Ahogyan a korábbi írásból kikövetkeztethető volt, újabb résszel egészült ki a sellők témája. Az amerikai műsorvezető Joe Frankel, stúdióbeszélgetésre hívta meg dr. Paul Robertson tengerbiológust, hogy ismételten megvitassák a sellő-kérdést, illetve az újabb bizonyítékokat, amelyeknek szemtanúi alátámasztják a doktor „meséjét”. (Próbáltam kicsit összébb nyomni a nyilatkozatokat a nagy terjedelem miatt, így nem lett minden szó szerint leírva, de lényegében megegyeznek a mondandók – Csiribusz) 

Egy évvel ezelőtt került először adásba a Sellők – a megtalált test című dokumentumfilm, amely szenzációként tört be a köztudatba. Csak az USA-ban 32 millióan nézték, és további milliók látták szerte a világban. A You Tube-on például több tízmilliós volt a film letöltése, a Google és egyéb kereső programokban a legtöbb rákeresés a „sellők” szóra történt. Rengetegen kommentálták különböző fórumokon a témát, beleértve több hírességet, sőt, már a hollywoodiak is ráharaptak a történetre (csodálkoztam volna, ha nem akarnának máris pénzt csinálni belőle – megj.: Csiribusz). 

A legfigyelemreméltóbb reakció azonban az Egyesült Államok kormányától érkezett. Két kormányzati intézmény – a Nemzeti Éghajlati Központ és a Belbiztonsági Minisztérium – szokatlan módon közleményt adott ki, cáfolva a filmben elhangzott vádakat, hogy az Egyesült Államok kormánya és legfőképpen a haditengerészet szándékosan cselekedett volna. Továbbá tagadták a szonár-kísérletek ártalmas mivoltát, és azt is, hogy ennek köze lenne a bálnák tömeges partra vetődéséhez. Ezen felül tagadták olyan tengeri emlősfajok megjelenését, mint például a sellők. 

Dr. Paul Robertson, aki az elmúlt évben többnyire terepen dolgozott, Floridában tartózkodott, de kutatások helyett inkább a lamantinok fajmegőrzésével foglalkozott. 

„Nem érzi úgy, hogy a tudósok kerülik önt? Most itt van a stúdióban. Nem kellemetlen érzés?” – kérdezte a műsorvezető, de a doktor azt mondta, ő ennek ellenére nagyon bizakodó. Vannak, akik úgy vélik, Robertson vészmadárként felkavarta az állóvizet, majd eltűnt a semmibe. Ő ezt cáfolta, mondván, nem tűnt el, csak a munkáját folytatta.

„Miért egyezett bele ebbe a beszélgetésbe?" – kérdezte Joe Frankel.

„Őszintén úgy érzem, a kétkedéssel nincs baj – felelte dr. Robertson –, de szerintem nem vagyok vészmadár.”

„Az egész világ a sellőkről beszél és arról, mit tud róluk a kormányzat.”

„Igen, de nem értük el a célunkat, amiben reménykedtünk. A célunk az volt ugyanis, hogy feltárjuk a haditengerészet tevékenységét, hogy betiltsák a szonár-kísérleteket. Nem sikerült. Továbbra is folynak a kísérletek. Amikor kiderült, hogy emiatt pusztulnak a bálnák, keresetet nyújtottam be a legfelsőbb bírósághoz, de ott úgy döntöttek, hogy folytathatják a kísérleteket. Az ítélettel felvértezve aztán kiterjesztették a kísérleti programot.”

„Hogyan?”

„A jelenlegi terv, ami jövőre indul be, 33 millió tengeri emlőst érint a következő öt évben. Ez a haditengerészet saját becslése.”

„És a sellők?”

„Nos, velem együtt hat tudós tanulmányozta a maradványokat, és meggyőződésünk, hogy új fajok is léteznek, vagyis a többi tengeri emlőssel együtt rájuk is hatással lesznek a haditengerészet szonár-kísérletei.”

