A farkasember a középkori alsó mitológia egyik legnépszerűbb figurája, neve sokszor felbukkan a boszorkányperek jegyzőkönyveiben, de a romantika megszületése óta jelen van az irodalomban is; és amire legendájának kialakulása óta talán még egyszer sem került sor, ma már szemtől szembe láthatja őt bárki - legalábbis a filmeken. 

A farkassá változó, pontosabban átváltoztatott ember egyik első leírásával a görög mitológiában találkozhatunk. A történet szerint Lükaón - aki kiemelte Árkádiát a sötét barbárságból és bevezette Zeusz Lükaiosz tiszteletét - magára haragította az istenek urát, mert tilalma ellenére feláldozott neki egy kisfiút. Zeusz büntetésből farkassá változtatta, palotáját pedig felgyújtotta villámaival. Lükaón fiai nem tanultak az apjukra mért égi büntetésből, és tovább folytatták a véres rítusokat. Gaztetteik híre az Olümposzra is eljutott, mire Zeusz, aki személyesen akart meggyőződni a kannibalizmussal egybekötött emberáldozatokról, szegény vándornak öltözve meglátogatta őket. Lükaón fiai, akik gyanították, hogy kit rejt a porlepte, szakadt gúnya, szörnyű tréfát eszeltek ki. Meggyilkolták legkisebb testvérüket, Nüktimoszt, és testének darabjait elkeverték a vendégnek felszolgált juh- és kecskehús darabok közé. Csakhogy Zeusz előtt semmi sem maradhat rejtve. Amikor felfedezte az emberi maradványokat a tálon, a gonosz fivérekre borította az asztalt, és valamennyiüket farkassá változtatta. Ezután visszatért az Olümposzra, és rettenetes vízáradatot zúdított a földre. 

A vízözön után Árkádia lakói felelevenítették Lükaón fiainak förtelmes szokását. Évente egyszer eláldoztak egy kisfiút Zeusz Lükaiosznak (aki úgy látszik ekkorra már belefáradt az emberáldozat elleni hiábavaló küzdelembe), és testének egy darabját más húsokkal együtt feltálalták a környék pásztorainak. Az a pásztor, amelyik megette a gyermek húsát, üvölteni kezdett, mint egy farkas, ruháit felakasztotta egy tölgyfára (Zeusz fájára), átúszott a közeli folyón, bevette magát a vadonba és farkasember lett belőle. Ezután legkevesebb nyolc évet töltött a farkasok között, és ha ez idő alatt nem evett emberhúst, visszatérhetett az emberek közé. A következő történet - mely a farkasember legendájának egyik legelső irodalmi feldolgozása – Petronius Satyriconjából való. 

„A gazdánk épp ekkor, véletlenül Capuában tartózkodott, hogy túladjon néhány ócska holmiján. Megragadtam az alkalmat, és rávettem egyik vendégünket, hogy jöjjön ki velem az ötödik mérföldkőhöz. Katona volt az illető, méghozzá erős, mint maga Orcus. A kakaskukorékolás idején eliszkoltunk hazulról. A hold olyan tündöklően világított, hogy szinte déli verőfény támadt. Megérkeztünk a temetőhöz. Az én emberem kezdte lecsinálni a síremlékeket, én pedig fütyörészve leültem, és a sírköveket számlálgattam. Egyszer csak látom ám, hogy a kísérőm vetkőzni kezd, és minden öltözékét lerakja az út mellé. Nekem még a lélegzetem is elakadt, úgy álltam ott, mint egy holttetem. Az pedig körülvizelte a ruháit, és pillanatok alatt farkassá változott. Ne higgyétek, hogy tréfálni való kedven van, a világ minden kincséért sem adnám hazugságra a fejemet.”  

„De - hogy folytassam ott, ahol abbahagytam - amint farkassá változott, üvölteni kezdett, és az erdőnek vette útját. Először azt sem tudtam, hol vagyok: azután a ruháihoz lopóztam, hogy elemeljem őket: erre azok kővé változtak. Ha nem én, ki vált volna halálra a félelemtől? De azért kirántottam a kardomat, és „Fene vigyen el benneteket” – kiáltással addig kaszaboltam az árnyakat, míg szerelmesem majorjába nem érkeztem. Úgy estem be az ajtón, mint egy csontváz, majdnem kiköptem a lelkemet, izzadság csörgött végig kétágú felemen, és még a szemem is kidülledt, alig lehetett életet önteni belém. Az én Melissám rám csodálkozott, hogy ilyen későn csatangolok, és így szólt:

- Ha előbb érkeztél volna, legalább segíthettél volna nekünk, mert farkas szabadult be a majorba, és minden állatunknak vérét vette, mint valami mészáros. De azért nevetésre nincs oka, ha sikerült is meglógnia, mert az egyik szolgánk gerelyével istenesen átdöfte a nyakát. 

Ahogy ezt meghallottam, nem tudtam többé lehunyni a szememet, és hajnali pirkadatkor a mi Caiusunk házába menekültem, mint egy kifosztott kocsmáros, és mikor arra a helyre érkeztem, ahol előzőleg a kővé vált ruhaneműk voltak, már csak vérnyomokat találtam. Ahogy hazajutottam, az én katonám, mint valami letaglózott ökör, az ágyon hevert, és a nyakát orvos gyógyítgatta. Rájöttem, hogy ez a fickó ember-farkas, és ettől kezdve, ha megöltek volna, akkor sem vettem volna kenyeret ugyanarról a tálcáról, amelyről ő. Az elbeszélt történetről gondoljon mindenki azt, amit akar, ha viszont hazudtam, legyen ellenségem valamennyiőtök Védőszelleme.” 

