/A cikk idegen nyelvből lett átvéve, így előfordulhat véletlen félreértés a fordításban, esetleg egy-két mondat kimaradt vagy betoldódott. Megengedtem magamnak annyi szabadságot, hogy a magyarítás, illetve az olvasmányosság érdekében, kicsit kikerekítettem a mondatokat. Ha ennek ellenére valaki úgy érzi, mégis van benne egy-egy olyan megfogalmazás, ami elvileg nem szerepel az eredetiben, az azért van, mert a forrás is sokszor hiányos, összefüggéstelen, vagy nem egyértelmű. Ilyenkor néha tettem olyan „mondat-betoldást”, ami kikövetkeztethető a történetből, bár nincs leírva szó szerint az eredetiben. Ezen mondatok mennyisége elhanyagolható, ugyanakkor mindenképpen hangsúlyoznám, hogy a tartalom lényegi részén nem változtat. Sokszor előfordul, hogy különböző források némely részleteket leszámítva eltérőek, nagyon ellentmondásosak. Kérem, senki ne gondolja, hogy szándékosan akarom félrevezetni! Mindenki maga tudja, mit hisz el a történetekből vagy mit nem. Hitelességüket sem cáfolni, sem állítani nem tudom. Némelyik meglehetősen hátborzongató, ezért ki-ki a saját felelősségére olvassa el! Köszönöm! - Csiribusz/

A wisconsini kutyaemberről vagy farkasemberről már beszéltünk egyszer, blogom rendszeres olvasói bizonyára emlékeznek a Bray Road-i szörnyeteg című írásra. A térséget illetően most újabb érdekes beszámolókkal bővítettem a témát. 

2006 novemberében több wisconsini tévéállomás számolt be egy bizonyos Steven Krueger, harminckilenc esztendős vállalkozó furcsa és hátborzongató élményéről. A férfi szerint a november 8-a és november 9-e közötti éjszaka, úgy félkettő tájban, meghökkentő dolog történt vele. Mint vállalkozó, Krueger azzal foglalkozik, hogy az úton elgázolt állatokról a bejelentések alapján listát készít, majd annak nyomán összeszedi az elhullott tetemeket. Ezen az éjszakán is ezt tette. Éppen a Holy Hill nevű hely közelében járt a 167-es főúton, amikor észrevette, hogy a Church Road bejáratától nagyjából két-háromszáz méternyire egy őzike teteme fekszik az út szélén. Volt egy sérülés a lábán, ami egészen frissnek tűnt, s amitől valószínűleg sántíthatott. Az állat nem volt a listán, de ő persze félreállt, hogy felszedje. 

Krueger nagyjából 186 centiméter magas és körülbelül 100-110 kilós férfi, akinek különösebb gondot nem okozott a 30-35 kilós állatka megemelése. Feltette teherautója platójára, majd felhajtotta az ajtót, visszaült a kocsiba és elővette a jegyzeteit. A kocsin közben az előírásoknak megfelelően villogott a megkülönböztető jelzés, nehogy balesetet okozzon a sötétségben. Az ablak fel volt húzva és az autórádió hangosan szólt. 

„Először akkor hökkentem meg, amikor éreztem, hogy valami megrázza a teherautót – mesélte később Krueger. – Azt hittem egy durva széllökés volt, de aztán megint éreztem, most még erőteljesebben. Belenéztem a visszapillantó tükörbe és láttam azt a valamit. A földön állt, áthajolt a plató ajtaja fölött és benyúlt a rakodótérbe. Aztán kihúzta a mancsát és ott volt az őz teteme a karmai között. Néhány másodpercre teljesen ledermedtem a döbbenettől.”  

Krueger becslése szerint nagyjából öt másodpercig nézte a lényt, mielőtt padlóig nyomta a gázt. „Hegyes volt a füle, háromszög alakú. Úgy nézett ki, mint egy nagy farkas. Biztos, hogy nem medve volt. A pofája hosszabb, mint egy fekete medvének, válla széles, és feje is inkább farkasszerű, ami mintha egy medve testén nőtt volna. Amennyire láttam, nagyjából két méter magas lehetett, a szőre fekete, sima, körülbelül öt centi hosszú, és egészen biztos vagyok benne, hogy ő nem a Nagyláb volt.” 