„Beszéljünk a maradványokról, azokról, melyeket a dél-afrikai hatóságok elkoboztak. Ön és a csapata azt állította, hogy ez nemcsak hogy egy sellő, de ez a lény az emberi családfa része. És az ember egykor maga is olyan volt, mint a sellők.”

„A vízi előember elméletéről beszélünk. Számos állat esett át ezen az átalakuláson. A szárazföldi állatok tengeri lényekké váltak, ez már bizonyított tény.”

„Sok tudós elutasítja a vízi előember elméletét.”

„Emelje fel a kezét, nyissa szét az ujjait! Látja a hártyákat? Másnak nincs ilyen. Sem a csimpánzoknak, sem a gorilláknak, sem az orángutánoknak. Nekünk miért van? Miért tudjuk néhány földi és vízi emlősnél is tovább visszatartani a lélegzetünket? Miért fejlődött volna ki, ha sosem használtuk?…” 

A most látható felvétel egy izraeli kisvárosban, Kiryat Yam partvidékén készült, amelyet két amerikai turista vett fel, és meggyőződésük, hogy megtalálták a bizonyítékot a sellők létezéséről. Ám nem ők az egyetlenek, akik ezen a partszakaszon azt állítják, hogy találkoztak egy sellővel. Ebből a városkából már sok jelzés érkezett az állítólagos sellőkről, így a helyi hatóság úgy döntött, egymillió dolláros jutalmat ad annak, aki megdönthetetlen bizonyítékot mutat be, hogy a helyi vizekben sellők élnek.

A műsorvezető érdeklődésére Paul azt válaszolta, hallott már maga is erről az esetről, és hozzátette: „Gyanítom, hogy ez egy turistavállalkozás reklámfogása, de nem szabad elhamarkodottan ítélkezni. A régióban, főleg Egyiptomban, több történelmi bizonyíték is található.” 

Már évtizedek óta lehet hallani szóbeszédet a helyiektől, hogy sellők élnek a parti vizekben. 2009-ben kiépítették a parti sétányt, és attól kezdve felszaporodtak a sellős beszámolók. Szemtanúk állítása szerint mindig napnyugtakor jelennek meg a helyszínen. Akik egyértelmű bizonyítékkal tudnak szolgálni, elnyerhetik az egymillió dolláros díjat. Kiryat Yam polgármestere, Shmuel Sisso szerint ez nem turistacsalogatás. Ám eddig még nem sikerült döntő erejű, egyértelmű bizonyítékkal találkozniuk, s számukra a fentebb látott filmfelvétel sem eléggé meggyőző. Így a kitűzött összeg még mindig gazdára vár. „Egyszer egy új Kiryat Yam-i orosz bevándorló polgár eljött az irodámba – meséli a polgármester – és nagyon őszinte arccal esküdözött, hogy egy sellő odament hozzá és megérintette. Megfogta a lábát és körülötte úszkált. Ezt a saját szemével látta, én pedig elhittem a történetét.” 

Egy olyan hivatalos képviselő nyilatkozatát olvashattuk most, aki elfogadja a sellők létezését. Nézzünk meg ezzel szemben egy másikat, aki vehemensen tagadja mindezt. A felvétel 2012-ben nagy visszhangot váltott ki az Egyesült Királyságban, amikor kiszivárogtatták.

Kenneth Greenwood, az ottani partiőrség parancsnoka megerősítette, hogy a tavaly előkerült videofilm igazából 2003-ban került felvételre. Továbbá hozzátette, továbbra is úgy vélik hivatalos oldalról, hogy semmi szokatlan nincs a filmen. Szerintük a nézők és a kiszivárogtató csak azt látja bele a kreatúrába, amit akar, de valószínűleg egy hétköznapi fókáról lehet szó. Állítólag ez egy egyszerű „ember a vízben” esti próbagyakorlata volt, ami azért készült, hogy ellenőrizzék az egységek reakcióidejét és felkészültségét. A csónakban ülő tisztek észrevették a lényt és meg is álltak egy pillanatra mellette, hiszen állítólag embernek vélték, de miután rájöttek, hogy csak egy állat, továbbmentek. Legalábbis ezt vallották később. 

