Minden régi és új kedves olvasómnak nagyon boldog, békés karácsonyt kívánok az alábbi kis történettel!

Csiribusz

/A cikk idegen nyelvből lett átvéve, így előfordulhat véletlen félreértés a fordításban, esetleg egy-két mondat kimarad vagy betoldódik. Megengedtem magamnak annyi szabadságot, hogy a magyarítás, illetve az olvasmányosság érdekében, kicsit kikerekítettem a mondatokat. Ha ennek ellenére valaki úgy érzi, mégis van benne egy-egy olyan megfogalmazás, ami elvileg nem szerepel az eredetiben, az azért van, mert a forrás is sokszor hiányos, összefüggéstelen, vagy nem egyértelmű. Ilyenkor néha tettem olyan „mondat-betoldást”, ami kikövetkeztethető a történetből, bár nincs leírva szó szerint az eredetiben. Ezen mondatok mennyisége elhanyagolható, ugyanakkor mindenképpen hangsúlyoznám, hogy a tartalom lényegi részén nem változtat. Sajnos nem egyszer előfordul, hogy különböző források teljesen másként tálalják ugyanazon történeteket, vagy némely részleteket leszámítva eltérőek, nagyon ellentmondásosak. Kérem, senki ne gondolja, hogy szándékosan akarom félrevezetni! Mindenki maga tudja, mit hisz el belőle vagy mit nem. A történetek hitelességét sem cáfolni, sem állítani nem tudom. Némelyik meglehetősen hátborzongató, ezért ki-ki a saját felelősségére olvassa el! Köszönöm! - Csiribusz/

A következő történet egy igaz mese, mely egy csípős, hideg, viktoriánusi karácsonykor esett meg az angliai Liverpool Edge Hill nevű negyedében. 1868 telét írták, Szenteste volt. Az Oxford Street East egyik kis omladozó házacskájára nagy pelyhekben hullott a hó, az utcában egy kórus a Csendes éjt énekelte…

Amikor este hét óra körül a kórus az 52-es szám alá ért, egy szomorú, hamuszürke arcú, bánatos szemű asszony nyitott ajtót. Kislánya, a hétéves Annie, mögötte ácsorgott és kezében régi, törött babáját szorongatta. A gyermek rámosolygott a kórusra. Nem érzékelte őket ugyan jól gyenge látása miatt, de úgy képzelte az énekeseket, mint angyalok egy csoportját. Miután a kórus befejezte a dalt, Kate, az anya, csak néhány negyedpennyst adott nekik. Egy kisfiú odanyújtotta a sapkáját és neki is jutott az érmékből, majd ezt mondta: „Isten áldja meg, asszonyom! Boldog karácsonyt kívánok önnek és a családjának!” 

Kate elmosolyodott, bólintott, aztán becsukta az ajtót. Egy darabig az ajtó mögött állt és próbálta visszafogni a könnyeit, de reszketni kezdett. A kis Annie anyja ruhájába kapaszkodott: „Anya, ne légy szomorú! Kérlek, ne sírj, Polly nem szereti, amikor sírsz!” – mondta, és felemelve a kis, kopott babát, megrázta. Kate lehajolt, átölelte a kislányt: ”Annyira szeretlek, kicsi Annie! Te vagy a legszebb kislány a világon.” 

Az utóbbi évük olyan volt, mint egy rémálom. Kate férje, aki szenesemberként dolgozott, elhunyt kolerában, özvegyen hagyva a huszonhét éves fiatalasszonyt. Csupán kislánya szeretete tartotta benne a lelket, mégis úgy tűnt, minden nappal nehezebb lesz az élet. Egy lepusztult lakásban éltek most a lányával, amely az idősödő, kőszívű John Stanley tulajdonában volt. Mr. Stanley nem rég figyelmeztette Kate-et, hogy ha nem egyenlíti ki hamarosan a bérleti tartozását, a lányával együtt kidobja őket. Azon a napon Mr. Stanley már kereste Kate-et tíz óra tájban, de az asszony Annie-vel együtt a heti élelmiszer-fejadagját ment átvenni: egy kis karácsonyi pudingot, kenyeret, két darált pitét, pár narancsot és egy kis szelet penészes sajtot. Mr. Stanley üzenetet hagyott a kandallópárkányon, miszerint később visszajön az adósság rendezése miatt. 

