Ince pápa mentesítette őket a jeruzsálemi pátriárka és megyéspüspökök fennhatósága alól, a Szentszék alá rendelte, és számos egyéb kiváltságban részesítette a rendet. 

A templomosok alakították ki az első nemzetközi bankrendszert, ők építették Európa legszebb gótikus katedrálisait (pl. a párizsi Notre Dame-ot), amelyeknél a gótikus jellemző nem a gótokra utal, hanem a görög Goetik szóra, amely azt jelenti: mágikus cselekedet. Ez azt a szent geometriát tükrözi, amelyet a templomos kőművesek alkalmaztak a katedrálisok építése során. A Földközi-tengeren innen és túl, rendházak és zarándokszállások sűrű hálózata jött létre, mint a tengeren túli hadműveletek ésszerű támaszpontrendszere. Egyidejűleg gyarapodott a rend vagyona, sőt előnyös pénzüzletek és okos beruházások segítségével akkorára nőtt, hogy a templomosok gazdagsága már-már szállóigévé vált. Tekintélyt és hatalmat szereztek maguknak, nem utolsó sorban a francia királyoknál. 

1306-ra IV. (Szép) Fülöp francia király komoly összeggel tartozott a rendnek, és tisztában volt azzal, hogy befolyásuk minden szempontból nagyobb, mint az övé. Csakhogy a Vatikán Fülöp ellenében a templomosokat támogatta a vitás ügyekben. Éppen ezért Fülöp titokban elfogatta és megölette VIII. Bonifác pápát, majd megmérgeztette utódját, XI. Benedeket is. Végül Fülöp lekötelezettje, V. Kelemen lett a pápa, s az ő segítségével, ahelyett, hogy megfizette volna adósságát, megtámadta a lovagokat. 

1307. október 13-án a francia király emberei országszerte behatoltak a templomosok rendházaiba, és erőszakkal letartóztatták lakóikat. Alapos a gyanú, tudatta a király, hogy a templomos rend istenkáromlás, eretnekség és paráznaság fészkévé vált. A templomosok ellen pert indítani, meglehetősen bonyolult jogi problémát jelentett. A templomosok, mint szerzetesrend, kizárólag pápai igazságszolgáltatás alá tartoztak; egyedül a pápa idézhette őket törvényszék elé. Ha az eljárást a templomosok, mint magánszemélyek ellen folytatják, a meghozott ítélet is csak rájuk vonatkozhat, s nem a rendre, tehát a rend megmenekül. A kérdést úgy oldották meg, hogy a templomosokat, mint magánszemélyeket vádolták be, de úgy, hogy vallomásaik alapján a rendet is el lehessen ítélni: vagyis, amikor majd a pápai igazságszolgáltatás elé kerül a rend ügye, a büntető ítélet magától értetődően meg fog születni. 

Ehhez szükség volt egy olyan bírói hatóságra, amely a rend felett ítélkezhet. Mivel az általános zsinat nem volt hajlandó e szerepet eljátszani, nem maradt más, mint az inkvizíció. Csak az inkvizíció indíthatott egyházi pert a világi hatalom és a pápai állam támogatásával. 

Gyalázatos aljasságok voltak a vádak, az biztos. De vajon teljességgel alaptalanok-e? Bizonyára volt bennük némi igazság, amit aztán a célnak megfelelően kiszíneztek. A rendelkezésünkre álló jegyzőkönyvek semmit sem árultak el a kápolnabeli gyűlésekről, a vádlottak ugyanis vagy megtagadták a választ, vagy kijelentették, hogy nem vehettek részt e gyűléseken. Egyedül néhány olyan szolgálóbaráttól sikerült információt szerezni, akik maguk nem sokat láthattak abból, ami történt, akikben egyébként maradt is némi keserűség, amiért kizárták őket. 