A riporter kérdésére dr. Paul Robertson is hozzátette, valóban lehet ez egy fóka, amelynek szeme visszatükrözhette a fényt és ezért világíthatott, de rögtön felhívta a figyelmet arra is, hogy ennek az állatnak a felvételen úgy tűnik, feltűnő, nyíl alakú kitüremkedés van a koponyáján, ami a fókákra nem jellemző, ő legalábbis nem ismer ilyet. Robertson nem akart vitatkozni az élőadásban – ez látszott –, de epésen megjegyezte: „Kíváncsi vagyok, milyen tengerbiológus állítja, hogy ez egy fóka.” 

Újabb meghökkentő bizonyíték a múltból is felmerül, de legalábbis elgondolkodtat. Az 1800-as években egy sellőnek titulált lényt állítottak ki New Yorkban. Elképzelhető mekkora felzúdulást okozhatott a 19. század közepén, amikor ezek a képek megjelentek. 1842-ben a legendás showman, Phines T. Barnum is meglátta a lehetőséget a sellőben rejlő üzleti haszonban. Ez a kiállítási tárgy tette őt híressé. Senki nem tudja mi történt az eredeti fidzsi sellővel, de hamarosan minden vándorcirkusznak volt egy ilyenje. Dr. Paul Robertson azt mondta róla, a fidzsi sellő egy majomtorzó egy halfarokhoz varrva.  

De Barnum gyűjteményében volt egy másik sellő is, ami számunkra sokkal érdekesebb lehet. Barrett Grant, aki híres múzeumok gyűjteményének szakértője, és többek között a Smithsonian Amerikai Történelmi Múzeum munkatársa is, így nyilatkozik: „Phines T. Barnum tudta, hogy ez a lény hamisítvány, de azt is tudta, hogy így az érdeklődés középpontjába kerül. Nem volt benne a cirkuszüzletben egyébként. Akkoriban a nevét viselő Barnum Amerikai Múzeummal volt elfoglalva, ahol többek között egzotikus állatokat mutatott be, de rajongott az emberi különlegességekért is. Akkoriban szörnyszülött show-nak nevezték. Phines T. Barnum bemutatójában voltak albinó ikrek, óriásnövésű emberek, törpenövésű emberek, de a múzeum legnagyobb látványossága a fidzsi sellő volt. Aztán évekkel a fidzsi sellő őrületének elmúlása után, Barnum hallott egy kisebb, nyugati vándorkiállításról, ami az Igazi Sellőt hirdette. Nagyon népszerű, közkedvelt látványosság volt…”  

Az élőadás felvételén jól látszik, ahogyan dr. Robertson érdeklődve szemléli a régi rajzot. A hasonlóság elképesztő az általa vizsgált lényhez viszonyítva. 1865. július 13-án, két nappal a megnyitó előtt, pusztító tűz tombolt a múzeumban, ami végül porig égett. Ez volt New York történetének egyik legpusztítóbb tűzvésze. Vagyis a műsor még el sem kezdődött, és az Igazi Sellő máris megsemmisült. 

2010-ben azonban kétszáz éves évfordulója volt Phines T. Barnumnak, és anyagokat gyűjtöttek a megemlékezéshez. Az egyik kutató rátalált egy fényképgyűjteményre, ami évtizedekig hevert a nemzeti levéltárban. Ebben konkrét fotókat lehet látni a lényről, az akkori technika szintjén, de meggyőzőek. 

a felvételt törölték, de a fenti képen látható az állítólagos lény (Csiribusz)

„A mindenit – jegyzi meg dr. Robertson, aki szintén először látja a képeket, és elámul a meglepetéstől – …igen… nézzék a kitüremkedést!” – mutat a lény koponyájára.