Miközben Kate Annie-t vetkőztette a kandalló tüzénél, elmondta neki, hogy semmit ne reméljen a Télapótól, mert ő beszélt vele és azt mondta, nem tud idén jönni, olyan sok helyre kell mennie, de megígérte, hogy jövőre hoz majd ajándékokat. Annie csalódottan lehajtotta a fejét és elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. Aztán bátran felszegte a tekintetét és mosolyogva ennyit mondott: „Nem kell nekem ajándék, hiszen már itt van Polly.” 

Kate megcsókolta a kislányt, majd gyertyát ragadva felkísérte a gyermeket a szobájába, hogy lefektesse. Ekkor véletlenül észrevette, hogy Annie párnája alól kilóg egy barna csomagolópapír fecnije. Óvatosan a kezébe vette, hogy magához rejtse. 

Miután ’jóéjt’ puszival elbúcsúzott a kislánytól, visszament a nappaliba. Majd a szíve szakadt meg, ahogyan a tűz fényénél meglátta, mi áll a papíron. Hatalmas, cikornyás betűkkel írta fel Annie a papírosra mit kíván naiv gyermekszíve a Télapótól. Kate a kezébe temette zokogó arcát. Minden olyan kilátástalannak, reménytelennek látszott. Nyomasztotta a magány is, amit csak egy kis egér társasága enyhített, amikor a tűz közelébe merészkedett.  

Kulcs zörrent a zárban. Mr. Stanley volt, a kőszívű háziúr. Bejött a nappaliba és Kate-nek szegezte a kérdést:

„Szóval mi lesz? Tartozik nekem tíz shillinggel, amit most akarok megkapni.”

„Nem tudok fizetni, Mr. Stanley.”

„Holnap reggel első dolga legyen, hogy elmegy innen. Nem érdekel, hogy karácsony van. Elegem van a bérlők ilyen-olyan jogaiból.”

„De nincs hová mennem – panaszkodott Kate. – És mi legyen a gyerekkel?” – kérdezte arra számítva, csak van egy kis emberség ebben a kőszívű Mr. Stanley-ben.

„Ez a maga problémája. Fizessen most, vagy menjen amerre lát.” – válaszolta hideg hangon a férfi a megdöbbent özvegynek.

„Elfogadná a férjem ezüst zsebóráját? Ez minden, amit adni tudok” – mondta a nő kétségbeesetten.

„Attól függ, milyen állapotban van” – felelte a férfi mogorván.

Kate-nek férje órájához érzelmi kötődése volt, de ezekben a nehéz időkben lánya és önmaga megélhetése miatt, kénytelen volt megválni féltett kincsétől.

„Várjon egy percet, máris hozom.” 

Kate az emeletre sietett az óráért. Alig egy percig volt távol, de mire visszaért a szobába, a háziúr eltűnt. Hiába kereste, hiába szólongatta, sehonnan nem érkezett válasz. A városra váratlanul tomboló hóvihar szállt le. Kate kinyitotta a bejárati ajtót, s ahogyan végignézett az utcán, a messzeségben még felismerni vélte a távolodó tulajdonos elmosódott alakját. Nem értette miért távozott ilyen hirtelen a háziúr. Értetlenkedve lépett vissza a meleg házba. 

Azon a hajnalon, mielőtt felvirradt karácsony reggelje, nagyon furcsa dolog történt. Annie neszezésre riadt fel álmából. Mivel sötét volt még és amúgy is nagyon rosszul látott, csak elmosódott kontúrokat tudott kivenni. Az alakzat férfiembernek tűnt és mintha egy zsák lett volna a kezében. Gyermeki ösztöne azt súgta, hogy az van itt, akit olyan nagyon várt. Elmosolyodott és megkérdezte: „Te vagy az, Télapó?”

„Csssss, kis angyalka! Aludj szépen, vagy hamut találsz az ágyadban reggelre!”

A kislány erre szorosan becsukta a szemét és megvárta, míg a bolyhos figura elhagyja a szobáját. Hallotta, amint lefelé halad a lépcsőn, aztán pár perc múlva meggyőzte magát arról, hogy csak képzelődött és visszaaludt. 

Amikor másnap, karácsony reggelén Kate felébredt, talált egy dobozt és egy csomagot az ágya mellett. Az ajándékokat díszes, drága papírba csomagolták, és aranyszínű selyemszalaggal voltak átkötve. Egy kártya is volt az ajándékokhoz mellékelve, az alábbi üzenettel: „Boldog Karácsonyt Neked, Kedves!” Kate a földszintre sietett azt remélve, hogy ott találja azt az illetőt, aki elkövette ezt a csínyt. Senkit nem ismert, akiről el tudta volna képzelni, hogy játékból ilyesmivel viccelődjön.  