Miközben elhajtott, fémes csörömpölést hallott a raktér felől. A platón ugyanis volt egy AV-rámpa, melynek segítségével a nagyobb terheket szokta felhúzni a teherautóba. Ez a szerkezet most lezuhant az útra. Vezetett pár száz métert, miközben rájött, hogy muszáj lesz visszamennie a helyszínre, mert szüksége van arra a szerkezetre. Így tehát visszament oda, ahonnan nem rég elviharzott. Mindössze két másodpercnyire ugrott ki a kocsiból, s amint meggyőződött róla, hogy a szerkezet nincs ott, azonnal visszaült, emlékezve arra, hogy a lény még itt lehet valahol a közelben. De nem látta, a szagát sem érzékelte, viszont mind az őz, mind a rámpa eltűnt. 

Kruegert megrázta az átélt élmény. Újabb és újabb köröket vezetett le hajnali félötig, miközben azon morfondírozott, mit tegyen. Esze azt súgta, jelentse be a történteket, de nagyon félt attól, hogy kinevetik, és gúny tárgyává lesz. Végül győzött a józan ész. Úgy gondolta, a ragadozó elég nagy ahhoz, hogy komoly veszélyt jelentsen a környező lakosságra nézve, ezért tartozott annyival a lelkiismeretének, hogy legalább a seriff-fel tudassa, mit látott. Bár kihangsúlyozta a jegyzőkönyv felvételénél, hogy nem a Jetit látta, hanem valami egészen mást, a média mégis Bigfoot észlelésről adott hírt. 

A seriffhelyettes persze nem vette komolyan a bejelentést, megkérdezte, nem lehetséges-e, hogy valaki csak magára öltött egy szőrös jelmezt, hogy jól megijessze? Krueger elnevette magát és visszakérdezett: „Először is minden éjszaka más az útvonalam. Vagy gondolja, hogy valaki felhúzott magára egy bundát, beült az erdőbe és negyvennyolc órát arra várt, hátha a környékre megyek, hogy aztán jól rám ijeszthessen? Ez nem ember volt, és nem is medve. Tudom, milyen egy medve.” 

A bizonyítékok tekintetében a teherautón lévő állati tetemekből kihullott szőr és vérmintákon kívül semmit nem találtak. Krueger elmondta, hogy a jelentésekkel ellentétben ő sosem állította, hogy a lény felugrott a platóra. A másik rejtély, hogy hová tűnt a leesett AV-rámpa? Krueger azt mondta, hogy nem találta meg, de az sem valószínű, hogy más autó vette fel, mivel az úton akkor nem közlekedett rajta kívül senki. Nincs más magyarázat, mint az, hogy az őz lába belegabalyodhatott valahogy a szerkezetbe, és a lény azzal együtt ragadta ki a raktérből, s mert nem tudta lefejteni róla, a rámpát is magával rángatta az erdőbe. 

Holy Hill környéke festői környezetű, de rendkívül erdős vidéken fekszik. A dombon egy csodálatos katolikus szentély épült, gyönyörű panorámájú kilátással. Linda S. Godfrey újságírónő, aki már több könyvet megjelentetett ezekről a lényekről – mint a Bray Road-i szörnyeteg, a Wisconsini szörnyek vagy a Michigan-i kutyaember című munkáit –, a mai napig kutat hasonló esetek után, s felvette a kapcsolatot Kruegerrel is. A férfi története idején valóban találtak a környéken ismeretlen eredetű óriási lábnyomokat (nem Bigfoot nyomokat), amelyek hatalmas területre terjedtek ki. Egy ekkora ragadozónak kell is a hatalmas vadászterület ahhoz, hogy napi élelemszükségletét ki tudja elégíteni. 

2004 novemberében Rick Selcherk festővállalkozó hajnali öt és félhat között munkába indult. Állítása szerint már erősen pirkadt, így legalább egymérföldnyi utat belátott maga előtt. Egyedül volt és 35-40 mérföld/órával haladt észak felé a Slinger Roadon a 60-as főúttól délre, amikor jobboldal felől valami kilépett a bokrok takarásából. A hely pontosan ott van a Mude Lake mellett, ahol a vasúti sínek keresztezik a főutat. Ez a vidék ugyanaz a tájegység, ahonnan a másik beszámoló is származik, egészen közel Holy Hillhez, mintegy negyedórányira autóval a másik eset helyszínétől. Tehát a lény kilépett a bozótból, és Selcherk azt mondta, legalább öt másodpercnyi ideig meg tudta figyelni, míg átkelt az úttesten. 

„Ahogyan áthaladt az úton, rám nézett, majd tovább ment és eltűnt a bozótban. Korábban sok szarvast láttam már, és ennek a háta legalább olyan magas volt, mint egy szarvasé. Dús szőrzet borította a mellét és a lábát, de a farkán gyérebben látszott. Kerek fején rövid orr és hegyes fülek voltak. A súlyát nagyjából kilencven kilóra lehetne saccolni. A lába nem olyan volt, mint egy kutyáé, inkább medvéhez hasonlított, mintha két különböző állat kombinációja lenne. Járása nehézkes volt, bundája sötét, inkább barnás. Farka 5-8 centi hosszú lehetett és vaskos, míg feje nagyon kerek, egyáltalán nem olyan, mint egy medvéé.” 

