/Az őszinteség kedvéért el kell mondanom, vannak cikkek, melyek idegen nyelvből lettek átvéve, így előfordulhat véletlen félreértés a fordításban, esetleg egy-két mondat kimarad vagy betoldódik. Megengedtem magamnak annyi szabadságot, hogy a magyarítás, illetve az olvasmányosság érdekében, kicsit kikerekítettem a mondatokat. Ha ennek ellenére valaki úgy érzi, mégis van benne egy-egy olyan megfogalmazás, ami elvileg nem szerepel az eredetiben, az azért van, mert a forrás is sokszor hiányos, összefüggéstelen, vagy nem egyértelmű.  Ilyenkor néha tettem olyan „mondat-betoldást”, ami kikövetkeztethető a történetből, bár nincs leírva szó szerint az eredetiben. Ezen mondatok mennyisége elhanyagolható, ugyanakkor mindenképpen hangsúlyoznám, hogy a tartalom lényegi részén nem változtat. Sajnos nem egyszer előfordul, hogy különböző források teljesen másként tálalják ugyanazon történeteket, vagy némely részleteket leszámítva eltérőek, nagyon ellentmondásosak. Kérem, senki ne gondolja, hogy szándékosan akarom félrevezetni! Mindenki maga tudja mit hisz el belőle, és mit tart ostobaságnak. A történetek hitelességét sem cáfolni, sem állítani nem tudom. Némelyik meglehetősen hátborzongató, ezért ki-ki a saját felelősségére olvassa el! Köszönöm! - Csiribusz/

Ha valaki kriptozoológus lesz, nem egyszer teszik fel neki a kérdést, hogy egyáltalán miért lett kriptozoológus, és mi vezette arra, hogy olyan állatok, lények nyomát kutassa, amelyek elvileg nem léteznek, vagy csak régi történetekből, egyéni beszámolókból ismertek. Nyilvánvaló, hogy mindenkinek, aki ezzel foglalkozik, volt egy első találkozása a témával így vagy úgy. Jonathan Downes kriptozoológus például így mesél a saját élményéről: 

„Amikor iskolásfiú voltam az angliai Bidefordban az 1970-es évek elején, egy szóbeszéd terjengett az öreg házak egyikéről, amely Abbotsham falu határterületén állt, alig pár mérföldnyire Bidefordtól, és ahol állítólag egy vérfarkas ütött tanyát. Egy barátom barátja többször elmesélte, hogy mások is tudtak erről a ragadozó lényről, és állítólag időnként a birkákat is prédálta.”

Mondani sem kell – tette hozzá Jon –, senkinek nem volt tudomása arról, hogy bárkinek személyes tapasztalata lett volna a vérfarkassal, de az biztos, hogy egész generációk emlékeztek a régi dolgokra, és éveken át sutyorogták, mesélték a történeteket a régi iskola falain belül. 

„A történetek, melyeket hallottam kamaszként, eléggé nagy hatással voltak rám, és mindenáron utána akartam járni. Tizenkét vagy tizenhárom éves lehettem akkoriban, és meg voltam győződve arról, hogy el tudnék futni bármilyen öreg vérfarkas elől. Fiatal voltam, bátor, rettenthetetlen, és a cimborám, Jim, támogatott nemes elhatározásomban, így mellém szegődött egy légpuska társaságában. Ebből már tudtam, hogy minden rendben lesz. Akkoriban egy Woolfardisworthy nevű faluban éltem, amely alig tizenöt kilométernyire fekszik Bidefordtól. Ettől függetlenül gyakran meglátogattam Jim barátomat. Egy júniusi hétvégén elhatároztuk, hogy utánajárunk a mesének, és majd mi levadásszuk a vérfarkast.” 

A két rettenthetetlen cimbora hamarosan útnak is indult a reggeli után, és vidáman sétáltak az Abbotsham-i út mentén, elhaladva a régi iskolakapu mellett a falu irányába, ahol állítólag a vérfarkasnak kellett tartózkodnia. Jon azt mondja, a mai napig jól emlékszik az út menti sövényekre, az élénk színű tavaszi virágokra, a mézbogyó cserjéire. Ám ahogyan Jimmel Abbotsham falu közelébe értek, és a tengerparti ösvényen az Abbotsham-i sziklák irányába haladtak, a szépséges virágokat felváltották a tövises rekettyebokrok.  

„Átmásztunk egy helyen egy mezei kapu fölött, ami által a mi kis expedíciónk illegálissá vált – emlékezett vissza Jon –, ugyanis szemtelenül birtokháborítást követtük el, ahogyan a gazdák földjein átcsörtettünk úti célunk felé. Nagyjából két és fél kilométernyire kezdődött az erdő attól a helytől, ahol letértünk az útról. Ez volt célállomásunk kezdeti helye, és mi kissé nyugtalanná váltunk.” Bizonytalanul léptek be az erdőbe. 