A farkasemberekről szóló történetek gyakran visszatérő motívuma - mellyel az iménti elbeszélésben is találkozhattunk -, hogy a farkas képében megsebesült személyen emberré visszaváltozva is megmarad a sérülés, testének ugyanazon a helyén. Ez a motívum dominál a következő történetben is, melyet a XVI. század egyik hírhedt boszorkányvadásza, a francia Henri Boguet örökített meg Discours des Sorciers (1603) című könyvében: 

1588 fagyos telén egy francia nemesember a vadászatról hazatérve meglátogatta barátját. Elmesélte neki, hogy az auvergne-i erdőben rálőtt egy szörnyű nőstényfarkasra, de nem sikerült eltalálnia. A farkas, ahelyett, hogy eliszkolt volna, nekitámadt, de ő még idejében előkapta hatalmas vadászkését, és levágta vele az állat egyik elülső lábát. Ekkor elővette tarisznyájából a rongyba csavart farkaslábat, kigöngyölte, de mindkettőjük döbbenetére egy női kéz hullott eléjük az asztalra, melynek egyik ujján ráadásul a házigazda felfedezte azt a gyűrűt, melyet nemrég ajándékozott feleségének. Berontott az asszony szobájába, aki a kandalló mellett didergett és éppen egyik kezét próbálta becsavarni egy fehér vászonkendőbe. A férfi odalépett, és felesége minden tiltakozása ellenére letépte a véres kendőt, ami alól előtűnt a megcsonkított kar. A két jó barát azonnal feljelentést tett a boszorkánybíróságon, és a szerencsétlen nőt hamarosan ki is végezték lükantrópia vádjával. 

Az egykori mágusok, de különösképpen a boszorkányok számos eszközt és módszert alkalmaztak a metamorfózis előidézésére. Ilyen volt egyebek között a speciális módon kikészített és felszentelt farkasbőr öv (mely a telihold idején működött a leghatásosabban), a veszett farkas húsából kikészített ínycsiklandó rostélyos, vagy egy farkas lábnyomaiból összegyűjtött és jóízűen felhörpintett sáros esővíz. A legkedveltebb eszköz azonban évezredeken át az alakváltoztató kenőcs volt, amely különféle narkotikus növényekből, varázsfüvekből és annak az állatnak a zsírjából készült, amelynek alakját a boszorkány magára akarta ölteni. A következő farkassá változtató fekete mágikus szertartásnak is egy ilyen narkotikus növényekből álló kenőcs a főszereplője.  

Az a mágus vagy boszorkány, aki farkassá akar változni, egy szép teliholdas éjszakán kimegy az erdőbe, keres egy holdvénytől megvilágított tisztást (lehetőleg egy domb tetején), ahol éjfél körül két koncentrikus varázskört rajzol a földre, melyek közül a külső hét, a belső három láb átmérőjű. A belső körben ő fog állni, a külsőben pedig tüzet rak egy üst alá, melybe a következő összetevők kerülnek, bürök, mákgubók, beléndek, petrezselyem s némi zsiradék. Ha mindezzel megvan, fennhangon ismételgetni kezdi a következő inkantációt: 

"Farkasok, vámpírok, szatírok, szellemek!

Ördögi lények és pokoli seregek!

Hozzátok fordulok, hogy ideküldjetek

Egy szürke alakot, melytől mindenki megremeg!" 

Miközben ezt ismételgeti, meztelenre vetkőzik, és bekeni testét az időközben elkészült kenőccsel, végül a derekára köt egy farkasbőrből készült övet. Ezután letérdel a belső körben, és vár. Ha pontosan végrehajtotta az utasításokat, meg fog jelenni egy démon (vagy az erdő szelleme), és megajándékozza őt a farkassá változás képességével. 

A felvilágosodás kezdete óta számos tudományos (és paratudományos) elmélet született a lükantrópiával kapcsolatos kérdések megválaszolására. Ma a témával foglalkozó kutatók többsége abban véli felfedezni e sajátos hit eredetét, hogy az őskori emberek a vadászat során gyakran állatbőrökkel álcázták magukat, a vadászattal kapcsolatos mágikus rítusok közben pedig rendszerint állatmaszkokat viseltek. Mások viszont úgy vélik, hogy a lükantrópiában való hit az egykor mindenütt jelenlévő sámánizmusból ered, mivel a sámánok révülés közben gyakran azonosultak valamilyen állattal. A modern okkultisták ezzel szemben azt állítják, hogy a lükantrópia nem csupán a kollektív emlékezetből táplálkozó népi képzelet terméke, hanem ténylegesen létezik, és a testen kívüli tapasztalással függ össze. A fizikai testtől különváló képlékeny asztráltest ugyanis mindig olyan alakot vesz fel, amely összhangban van a test gazdájának vágyaival és szándékaival, vagyis egy sötét lelkű, ártó szándékú fekete mágus vagy fekete boszorkány kóborló asztrálteste az azt érzékelni képesek számára minden bizonnyal valamiféle ismert ragadozó, pl. farkas, medve vagy leopárd képében válik láthatóvá. 

Forrás: noiportal.hu