Bármi is volt, Selcherket leverte tőle a víz. Nem állt meg, de lelassított, és közben arra gondolt, hogy az építési területen is megjelenhet bármikor, ahol a közelben dolgozott. „Láttam már sok állatot munka közben, de ez volt a legnagyobb, amivel életemben találkoztam.” 

Vajon mi lehetett? Egy kerek fejű, mutáns medve? Nem valószínű. Ezen a vidéken általában nem élnek medvék, de persze nem kizárható, hogy erre kódorgott egy példány. Csakhogy minden szemtanú hevesen tiltakozik, ha ez szóba kerül, és határozottan állítják, hogy nem medve volt az állat. Kinézete alapján inkább medve és farkas keverékéhez lehetne hasonlítani. 

„1983-ban tizennyolc éves voltam, és három másik barátnőmmel Holy Hill környékén haladtunk át. Nagyon késő volt már, majdnem éjfél. Én vezettem a kocsit, és mindannyian láttuk a reflektor fényében, ahogyan a kanyargós úton egy farkas sétált keresztül. Ebben önmagába nincsen semmi különös, csakhogy ez az állat két lábon járt. Amikor leért az útról, négy lábra ereszkedett, majd bevetette magát az erdőbe, miközben egy futó pillantást küldött felénk. Mi ezt soha nem jelentettük be hivatalosan, mert biztosak voltunk benne, hogy négy tinédzsernek úgysem hinnének. Részemről csak a családomnak és a közeli barátaimnak beszéltem róla. Még ma is tartom a kapcsolatot két lánnyal a három közül, akik akkor ott voltak velem. Most, negyvenhét évesen mégis úgy döntöttem, nem tartom meg magamnak a történetet, hanem megosztom másokkal. Emlékszem, a lányok nagyon meg voltak ijedve akkor, és kérték, hogy gyorsítsak, minél előbb tűnjünk el a környékről. A legfélelmetesebb mozzanat számomra az, hogy két lábon járt. Ilyet nem tesz egy átlagos farkas, nem igaz? Ez egyébként valamikor nyáron történt, amikor az erdő növényzete dús, sűrű lombozatba öltözött.” 

1994-ben, a Honey Creek-i lakosok, David (45) és Mary (44) Pagliaroni hazafelé tartottak egy éjszaka az országúton autójukkal, miután egy kellemes étteremben megvacsoráztak. Már egészen közel jártak a Honey Lake és a Honey Creek találkozásához (egy tó és egy patak – megj.: Csiribusz), amikor valami magas, vöröses kilépett a patak fölött átívelő hídra és fényszórójuk megvilágította. A férfi a fékbe taposott. 

David és Mary csak bámulták a nagydarab, szőrrel borított lényt, amely alig hatméternyire állt előttük. David és a lény egymás szemébe néztek. „Szinte lefagyott a fényszórók előtt. Csak állt ott görnyedten és nézett ránk. A szemei feketék voltak, nem tükröződtek vissza a fényben.” 

Hosszú karjai jóval a „dereka” alá lógtak, és úgy tűnt, sokkal nagyobb és súlyosabb, mint egy ember. A füleit nem lehetett látni, és a pofája lapos volt, majomszerű. A kreatúra még egy darabig David szemei közé nézett, majd megfordult és tett néhány lépést a híd korlátja felé. Szőrös kezei – David szerint nem mancsai voltak, hanem keze volt ujjakkal, hüvelykujjal – megragadták a betonhíd korlátját, mindkét lábával átlendült a korlát felett, majd könnyedén leesett az öt-hat méter mélyen fekvő patakmeder irányába, ahol a házaspár már nem láthatta. David megjegyezte, hogy lábait is erősen szőr fedte, farka pedig nem volt. Le is rajzolta a majomszerű lényt, amint a kocsijuk felé hajolt. 

Don Young veterán vadász és idegenvezető Wisconsinban. Állítása szerint 2002 óta öt alkalommal látta a kutyaembert. Jól ismeri a medvéket és a farkasokat, ezért egészen biztos benne, hogy amit látott, az valami más volt. A lényt körülbelül két méter magasnak saccolta, emberszerű lábakkal és fekete szemekkel. Megfigyelte egy alkalommal, hogy a lény képes a három és fél méteres szökkenésre. Bár fel volt fegyverkezve puskával a találkozásokkor, azt mondja, soha nem lőtt a kreatúrára, mert félt, hogy mégis egy fura ruhába bújt ember. 