„Mit lát, Paul? Mire gondol a képeket látva?” – kérdezi a műsorvezető.

„Ez egyértelműen nem egy majomtorzó halfarokkal összevarrva, ez az egy biztos.” 

A prospektusban, amivel annak idején reklámozták a szenzációt, egy hirdetésben azzal akarta Barnum az embereket odacsalogatni, hogy leírta, ki fogta ki a sellőt az eszkimók segítségével. De Barnum híres volt arról, hogy egzotikus nevekkel és helyszínekkel tarkította a meséit. Ez mindössze azért volt, hogy jobban felkeltse az érdeklődést, és minél többen jöjjenek el a bemutatókra. 

„Mit gondol, amikor ezeket a felvételeket látja a You Tube-ról? Érdemes velük foglalkozni?” – tette fel ismét a kérdést Joe Frankel műsorvezető dr. Paul Robertsonnak. 

„Próbálok nyitott maradni. A saját példámból okulva gondolom érthető, hogy igyekszem távol maradni a bíráskodástól, de ez egy hamisítvány szerintem.”

„Ezek szerint dr. Robertson sem hisz el mindent, amit lát. Ön szerint mennyi lehet a valódi a You Tube-ra feltett videók közül?”

„Nagy valószínűséggel van ott már néhány meggyőző bizonyíték, mint például az Adriai-tengeren a halászhajón felvett videó.” 

Most pedig következzék egy másik filmecske, amely egy olajfúró toronynál készült 2006-ban, egy távirányítású tengeralattjáróról. 

a felvételt törölték (Csiribusz)

A filmfelvételen jó látható, amint pár hal elúszik a vaslábak előtt, s az egyiket átdöfi egy szigonyszerű tárgy.

„Szerintem ez a felvétel nagyon is valóságos – mondja dr. Robertson –, mert az ilyen olajfúró tornyok kint vannak a nyílt óceánon, és nagyon mélyen a tengerfenéken rögzítik őket.”

„És valaki élőben nézhette a felvételt?”

„Valószínűleg igen, ezért próbálja a kamera követni az eseményeket.” 

A szigonnyal való ismeretlen halász – bár csak suhanásnyi időre jelenik meg –, sejthető, hogy micsoda. Korábban, az előző rész cikkében volt már szó arról, hogy évszázadok óta, egészen napjainkig beszélik a halászok, hogy gyakran fognak ki olyan zsákmányt, melyek testében ismeretlen, de megmunkált szigonyok töredékei vannak. Ez a felvétel akár bizonyíték is lehet, hiszen nincs olyan ember, aki a víz alatt ilyen irdatlan mélységben és sötétségben szigonnyal vadászna. Más élőlény (ragadozó) pedig nem használ megmunkált eszközöket tengeri vadászataihoz.  

És most lássuk a legmeggyőzőbb videót, ami idén készült, 2013 márciusában. Ez egy amatőr videó, amit az óceán szintje alatt hatszáztíz méterrel készített egy mini tengeralattjáró legénysége. Az évek során sokat forgattak már, de a március 6-án felvett képek a valaha készült legérdekesebb mélytengeri felvételek, amit a világon elsőként ebben a dokumentumfilmben mutattak be. 

Dr. Torsten Schmidt, a mini tengeralattjáró legénységének tagja szintén a stúdió-beszélgetés egyik meghívottja volt.

„Tengergeológus vagyok – mondta. – A csapatommal feltérképezzük és vizsgáljuk a tenger fenekét. Olaj- és földgázmezők felkutatása a célunk. Az Izlandi Geológiai kutatók nemzetközi csapata vagyunk. Nyolcórás váltásokban merülünk és néha magunkkal szoktunk vinni a kameráinkat, hogy lefilmezzük a családunknak, ha valami érdekeset látunk.”