Jon, aki olyan könyveket írt, mint a ’Szörnyvadász’ vagy az ’A bagolyember és mások’ című munkái, hozzáteszi: „Életem folyamán a világ több erdejében, bozótosában, őserdejében és esőerdejében vándoroltam már, de soha némasággal nem találkoztam. Kivéve ezt az egyet. Itt-ott láthattunk egy-két megtépázott, lepukkadt rhododendron bokrot, amely arra engedett következtetni, hogy ez az erdős terület valaha jobb napokat látott. Most elhagyatott, elvadult pusztaság volt. Olyan érzés nekünk, mintha mi lennénk az első látogatók hosszú évtizedek után. Egyáltalán nem volt semmiféle hang az erdőben, leszámítva a lábunk nyomán elmorzsolódott avar zizegését, vagy az eltiport gallyak reccsenését. Nem daloltak a madarak, nem zümmögtek a bogarak, nem mozgolódtak apró állatkák a növények között. De más furcsaságokat is észrevettünk: leszámítva a beteges, szürkés-zöld rhododendron leveleket, gyakorlatilag nem láttunk színeket. Emlékszem, mindez nyár közepén történt, de az összes fa, bokor, egyéb növényzet élettelennek tűnt szemmagasságban. Ha felnéztünk, láthattuk a leveles lombkoronát kirajzolódni a kék égre, de idelent a fák maguk is halottak voltak, mintha hullaházban lennénk.”  

A fiúk folytatták útjukat a csendben, de mindketten kényelmetlenül érezték magukat, ám egyikük sem akart elsőként visszavonulót fújni, hogy eltűnjenek onnan olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. „Egy örökkévalóság után – ami valószínűleg csak fél óra lehetett –, az aljnövényzet ritkulni kezdett, és mi megláttunk magunk előtt egy elrozsdásodott szögesdrótkerítést. Miután rettenthetetlen lelkek voltunk, nem haboztunk, átmásztunk fölötte. A farmernadrágom ülepe persze kiszakadt, amiért később anyám jól összeszidott, miután hazaértem, de ez most nem tartozik ide, az egy másik történet. 

Szóval… találtunk egy házat az erdőben, de vérfarkasnak nyomát sem láttuk. Mindeközben éhesek lettünk, az ötvenpennys szinte égette a zsebünket. Northam közelében volt egy kis üzlet, ahol a legfinomabb pitét lehetett kapni, amit az ember el tud képzelni. Úgy döntöttünk, a legrövidebb ösvényen átvágunk az erdőn, s miután Northambe jutunk, eszünk pitét, és iszunk limonádét az átélt reggeli kalandra.” 

Így a két gyerek elindult Northambe azon az ösvényen, amelyet a helyes útnak véltek. Bár kétségtelenül bátor fiúnak mutatkoztak, az irányérzék egyiknek sem volt az erőssége, ezért hamarosan reménytelenül elvesztek a vadonban. Ahogyan mélyebbre és mélyebbre mentek az erdőben, a légkör egyre kellemetlenebb lett. Jon úgy magyarázta, az erdő nemcsak csendes volt, hanem nyomasztóan csendes. Nemcsak a madarak énekének, a bogarak sercegésének hiánya tűnt fel, hanem mindenféle életnek a hiánya. 

Jon és Jim most már úgy futottak, mintha az életük függne tőle. Mondani sem kell, ekkor már teljesen elvesztették az érdeklődésüket a Northam-i pékség iránt. Jon így magyarázta tömören a helyzetet: 

„Mi csak ki akartunk jutni abból az átkozott erdőből. Aztán fejbevágott minket valami olyan bűz, amelyhez hasonlót még soha nem éreztem korábban, sem azóta. Szinte áradt felénk a fákon keresztül. Vizsgáltam már halott állatok tetemeit a trópusokon, ahol pár órán belül megindul a rothadás. Végignéztem emberek és más lények boncolását. Láttam többször halott embereket, néhányat rendkívül kellemetlen körülmények között. Egyszer még egy halott nőt is megpróbáltam szájból szájba újraéleszteni, amikor a saját hányadékába fulladt bele. Nem vagyok egy finnyás ember, és gyermekként még kevésbé voltam az, de ez a szag volt a legundorítóbb, amivel valaha találkoztam.”  

Aztán hirtelen ott volt előttük a halott őzbak. A feje beletekeredett a szögesdrótkerítésbe, és megkínzott teste elterülve feküdt mögötte. Rothadás közben felfújódott, zsigerei kiömlöttek melléje. 

„Meg vagyok győződve arról, hogy tudom, mi ölte meg – mutat rá Jon. – A félhomályban látni véltünk egy formátlan árnyat, és úgy tűnt, mintha egy hatalmas, fekete ragadozó lenne, amely kuporogva ül a széthasított őzbak teteme felett. Amikor közvetlenül felé néztünk, nem láttunk semmit, de amikor elfordítottuk a fejünket, a szemünk sarkából tisztán ki tudtuk venni. Ez már túl sok volt nekünk. Nem voltunk hosszú ideig felfedezők. Úgy futottunk el onnan, mint a huzat, meg sem álltunk, míg el nem értük az ösvényt a sziklánál, amely hosszú útként kanyargott Abbotsham és Westward Ho között. Újra napsütésben voltunk, biztonságban. Soha nem beszéltünk arról, mi történt. 

Sajnos, baráti kapcsolatunk hamarosan megszakadt, mint ahogyan általában a serdülőkori barátságok szoktak. Soha nem vesztünk össze vagy ilyesmi, csak valahogy eltávolodtunk egymástól.” 

Jon így zárta visszaemlékezését: „A mai napig meg vagyok győződve arról, hogy az Abbotsham-i vérfarkassal akadtunk össze.” 

Forrás: mysteriousuniverse.org – írta és fordította: Csiribusz

Képforrás: higherdarracottfarmholidaycottages.co.uk; ayoutsparks.com; foelina.deviantart.com