2003-ban Matt Wakeley egy régi temető mellett hajtott el, amikor meglátott ott egy közel két méter magas szőrös lényt, amint feláll. Úgy írta le a lényt, mintha egy farkast kereszteztek volna egy ősemberrel. 

2004-ben Katie Zahn és két barátja összeakadt pár kutyaemberrel a wisconsini Rock megyében. Azon a napon a három fiatal épp egy olyan területen tartózkodott, ahonnan több kutyaemberes beszámolót regisztráltak már. Ahogyan az erdőben sétáltak, egyszer csak észrevették, hogy a közeli folyónál három kutyaember iszik. A lány visszaemlékezése szerint teljesen úgy viselkedtek, mint az emberek, noha egyértelműen nem azok voltak. „Tudtam, hogy nem emberek, de fogalmam sem volt, hogy mik. A folyó szélén térdeltek, és úgy itták a kezükből a vizet, mint az emberek, nem pedig lefetyelték, mint a kutyák. Tudom, sokan őrültnek hisznek, és tényleg elég nehéz ezt megmagyarázni, de így volt.” Amikor a lények elkezdtek közeledni hozzájuk, Katie és a fiúk elszaladtak, igyekeztek minél előbb visszajutni a kocsihoz.  

Később – a tanúk beleegyezésével – készítettek poligráffal vizsgálatokat, de mindegyik szemtanú átment a teszteken. Katie kétszer is. A szakember azért óvatosságból hozzáteszi: ha valaki nem él át valójában egy adott helyzetet, de annyira beleéli magát, hogy maga is elhiszi, akaratlanul képes félrevezetni a poligráfot. (Azt pedig már csak én teszem hozzá, hogy nagyon furcsának tartom, amikor egymást nem ismerő emberek, egymástól függetlenül, különböző helyeken és időkben ugyanazt hallucinálják - megj.: Csiribusz)  

És most nézzünk két izgalmas elbeszélést, amely a wisconsini Horicon Marsh mocsárvidékén történt, alig kétórás autóútra a fent említett helyszínektől:   

„A legtöbb ember nem hisz a természetfelettiben egészen addig, míg maga nem találkozik vele. Bevallom, én sem hittem benne sokáig, de aztán az évek során megtapasztaltam egy-két furcsa, paranormálisnak is beillő élményt. 

A következő történet valóban megtörtént velem, nem fikció. Láttam valamit, ami vérfarkasra vagy az egyiptomi Anubisra emlékeztetett, esetleg egy embertestű, farkasfejű démonra. 1985 nyarát írtuk. A helyszín Wisconsin volt, a vérfarkasos és kutyaemberes beszámolók melegágya.   

Életem első, igazi nagy szerelmét azon a nyáron éltem át. Mintha a föld felett lebegtem volna, mint akit elvarázsoltak. Még soha nem éreztem ilyet azelőtt. Nagyon erős szeretet volt bennem iránta, és nagyon erős szexuális vonzalom. Szerencsémre az érzéseim viszonzásra találtak. Erre az időszakra még ma is nagy szeretettel emlékezem, bár tragédiával végződött, de úgy vélem, ha mindez nem történik meg, akkor ma is együtt lennénk és az életem boldogabb lehetne. 

Azt a péntek nyári napot végig együtt töltöttük a barátommal, sőt az estét is. Végül egy helyi vendéglőben kötöttünk ki, nem messze az otthonomtól, a Horicon Marsh mocsaras vidékén. Sült halat ettünk és csupán egy kis sört meg szódát kortyoltunk mellé, mert egyikőnk sem volt nagy ivó. Csak bámultuk egymást úgy, ahogyan a friss szerelmesek szokták, és nem akartuk, hogy véget érjen ez a csodálatos éjszaka. A vendéglő azonban éjszaka kettőkor bezárt, és mi úgy döntöttünk, nem megyünk haza, hanem kettesben kiautózunk az éjszakába egy pizza társaságában beszélgetni. 

Leparkoltunk a Horicon Marsh vidékén. A Hold beragyogta a tájat, visszatükröződött a víz felszínén, és mi gyönyörködtünk a távoli dombokban egy ősi indián temetkezési terület fölött. Körülöttünk békák brekegése és tücskök ciripelése hallatszott mindenhonnan. Érett, édes kukorica illatának, és a mocsár szúrós szagának érdekes egyvelege töltötte be a levegőt. Gyönyörű nyáreste volt. A barátom meg is jegyezte, milyen szép ez a hely, és milyen szerencsések vagyunk, amiért itt születhettünk, itt nőhettünk fel, ezen a vidéken. Közben a zene halkan szólt a kocsi rádiójából, mi ettük a pizzát, és a jövőbeni terveinkről beszélgettünk, valamint az indián temetkezési halmokról, azokról az emberekről, akik valaha itt éltek, ezen a területen. 