Nem volt a földszinten senki. Kate teljesen elképedt. Kinyitotta a csomagot, amiben egy gyönyörű, hosszú bársonyruha volt. A doboz pedig egy nagyon divatos, drágának tűnő főkötőt tartalmazott. Egyre rejtélyesebb lett a dolog. A konyhába menet például egy kosarat is talált, amely tele volt étellel. Akadt ott csomagolt pulyka, egy muszlinterítő, egy hatalmas, családi méretű karácsonyi puding, és egy üveg négycsillagos Brandy. Az asszony azt hitte, álmodik. Felsietett az emeletre, hogy felkeltse a lányát, és elmondja neki, az éjszaka folyamán úgy tűnik, szamaritánus fantom járt köztük. Ám ahogyan belépett Annie szobájába, élete egyik legnagyobb sokkját élte át. A gyermek szobája telis tele volt kisebb-nagyobb ajándékcsomagokkal, Annie szinte ki sem látszott belőlük. „Köszönöm, édes Jézus!” – kulcsolta össze két kezét Kate. Volt ott minden: drága porcelánbabák, babaház, zenélő ékszerdoboz, egy szép kicsi főkötő, gyönyörű kék ruha finom csipkedíszítéssel, rengeteg könyv és egy játék babakocsi. De nem volt semmiféle üdvözlőkártya, ami elárulta volna a jótevő nevét. Annie nagyon izgatott lett. Elmesélte anyjának, hogy látott a szobájában valakit, aki arra ösztönözte, hogy aludjon. Sajnos nem tudott pontos személyleírást adni róla részleges vaksága miatt, de azt tudta, hogy férfi volt az illető, kedves hangú, kezében zsákot tartott és szerinte csak is a Télapó lehetett. Nem sokkal később Kate észrevette, hogy a lista, amit Annie a Télapónak írt, és amit ő a kandallópárkányra tett, rejtélyes módon eltűnt. Még furcsább volt számára, hogy a háziúr nem zaklatta többé a kifizetések végett. 

Öt év telt el. Kate-re rámosolygott a szerencse. Az egyik unokatestvére elhunyt, és jelentős vagyont hagyott rá a végrendeletében. Ezek után Kate és Annie elhagyni készültek az Oxford Street East-i lakást, így az asszony ismét találkozott Stanley úrral, hogy visszaadja neki a lakáskulcsot. Kate nem bírta ki, hogy meg ne kérdezze a férfit, miért nem jelentkezett a bérleti díjért azóta a karácsony óta, amikor oly sietősen eltávozott. A férfi először nem akart beszélni, látszott, hogy inkább magában tartaná az igazságot. Aztán végül megadva magát, elmesélte Kate-nek szomorú történetét. Harminc éves volt akkoriban. A feleségével, Lydiával, és hatéves kislányukkal, Emilyvel éltek a házukban. Egy napon kigyulladt az otthonuk és hazaérve már csak a teljesen kiégett falakat találta. A boldog család pillanatok alatt semmivé vált, csupán emlék maradt a szomorú Mr. Stanley-nek. Szenteste napja volt. Kislánya szobájának elüszkösödött romjai között, a szitáló hóban talált egy papírfecnit, amit a kis Emily írt a Télapónak, mit kér tőle karácsonyra. Ez az egyetlen kis lista maradt meg a családjából. Mindent, ami felsorolva volt a papíron, mindent, amit valaha is a felesége és a kislánya kívánt, mindent megvásárolt, majd egy zsákba téve a bátyja házában halmozta fel. 

Az évek alatt a szomorú férfi kőszívű, rideg emberré vált, legalábbis ezt mutatta kifelé és az emberek így is ítélték meg. Ám a zord külső alatt egy bánatos, megkeseredett férj és apa szíve dobogott, aki minden fájdalmát másokon vezette le. Aztán azon a szentestén történt valami. Amíg a nappaliban várta, hogy Kate visszatérjen a zsebórával, véletlenül észrevette Annie kis listáját a kandalló párkányán. Mindez visszahozta Stanley úr fájó emlékeit. Könnyek között hagyta el a házat. És mégis… valami csoda történt. Stanley úr szíve ismét kinyílt. Mialatt a város aludt, a férfi visszatért a házhoz, és saját kulcsával bement egy röpke időre. Zsákjában magával vitte mindazt az ajándékot, amit az évek alatt halott lányának és feleségének szánt. Ő volt tehát a jószívű Télapó, Annie és Kate irgalmas jótevője. 

Forrás: dark-stories.com

Képforrás: bigbackground.com; írta és fordította: Csiribusz