Az egyik szerint a lovagok bálványt imádtak. A másik azt állította, hogy fekete macska sétált fel-alá közöttük. Ami az állítólagos bálványt illeti, ezt gyakran lehetett látni, és nem is tartották különösebben nagy titokban. Általában egy nagy faliszekrényben volt a helye. A tanúk leírásából az derül ki, hogy a különböző vidékeken a formája más-más volt. A legtöbben egy férfimellszoborról beszéltek. Állításuk szerint fából vagy fémből készült, szeme csillogott, s néha két vagy akár három arca is volt. A kihallgatás során a rend előjárói is beszéltek e bálványról, ők azonban meglehetősen furcsa leírásokat adtak róla. Egyikük szerint a Montpellier-ben őrzött bálványnak négy lába van: kettő elől, kettő hátul. A vallatók kérdéseikkel újra és újra visszatértek e különös szoborfejekre.  

Az inkvizítorok hiába kutatták át az összes szerzetesházat a pincétől a padlásig, nem sikerült a bálványok nyomára bukkanniuk. Semmit sem találtak. Éppúgy eltűntek a bálványok, mint a szentelt edények vagy a kincstár. A párizsi templomosházban viszont találtak egy ereklyetartóra emlékeztető fejet, s benne két emberi koponyából származó csontocskát. A fejen a következő felirat állt: Caput LVIII. Senki nem tudta megfejteni. Gaucerant testvér, a Mont Pezat katonája, nevet is adott ennek a bálványnak. Vallomásából nagyjából ez derül ki: egy szakállas férfifejről van szó, in figuram baffometi, vagyis amely baphomet formájú, s állítólag egyedül ő mentheti meg az embereket, senki más. De vajon mit jelent a baphomet szó? 

Elképzelhető, hogy egyszerűen népnyelvi torzításról van szó: Languedoc vidékén így ejtették a „mahomed” szót. Errefelé egyébként a mecseteket baphomerie-nek hívják. A középkorban ráadásul ismerték azokat a Mohamed-fejnek nevezett bűvös varázsfigurákat, melyeket a néphiedelem szerint maga az ördög mozgatott, ezek kizárólag az egyszerű nép ijesztgetésére szolgáló automaták voltak. 

Az első ezredforduló környékén II. Szilveszter pápa állítólag Hispániából hozatott egy ilyen fejet. A szerkezet a hozzáintézett kérdésekre igennel vagy nemmel válaszolt. Ha pedig saját magáról kérdezték, akkor állítólag elmondta, hogy egy kettős matematikai rendszer működteti, hasonlóan, mint a mai számítógépeket. Ez ugye elég érdekes, de korántsem lehetetlen feltételezés. Hiszen tudjuk, hogy Földközi-tenger keleti és déli partvidékén a történelem folyamán több különös, korát meghaladó találmány bukkant fel. Gondoljunk csak az 1900-ban a görögországi Antikíthira mellett előkerült ókori számítógép maradványaira, amely azonban nem az egyetlen furcsa tárgy. 

Az arab alkimista és mágikus írások is beszélnek egy ún. Aranyfejről, de sohasem derül ki pontosan, valójában mi az. El-Ghirbynek, a híres kairói boszorkánynak is volt egy ilyen feje, mely időnként jóslatokat mondott, máskor pedig szellem szállta meg, s titkos kincsek hollétét árulta el. 

A templomosoknál egészen biztosan voltak efféle fejek, főleg a vidéki szerzetesházakban. S az is biztos, hogy a Baphomet szó fennmaradt a templomosok körében, mégpedig nemcsak a déli nyelvjárásterületeken, hanem másutt is. Az elnevezés tehát nem a per során született, hiszen az itt készült jegyzőkönyvek nem kerültek nyilvánosságra. A déli nyelvjárást beszélő nép számára tehát jelenthetett ugyan Mahomedet, de a templomosoknak biztosan nem.  

A párizsi templomos negyedben, a Saint-Méry templom kapuján egy szakállas, szárnyas, szarvas kisördög látható; félig állat, félig asszony állati karmokkal, női mellekkel. A hagyomány ezt Baphometnek, pontosabban Templomos Baphometnek nevezi. 