Miután befejeztük az étkezést, közelebb bújtam a barátomhoz, amikor hirtelen azt éreztem, hogy az összes szál szőr égnek mered a karomon. Aztán a kellemetlen bizsergés felkúszott a nyakamon, az arcomon. Nem tudtam, hogy miért, de erős félelemérzet tört rám. A barátom jobban magához szorított, éreztem, hogy ő is fél. Azt hiszem, egyszerre éreztük meg a veszélyt, és egyszerre vettük észre azt a bizonyos lényt. A mocsár környékén, ahol a Hold oly simogatóan úszott a víz felszínén, megláttunk valamit, ami úgy nézett ki, mint egy nagy, szőrös ember, és az egyik dombon felfelé sétált. Termetes volt, széles vállú, keskeny törzsű, de a karja hosszabbra nőtt, mint egy átlag emberé. Amikor a fejét megmozdította, felismerhetően kutya- vagy farkasfej formája volt. Beleszimatolt a levegőbe. 

Olyan félelem fogott el, hogy nem tudtam sem megszólalni, sem megmozdulni. Még soha nem éreztem addig ilyet, sem azóta. Mintha a szívem egy pillanatra megállt volna a félelemtől. Most már tudom, hogy az emberek miért kapnak sokszor szívrohamot egy-egy szélsőségesebb félelemérzet közben. A barátom váratlanul akcióba lépett. Néhány másodpercen belül elővarázsolt egy lefűrészelt csövű vadászpuskát, majd a kocsi oldalához simulva, lövéshez készült. A lény felállt. Egyenesen felénk nézett, az autó irányába. A barátom célba vette, s ő, mintha szemkontaktusba lépett volna a fiúval. A lény szeme vörösen izzott. Talán a vízről visszatükröződő holdfény miatt, de ezt igazából kétlem. Úgy vélem, inkább lehetett valami démonféle a Pokol mélyéről. 

A lövés után mély, sötét némaság ereszkedett a tájra. Ekkor már nem volt semmiféle hang. Sem tücsökciripelés, sem békavartyogás, csak a buja, nyári éjszaka végtelen csendje. A fenevad felugrott, mintha a lövés eltalálta volna, aztán fejét hátravetette és olyan földöntúli üvöltést/sikítást adott ki magából, amilyet még életemben nem hallottam. Meghűlt bennem a vér. Még ennyi év után is, ha felidézem, lever a hidegveríték. Borzongok és félelem tölt el. 

A barátom azonnal beugrott mellém a kisteherautóba, megfordultunk, majd elindultunk arrafelé, amerről jöttünk korábban. Amikor hátranéztem, láttam, hogy a bestia egyenesen felénk iramodik. Úgy futott, akár egy ember, de valami hihetetlen gyorsasággal. Pillanatok alatt beért minket, így jól meg tudtam nézni. Úgy nézett ki, mint az egyiptomi Anubis a korabeli ábrázolásokon. Ahogyan rám nézett, szemei vörösen izzottak, és rothadt hús bűzét árasztotta magából. Amikor elértük a főutat olyan sebességgel kanyarodtunk rá, hogy majdnem kisodródtunk. Egy pillanatra meg is billent a kocsi, de aztán visszanyerte az egyensúlyát és mi megmenekültünk. Még hallottuk a lény dühös üvöltését, aztán eltűnt a szemünk elől. Csak porfelhő maradt utánunk a bársonyos nyári éjszakában. 

Történetünket nem meséltük el senkinek. Tudtuk, hogy az emberek egy ilyen kisvárosban nem lennének nyitottak a témával szemben. Bizarr élményünket csak magunk között tárgyaltuk ki, s végül egyetértettünk abban, hogy amit láttunk, nem lehetett evilági jelenség. 

Másnap visszamentünk ugyanoda, ahol rémes élményünket átéltük, hátha látunk vér- és szőrmaradványokat, de semmi érdemlegeset nem leltünk. Sőt! Saját ottlétünkre sem találtunk bizonyítékot az előző éjszakáról. Azt hittük, majd meglátszik a fűben az autó keréknyoma, vagy egyéb nyom, de semmi. Mintha a terület régóta háborítatlan lett volna. 