„De önök nemcsak láttak, hanem hallottak is bámulatos dolgokat.”

„Igen, ez is része a munkánknak. Mielőtt bekapcsoljuk a szonárt, ellenőriznünk kell, vannak-e a közelben tengeri emlősök.”

„A földtani térképeszet miatt használják a szonárt, ami árthat a tengeri emlősöknek?”

„Így van.”

„Hogyan valósítják meg az állatok ellenőrzését?”

„Van egy ún. tengeri emlősökre vonatkozó, egyórás megfigyelési időszak. Ilyenkor meg kell bizonyosodnunk, nincsenek-e a közelben állatok, mielőtt munkához látunk.”

„És egy ilyen megfigyelés után történt valami rémületes jelenség 2010-ben, ugye? Hol történt?”

„A Jan Mayen kiszögellésnél, a norvég tengeren.” 

A 2010-es mélytengeri merülés felvételén egyértelműen hallani lehetett a „sikongató” hangokat, az ún. bloop-hangokat, melyeket nem bálnák vagy delfinek adtak ki, és amelyeket annak idején a NOAA is rögzített. Miután dr. Torsten Schmidték bemutatták feletteseiknek a felvételt, azok megpróbálták meggyőzni őket arról, hogy ezek a hangok hosszúszárnyú, gömbfejű delfinektől származnak, és azért volt torzult a hangjuk, mert ütköztek velük és a szonár is megártott nekik. Persze Schmidték ezt a verziót nem hitték el, de nem voltak abban a helyzetben, hogy vitatkozzanak. 

Most azonban újabb kétségeik támadtak a 2010-es felvétel hangjaival kapcsolatban. Dr. Schmidt elmondta, hogy csapatuk egyik tagja látta a BBC egyik riportját egy furcsa hangról, amelyet az óceán mélyén rögzítettek. A film egy lényről szólt, amely ilyen hangot adott ki. Kaptak egy kópiát a felvételről és megnézték. Ez volt az első része a sellős dokumentumfilmnek. Most már tudták, mivel állnak szemben. 

Dr. Schmidt és csapata bátor elhatározásra jutottak. Elmentek az izlandi kormányhoz és teljes körű hatástanulmány elvégzését kérték azon a részen, ahol ez történt. Ez röviden azt jelenti, hogy a vizsgálat idejére minden kitermelést fel kell függeszteni, hogy kiderüljön, a tevékenység milyen hatással van a tenger élővilágára. Az illetékesek persze elutasították a kérelmet, és felhívták a tudósok figyelmét a szerződésükben foglaltak szerinti titoktartási kötelezettségre, miszerint felvételeiket nem hozhatják nyilvánosságra. Dr. Paul Robertson kicsit sem csodálkozott a hallottakon. Az ő bizonyítékaikat annak idején elkobozták, dr. Schmidtéket pedig finoman megfenyegették. S hogy miért tették ezt az illetékesek? Tudni kell, hogy itt több milliárd dollárok forognak kockán, ha bebizonyosodik, hogy környezetszennyező, természetromboló kísérleteket folytatnak. A pénz a gyökere mindennek, s ha kiderülne az igazság, a természetvédelmi törvények miatt félbe kellene hagyniuk az olajmezők feltárását, ami nagyon komoly anyagi veszteséget jelentene a kormány vagy egyéb vállalatok, érdekek számára.  