Egy hasonlóan szakállas, szarvas, szárnyas, hermafrodita ördögöcske látható a provins-i Saint-Croix templom kapuján is, a templomkapuval szemben pedig valaha a templomosok egyik szerzetesháza állt. Ha valaki ismeri az alkímiát és szimbólumait, az rögtön észreveszi, hogy a Saint-Méry templom Baphometje alkimista szimbólumok valóságos sűrítménye. Elképzelhető, hogy templomosok bálványait is különböző szimbólum együttesek alkotják, és akkor a Baphomet szónak ezoterikus jelentése lehet. Egyesek szerint a Baphé keresztelést, felszentelést, a Météos pedig beavatást jelent. Ebben az esetben talán egyes keresztes lovagok (valószínűleg a templomosok) beavatottságáról lehet szó, arról, hogy birtokukban van valamilyen tudás, mely hatalmuk alapját képezi. De mit ábrázolhat maga a bálvány? 

Nos, néhány kutató szerint Baphomet mögött a Bapheus mété kifejezést kell keresnünk, ami azt jelenti: a Hold kelmefestője. Ez esetben a baffometi kifejezésben jelzőként szerepel, a következőképpen fordítható: a Hold kelmefestőinek mintájára, úgy, mint a Hold kelmefestői. 

Ez alkímiai értelemben azokra vonatkozik, akik az ezüstöt arannyá tudják változtatni, vagyis azokról a beavatottakról van szó, akik eljutottak a nagy mű megvalósításához. De miért ez a visszataszítóan csúnya külső? Erre is egy alkimista allegória lehet a magyarázat, a beavatottak szerint ugyanis a legtöbb szépet magába foglaló nagy mű közönséges, csúnya, kellemetlen tapintású, bűzlő „alapanyagból” készült. 

A templomos rendben tehát volt egy alkimistákból álló testület. Aranyat gyártottak volna vajon, és ez lenne hatalmuk és gazdagságuk titka? Természetesen van, aki úgy véli, hogy a templomosok képesek voltak aranyat előállítani. Még azt is pontosan megjelölték, hol folyt az aranygyártás: Luz-la Croix-Haute-ban, Luz-Saint-Sauveur-ben, a Saone partján, ahol a szóbeszéd szerint az alkimisták még ma is összegyűlnek éjjelente, ha a csillagok kedvező állást mutatnak. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy némely legendák szerint Salamon király Ophirban nem bányásztatta, hanem előállíttatta az aranyat, hiszen olyan beavatott volt ő, akinek birtokában volt a nagy metamorfózis titka. Az első templomosok pedig éppen Salamon templomát kutatták. 

Adódik tehát a feltételezés, hogy a lovagok megfejtették Salamon hatalmának titkát, ez lett gazdagságuk alapja, ráadásul tudásukkal el is dicsekedtek: megalkották a Baphomet nevű bálványt, mely a beavatottak számára egyértelművé tette, miféle tudást birtokol a rend. 

Természetesen nem minden kutató fogadja el, hogy a templomosok titokzatos bálványa ezoterikus jelentést hordozna. Sokan cáfolják az összefüggést Salamon király és a rend között. Ők egy éppoly kevéssé bizonyítható elmélet hívei, mely szerint a templomosok hatalma földönkívüli eredetű volt. A témának magyarul mindössze egy regényváltozata olvasható, ez azonban magába foglalja az elmélet minden lényeges elemét. 

Pierre Barbet Baphomet birodalma című könyvében 1118 októberében Hugues de Payn egy balesetet szenvedett földönkívüli űrhajó gazdájával köt szövetséget, aki fejlett technikai berendezéseivel azért akarja világhatalomhoz juttatni a templomosokat, hogy uralkodva rajtuk, vezetőjükként leigázza az emberiséget. Barbet regényében a Baphomet nevű randa kis ördög természetesen maga az idegen lény. 

Forrás: Hihetetlen magazin / 2005. szeptember – Reine írása alapján lejegyezte: Csiribusz