Nagyjából egy évvel később, a barátomnak szörnyű rémálmai lettek. Újra és újra visszaálmodta a szörnyűséget, amit láttunk. Ezt eléggé furcsálltam, tekintve, hogy már egy év is eltelt azóta. Ahogyan az idő telt, egyre rosszabb lett minden. A barátom már nem tudott aludni, megváltozott, nem volt a régi. Próbáltam segíteni rajta, ahogyan csak tudtam, de képtelen volt megbirkózni azzal, ami kísértette őt. Egy nap aztán kocogás közben szívrohamot kapott és meghalt. Csupán huszonnégy évet élt. Jó fizikai kondícióban volt, ám a sokkhatás ezt okozta. Én legalábbis úgy vélem, minden annak a szörnyű éjszakának a számlájára irható. 

Vannak, akik azt mondják itt Wisconsinban, egy vérfarkassal volt dolgunk. Nem tudom, lehet. Mindenesetre ahhoz hasonlított, vagy Anubishoz. Lehetséges, hogy az ősi indián sírokat ő őrzi? Ezek a lények valóban léteznek? Talán egy napon lesz egy tudós, aki képes nyitottan gondolkodni mindenféle értelemben, s talán megadja majd a választ a kérdéseinkre…” 

„1975 szeptemberében, jó egy hónappal Halloween előtt, Észak-Wisconsinban sikerült házat vennünk a férjemmel. Az épület meglehetősen távol esett a szomszédoktól, és a legközelebbi városka is mérföldekre volt onnan. De mi pont ezt akartuk, erre vágytunk azokban az időkben. 

A ház maga igazi gyöngyszem volt, nagy és viktoriánus stílusú, melynek megvásárlásával egy igazi álmom vált valóra. Száz évvel korábban épült egy gazdag fűrészáru-kereskedő részére, amolyan nyári rezidenciának. A ház egy közel tízhektáros területen állt, körülötte kiépítve az istállók lovak számára, a hozzájuk tartozó kocsiszínnel, amelyet szándékunkban állt helyrehozni, és átalakítani apartmanokká. Az ingatlan egyébként egy dombon épült, ahonnan fenséges látvány tárult a folyóra és a mocsárvidékre. Tudtuk, hogy sok ember van, akik szívesen nyaralnának egy ilyen gyönyörű helyen. Egyszerűen nem akartuk elhinni, hogy ekkora szerencsénk lehet, amikor rádöbbentünk, milyen olcsón juthatunk hozzá ehhez a csodálatos birtokhoz. A férjem és én, könnyedén kifizettük az előleget, és nem okozott gondot az sem, hogy az előrelátható öt évben a hátralékot rendezni tudjuk. 

Mint említettem, apartmanokat kívántunk kiépíteni az istállók helyén, és amolyan koszt-kvártély ellátással akartunk turistákat, nyaralókat fogadni, esetleg bentlakó személyzetet tartani. A hely tökéletesen alkalmas volt minderre. Akkor még nem sejthettük, hogy jövőbeli terveink mennyire megváltoznak majd.    

Annak ellenére, hogy a ház sok éven keresztül elhagyatottan állt, meglepően jó állapotban volt, és úgy véltük, nem kell más, mint pár vödör festék, meg egy jó alapos takarítás. Ugyanezt el lehetett mondani a melléképületek állagára, és továbbra is el voltam telve a boldogságtól, mekkora szerencse ért minket. Úgy hittem, mindez azért volt lehetséges, mert a ház annyira távoli helyen épült, hogy csak kevesen kívánkoztak ide. 

A ház nagy volt, üres és öreg, de nekem sosem okozott problémát, ha egyedül kellett lennem. Mindig mellettem tartózkodott hűséges kutyánk, Shep, aki félig németjuhász, félig farkas volt. Mellette biztonságban éreztem magam. Úgy terveztem, hogy először is alaposan kitakarítom a házat, megpucolom az ablakokat kívül-belül, majd szobáról szobára haladva kifestek mindent, meleg, aranysárga színnel. Amikor utánaszámoltam, rájöttem, legalább egy hónap, mire a végére érek mindennek, de nagyon szerettem volna befejezni Halloweenra, hogy adhassak egy partit, amire aztán sok embert meghívtam volna. 

Mint már említettem, a ház óriási volt, nagyon tágas és háromszintes. A felső emeleten az egyik szobából franciaajtón keresztül lehetett kimenni egy szépen kiépített tornácra. Az erkélyről csodálatos kilátás nyílt a folyóra és a mocsárvidékre. A csillagokat, a Holdat olyan közelségben éreztem magamhoz, szinte karnyújtásnyira tűntek, én pedig eldöntöttem, hogy ez lesz a hálószobánk, miközben ismételten meg kellett csípni magam, valóban igaz-e ez az egész, és nem csak álmodom. 