A tudósok azért nem fordultak a sajtóhoz, mert úgy vélték, bizonyítékaik nem elegendőek. Csupán annyi állt rendelkezésükre, mint dr. Robertsonéknak: fura állatok hangjának felvételei. Úgy döntöttek, mindenáron keresnek bizonyítékot, ezért Grönland partjainál folytatták a kutatásokat, a 2010-es felvételek helyszínétől északra. Merész kísérletbe kezdtek: a bloop-hangok felhasználásával abban reménykedtek, hogy oda tudják hívni a lényeket magukhoz. Ezt szó szerint kell érteni, vagyis a meglévő bloop-hangokat belejátszották az óceánba. Persze nem ment ez olyan könnyedén, nem jelentek meg azonnal a lények. Hét hónapon keresztül hívták őket minden merülésnél, és mindig vittek magukkal kamerát, hátha fel tudnak venni valami érdemlegeset. Ez a „csoda” 2013. március 6-án következett be.  

„A látottak alapján ugyanezt a lényt találtuk Dél-Afrikában, bár az a példány erősen csonkolt volt, és a maradványokat elkobozták tőlünk” – emlékezett vissza dr. Robertson a műsorvezető kérdésére, miközben láthatóan nagyon izgatottá tette a számára is új felvétel, vagyis dr. Schmidt videója. 

„Amikor filmezés közben mindezt megláttam – mondta dr. Schmidt –, csak bámultam és tudtam, hogy egy másik intelligens lény, egy másik faj arcába nézek, aki olyan, mint mi. Dániában a történetek már évezredek óta a kultúra részei. Már a vikingek meséi is beszéltek a távoli tengerekben élő emberekről. Grönlandon – amely továbbra is része a Dán Királyságnak – az inuitoknak hasonló mítoszaik vannak. Azt kutatom, vajon van-e valóságalapja ezeknek a régi történeteknek.” 

Miután meglett a hihetetlen videofilm, dr. Schmidt és csapata tisztában volt azzal, hogy a kitermelésben érdekelt illetékesek nem tudhatnak a felvételről. Vagyis az izlandi hatóságoknak nem volt szabad megmutatni, hiszen gyakorlatilag megfenyegették őket korábban, hogy jogi útra terelik a kérdést. Mivel a csapattagok dán állampolgárok voltak és Grönland is dán felségterület, úgy döntöttek, ezúttal a dán hatóságoknál próbálkoznak. Az eredmény mindegyiküket meglepte, ugyanis a dán hatóságok pozitívan reagáltak. Grönland kormánya mindennemű új fúrási és új olajmező kutatási munkálatot betiltatott. A közleményt 2013. március 27-én adták ki. 

Grönland nagy része a világ legnagyobb természetvédelmi térsége. A part menti terület a tengeri emlősök éléskamrája. Ez a tény hatott valószínűleg, mivel a felvételek a természetvédelmi terület közelében készültek. A kísérleti és kutatási tevékenység környezetre, valamint az ott élő állatvilágra gyakorolt hatása mindig is vita tárgya volt.  

Arra a kérdésre, hogy ez az eset belátóbb hatással lesz-e az amerikai helyzetre, dr. Paul Robertson szerint nem valószínű, de a dán lépés már önmagában is egy hatalmas eredmény, ami mindenképpen reményt ad. 

„Ha lehet – teszi hozzá végül dr. Schmidt –, gratulálnék dr. Robertsonnak, mert amit ő tett, az hihetetlenül bátor cselekedet volt. A történet, a film bemutatása, a csapatuk munkássága nagyon inspiráló volt számunkra is. Nagyon jó, hogy megosztották a tapasztalataikat.” 

Grönland és Dánia kormányai közös meghallgatási kérelmet nyújtottak be az Északi Minisztertanácsnak az izlandi geológiai kutatók tevékenysége miatt. Izland további fúrásokat kezdene 2018-ban a grönlandi partoktól ötszázötven kilométernyire, ahol a felvételek készültek. 

Remélhetőleg, hamarosan újabb pozitív fejlemények, esetleg bizonyítékok bukkannak fel a sellők létezését illetően. 

Forrás: Az Animal Planet és a Discovery Channel 2013-as dokumentumfilmje alapján írta: Csiribusz; Képforrás: animal.discovery.com; examiner.com; thescienceforum.com; businessinsider.com