A Père Lachaise temető Párizs egyik legrégibb és legnagyobb temetője. A gondozott virágok, a fasorok között történelmi sírok, kripták sokasága helyezkedik el. Mint a legtöbb sírkertben, itt is nagy a csend, a béke, de nem mindig volt így. Voltak idők, amikor durván megbolygatták a halottak nyugalmát.

1848 nyarán egyetlen éjszaka alatt megváltozott minden. Az élők arra ébredtek reggelre, hogy valami csúnyán feldúlta a sírokat, és kegyeletsértően meggyalázta a holttesteket. Óriási közfelháborodás keltett az emberekben, majd egyre nagyobb félelmet. Azt suttogták, hogy az éjszaka sötétjében a gonosz ólálkodik, ami félig ember, félig állat. A lény ámokfutásának szörnyűségeit egyre gyakrabban látták, s mind jobban meg voltak győződve, hogy csak is valami állati kísértet lehet. Azt beszélték róla, könnyen átmászik a magas falakon és kapukon, emberfeletti ugrásokra, elképesztően gyors futásra képes, eltűnhet füstben vagy levegőben. Ha ráeresztik a kutyákat, elhallgattatja őket valamiféle bűbájjal.

Ezen kívül kifordította a földből a sírköveket, összetörte a síremlékeket, feldúlta a nyughelyeket, feltépte a koporsók fedelét, szétszórta a halottak maradványait. Nem egyszer megcsonkította az elhunytak testét, részben összerágta vagy megette valamennyit. Néha durván visszaszórta őket a sírgödörbe, máskor szanaszét hagyta csontjaikat, testrészeiket. Nem válogatott: nőket, férfiakat, gyerekeket, régi és új halottakat ásott ki. Egy alkalommal az egyik friss hullának felszakította az ajkait fültől fülig, felhasította a gyomrát, kitépte a végtagjait. Máskor egy nemrég eltemetett hétéves kislány testét gyalázta meg, mellkasát felszakította, szívét kitépte. Bár minden jel arra utalt, hogy egy megtébolyodott állattal van dolguk, a boncolás során kiderült, hogy a harapásokat emberi fogak okozták.

/a Père Lachaise temető egyik útja kriptákkal/

Nyomozás indult a szörnyű tettek miatt. A rendőrség őröket állíttatott fel a temetőben, de a szörnyűségek nem szűntek. Valahogy soha nem sikerült elkapniuk a tettest. Aztán egy idő után már nem érte be a Père Lachaise temetővel. Párizs-szerte gyalázta a sírokat más sírkertekben is. Különösen a Montparnasse temetőt részesítette előnyben.

Az újságok folyamatosan cikkeztek a borzalmas tettekről, vámpírnak nevezve az elkövetőt. Egész évben tartott az őrület, és a város lakossága rettegett. 1849 márciusában végül egy férfi jelentkezett a helyi kórházban, mert egy temetőbe kihelyezett csapda csúnyán megsebezte. Az akkori újsághírek pontosan leírták, mi történt pontosan. Rendőrök álltak őrt a temetőben, s kutyákat engedtek el a sírok között. Ám az őrök semmit nem láttak, és a kutyák is nyugodtak maradtak. Reggelre mégis tizenegy holttestet találtak feldarabolva, szétszórva nagy területen. Még a fák ágain is lógtak húsdarabok. Később egy pokolgépet helyeztek el – egy kis mozsárt, amely mindenféle lövedékkel volt megtöltve, és amelynek kioldójához számos, minden irányban széttartó vezetéket kötöttek. Az éjszaka hallatszott a gép felrobbanása és másnap kiderült, hogy egy Francis Bertrand nevű gyalogsági őrmester bebocsátást kért a Val de Grace-i Kórházba, miután furcsa kinézetű sebet kapott a hátán.

A férfit őrizetbe vették, s ő mindent bevallott. Elmesélte a hatóságoknak, miként ásta ki a halottakat, hogyan darabolta fel őket, mielőtt önkielégítést végzett. Konkrétan említette egy tizenhat éves lány holttestét: „Csókokkal borítottam és vadul a szívemhez nyomtam. Mindaz, amit egy élő nővel élvezni lehet, semmi ahhoz képest, amit átéltem. Körülbelül negyed órai élvezet után felvágtam a testet, és kitéptem a beleket. Aztán újra elástam a holttestet.”

Bertrand azt állította, hogy heves fejfájás és hányinger lepte meg a tettek előtt, majd elkapta a vérszomj. Mintha valami külső erő szállta volna meg, nem tudott ellenállni. Szinte transzba került, valami átvette felette az uralmat, nem tudta, mit tesz. Mindeközben természetfölötti, emberfölötti erő szállta meg, ami képessé tette mindenre.

„Nem tudom elmondani … szörnyű késztetés volt. Saját akaratom ellenére történt. Semmi nem állíthatott vagy tántoríthatott el. Nem tudom leírni, nem is értem, mit éreztem a testek széttépése, szétszakítása során. Néha 10-15 holttestet exhumáltam egy éjszaka alatt. A kezemmel ástam ki őket, ami gyakran felhasadt és vérzett, de nem érdekelt. A vágy általában két hetente tört rám. Iszonyatos vágyat éreztem: lüktetett a fejem, hevesen dobogott a szívem. Elnézést kértem a társaimtól, és sietve visszatértem a városba. Alighogy egyedül találtam magam, szereztem egy ásót, és elmentem a temetőbe. Éppen sikerült exhumálni a holttestet, amikor megláttam egy parasztot, aki engem figyelt a kapuban.”

Megdöbbentő, de ezek után a hatóságok csupán egy évre ültették le, majd szabadon bocsátották. Hátralévő éveit csendes magányban töltötte haláláig, 1878-ig. Joseph Guislain belga orvos a „nekrofília” kifejezést ezen eset után kezdte használni arra az állapotra, amikor a beteg a szexuális kielégülését hallottakon végzi el.

Nehéz napi rendre térni afelett, hogy ez az őrült, beteg ember megúszta ilyen kevéssel. Nem ölt meg ugyan senkit, hiszen minden áldozata halott volt már, na de mégis … ez nem normális. Nem beszélve az anyagi, erkölcsi károkról, ami a hozzátartozókat illeti, s a kegyeletsértő halottgyalázásokról. De az a legfurcsább, hogy a bomló, néha betegségben elhunyt halottakkal való közösülés, és a húsukból való táplálkozás után nem kapott semmiféle fertőzést.

Lejegyezte: Csiribusz

Felhasznált forrás: en.wikipedia.org; mysteriousuniverse.org

Képforrás: gobookmart.com; tripadvisor.com