A következő napokban gondosan kitakarítottam a helyiséget, megpucoltam az ablakokat, majd berendeztem az újonnan vásárolt antik bútorokkal, és egyéb kiegészítőkkel. Alig vártam, hogy a gyönyörű ágy habos ágyneműjébe bújva, eltölthessem első éjszakámat kész hálónkban. A hűséges Shep a padlón feküdve őrizte az álmunk. 

Emlékszem, a következő reggelen mennydörgésre ébredtem, vihar készülődött. Egész nap esett az eső. Nekem azonban az időjárás kicsit sem vette el a kedvem. Nekiálltam kitakarítani a hatalmas konyhát, és örömmel láttam, hogy a nagy, öreg kályha tökéletesen működik. Szerencsére komoly probléma nem merült fel a ház állagát illetően, nem ázott be a tető, a víz- és az elektromos vezetékek kitűnő állapotban voltak. Aztán ott volt a gyönyörű parketta, ami úgy nézett ki, mintha sosem használták volna. Élveztem a munkát. Apránként a ház egyre szebb lett, és én úgy éreztem, itt akarom leélni az egész életem. Tudom, bután hangzik, de volt egy olyan érzésem, hogy a ház megszeretett engem, amiért vissza akarom adni régi dicsfényét. 

Sheppel az oldalamon védve éreztem magamat az éjszaka lehetséges fenyegetéseitől. Esténként a tornácajtót nyitva hagytam, és mindketten élveztük a levegő áramlását, hallgattuk a baglyok huhogását. Shep szeretett kifeküdni a tornácra. Aztán valamikor október elején észrevettem, hogy Shep viselkedése megváltozott. Ha nem ismertem volna elég jól, azt hittem volna, hogy fél valamitől. Különös, farkaskék szemével, hatalmas bundájú termetével, el sem tudtam képzelni, mi ijeszthet meg egy ekkora állatot. Farkasok vére csörgedezett az ereiben. Nem volt kétségem afelől, hogy ha valaki komolyan provokálná, vagy bántani akarna engem, Shep képes lenne ölni, csakhogy megvédjen. Most azonban valami nem stimmelt vele. 

Annak a napnak végén az indiánnyár meleg éjszakával köszöntött ránk. A mocsár felől békák brekegése és tücskök ciripelése töltötte be a levegőt, ami bársonyos volt, nehéz és párás. A távolból mennydörgés moraja hallatszott, kósza villám világította be a tájat. Az ajtó megint nyitva volt a szellőztetés végett, és én Sheppel együtt a tornácon aludtam egy rögtönzött alvó alkalmatosságon. Ám szerettem volna a szobán belül tudni magunkat, mielőtt elered az eső. Ennek ellenére visszacsuktam a szemem, de Shep nyugtalan vinnyogása végleg felébresztett. Olyan hangot hallatott, ami tőle teljesen szokatlan volt. Arra gondoltam, talán a közelgő vihar rémisztette meg vagy csak rosszat álmodott. 

Néhány percig mozdulatlanul feküdtem, aztán… valahonnan hallottam egy furcsa, üvöltő morgást, amitől szó szerint belém fagyott a vér a félelemtől. Ez nem álom volt. Shep a lábamhoz bújt. Ugyanúgy megijedt, mint én. Az éjszaka hirtelen elcsendesedett. Nem ciripeltek már a tücskök, nem brekegtek a békák, semmiféle hang nem volt, csupán a szél zúgott és a távoli mennydörgés moraja hallatszott. Nyugtalanul, lélegzetvisszafojtva figyeltünk. A hátborzongató üvöltés újra megismétlődött és betöltötte az éjszakát. Ez nem farkas volt, nem prérifarkas, nem medve, nem vadkutya vagy vaddisznó, sem semmilyen beazonosítható állat. Ez a valami sokkal nagyobb, sokkal veszélyesebb lehetett. Valami, ami hörgő, természetfölötti üvöltéssel figyelmeztetett a halálos veszélyre. Hideg kúszott fel a gerincemen, Shep pedig még közelebb bújt hozzám. 

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem jutok levegőhöz. Mintha a rossz érzés lebénította volna a tüdőmet. Valami ősi, mély félelem jött elő belőlem, amelyet már ismertem korábbról egy másik életből, egy másik időből. Felálltam, hogy a szobába menjek, de a lábaim és a karjaim – akár a rongybabának – alig engedelmeskedtek. Kis híján összerogytam és féltem, hogy nem jutok el a ház biztonságot nyújtó falai közé. A szívem olyan gyorsan vert, hogy hallottam a dobhártyám hangos lüktetését. Aztán valami csoda folytán ismét levegőhöz jutottam. A tüdőmbe áramló hűvös, édes levegő kitisztította az agyamat, és próbáltam meggyőzni magam, talán mégis csak képzelődtem. Ilyen istentelen hangot egyetlen állat sem képes kiadni magából. Bizonyára a vihar hangjait és az éjszaka egyéb zajait tévesztettem össze valamivel. 

Közben a felhők eltakarták a Holdat, és csak pár másodperc után bukkant ki újra, bevilágítva a tájat. Fényénél a folyó ezüstös szalagként futott tova. Ismét minden csendes lett, csupán a mocsári fűtengert suhogtatta a szél. Megbabonázva figyeltem a Holdat, s a folyó vizét. És akkor megpillantottam valami nagyon furcsát. A lény leguggolt a folyó szélén és vizet ivott. Ekkor a Hold egy pillanatra megint eltűnt, de aztán újra felbukkant és nagyobb fénnyel világított, mint korábban. Amit láttam, attól az ájulás környékezett. Éreztem, amint a vér kifut az arcomból. Nagyon magas volt, nagyjából két méter. Teste izmos, szőrös és emberszerű. S ami még ijesztőbb, amikor felfelé fordította a fejét, formája egyértelműen farkasra vagy kutyára emlékeztetett. Beleszagolt a levegőbe és hosszan, elnyújtottan felüvöltött, ami furcsán visszhangozta be a vidéket. 

Amit láttam, nagyon sokkolt. Azonnal bementem a szobába, bezártam a teraszajtót, és végigfutottam az egész házat, hogy leellenőrizzem az ajtókat és az ablakokat. Az adrenalin száguldott az ereimben. Soha életemben nem féltem még ennyire. Soha azelőtt nem láttam ilyen bizarr lényt. Aztán visszasiettem a hálószobámba, ahol meglepetésemre Sheppet reszketve találtam meg az ágy alatt. Azelőtt egyszer sem viselkedett így. Őt látni ilyen állapotban, csak még jobban megijesztett. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy egy ekkora hatalmas kutya, amely ráadásul félig farkas, mennyire fenyegetve érezte magát. Ez még inkább tudatosította bennem, hogy amit láttam, nagyon veszélyes. A legrosszabb éjszaka volt az életemben az a nap. Shep felugrott mellém az ágyba, és reszketve összebújtunk, miközben többször is hallottuk a lény üvöltését a közelből. Levegőt venni is alig mertünk. Ez hajnalig így ment. 

Amint feljött a Nap, azonnal összecsomagoltam és elhagytuk a házat. Csupán egyszer mentünk vissza, amikor végleg elhoztuk az ottmaradt holminkat. Szegény Shep megint remegni kezdett a ház közelében, és nem volt hajlandó kiszállni a kocsiból. Már alkonyodott, mire végleg elmentünk onnan. 

Ismertem a korábbi jelentéseket a vérfarkas észlelésekről Wisconsin területén, de én mindig csak legyintettem erre és nevettem rajta. Úgy véltem, bizonyára a szemtanúk képzelete túl élénk volt, esetleg sokat ittak aznap. Ám miután megéltem ezt a borzalmat, sok mindent átértékeltem magamban. A következő télen jó pénzért sikerült eladni az ingatlant a földdel együtt. Soha nem beszéltem senkinek arról, amit láttam. Nem akartam, hogy az emberek dilisnek higgyenek, de ez volt az egyetlen ok, amiért hajlandó voltam megválni attól a gyönyörű háztól. Nem tudtam volna megtalálni a lelki békémet és nyugalmamat azok után, amit ott láttam és hallottam. Most már tudom, miért állt olyan sokáig üresen a ház és miért kínálták olyan olcsón. Ma senki nem él a gyönyörű házban, ami csak további megerősítés számomra, hogy nem képzelődtem, és valóban van ott valami szörnyűség.” 

Bármit is gondoljon a közvélemény, bárhogyan gúnyolódjon is a szemtanúk beszámolóin, ők száz százalékban ragaszkodnak az elmondottakhoz, hiszen mint mondják, tudják mit láttak és ez így van, ha elhiszik, ha nem. 

Forrás: dogmanresearch.blogspot.hu; monsterquestreview.blogspot.com; sobrenatural.org; beastofbrayroad.com; magnoliazz.hubpages.com

Képforrás: artbylowis.com; mcdonaldschaefer.com; sobrenatural.org; picstopin.com; unexplainedresearch.com; examiner.com; fadingray.com 

Fordította: Csiribusz