A manókról és koboldokról az átlagemberek nem sokat tudnak. Említésükkor legtöbbször a mesék és fantáziatörténetek jutnak eszünkbe, vagy az ír folklór kis lényei zöld kabátkában, zöld kalapban és zöld cipőcskében, akik csintalan tréfákat eszelnek ki, s valamilyen kézművességgel, mondjuk cipőkészítéssel foglalkoznak. A koboldok eltérően a manóktól, szeretnek gonoszkodni, a mesék szerint imádják a kincseket, amelyeket a szivárványok lábánál rejtenek el.
Talán meghökkent egyeseket a tény, hogy vannak szemtanúk, akik azt állítják, a valóságban is látták ezeket a kicsiny lényeket. Az ilyen találkozásokról még ritkábban hallunk, mint más kriptid lénnyel kapcsolatos elbeszélésekről. Pedig vannak feljegyzések, konkrét, dokumentált esetek is. Az internet áldásos jellemzői közé tartozik, hogy az emberek könnyebben meg tudják osztani tapasztalataikat és véleményüket a külvilággal. Így egyre több történet kerül közönség elé. Az már más kérdés, hiszünk-e az elbeszélőknek vagy sem. Ők mindenesetre határozottan állítják, hogy látták a manókat, törpéket, gnómokat vagy koboldokat (merthogy ezek nem ugyanazok). Több internetes oldal foglalkozik hasonló témákkal, és nyújt lehetőséget a hozzászólásokra.
Az egyik felhasználó különös történetet osztott meg az olvasókkal. Elmesélte, hogy pár évvel korábban szóba elegyedett egy ír származású idős emberrel. Beszélgetni kezdtek, majd a téma valahogyan a folklór felé vette az irányt, s az öreg komoly arccal azt mondta, az apja annak idején látott egy manót. Néha beszélt erről, de kizárólag a családjában. Az apja, amikor gyermek volt, egy kis faluban lakott, amelynek alig száz lakosa lehetett. Egy napon, útban hazafelé az iskolából, közvetlenül a házuk előtt, meglátott egy apró kis fickót, aki az út szélén üldögélt. Nagyon pici termetű volt, talán fél méter magas. Kicsi zakót viselt, mellénykét, kalapot, meg mindent, ahogy ábrázolni szokták a manókat. A haja vörös volt, és egy bőrcipőcskét készített.
A kisfiú nem hitt a szemének. Többször félrepillantott, ám a manócska mindig ott volt, ha visszanézett. Megpróbált közelebb menni hozzá, de pár lépésnél többet nem tudott tenni, mert valamiféle erőtér vagy búra vette körbe a kis lényt. Nem nézett fel egyszer sem a munkájából, úgy tűnt, észre sem veszi a kisfiút, aki a bejárati ajtóhoz szaladt a húgáért. Néhány pillanattal később visszatért a kislánnyal együtt, de a manónak akkor már hűlt helye volt. Egyszerűen felszívódott.
1964-ben történt valami nagyon furcsa esemény az angliai Liverpoolban, ami különböző hírforrásokban is megjelent. A Jubilee Park nevű helyen különös dologra figyeltek fel az emberek. A park nagy kiterjedésű zöld terület, több golfpályával. Tehát 1964-ben a park látogatói arról számoltak be, hogy manókat láttak, amint leskelődnek a fák tövéből. Ezek a kis lények különböző magasságúak voltak, néhány centistől fél méterig. Úgy néztek ki, ahogyan általában ábrázolni szokták őket: bozontos szemöldök és szakáll, fehér kalap, zöld kabátka, sőt, voltak szemtanúk, akik zöld bőrszínről beszéltek. Senki nem tudta biztosan, mik ezek a lények, de mert az emberek mind manóknak hívták őket, a média is átvette a megnevezést.
A manókat a Brae utcai általános iskola diákjai is látták, amint ki-beugráltak az ablakon, a lábukat lóbálva ültek a párkányon. Az egyik szemtanú így emlékezett: „1964 júliusa volt, délután 16:30 körül. Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Tízéves voltam, és focizni indultam a barátaimmal. Ekkor láttam ezeket a kis embereket, akik a fűben álltak, és engem néztek piros-feketébe öltözve. Pánikba estem és hazáig rohantam. Anyám azt mondta, előző nap manókról és kis emberekről érkeztek jelentések a Jubilee Drive-ról és az Edge Lane-ről. Még azon az estén tömeg gyűlt össze a Jubilee Drive-on, és emlékszem egy lányra is, akinél befőttesüveg volt, mert abban akarta begyűjteni a manókat.”
Az események nem szűntek, egyre nagyobb érdeklődést vontak maguk köré, különösen a gyerekek táborában. A parkban sokszor olyan sokadalom gyűlt össze, hogy rendőröknek kellett feloszlatni a tömeget. Élt egy nő a közelben, aki azt állította, látott három zöldbe öltözött pici embert, amint a kerti falon üldögéltek, és kövekkel dobálták ugató kutyáját, majd egyikük felmászott egy fa törzsén.
Még abban az évben UFO-jelentések is érkeztek a környékről. Nem tudni, a két ügynek volt-e köze egymáshoz.
Érdekes, sokan megjegyezték a manókkal kapcsolatban a kő- vagy sárdobálást. A róluk szóló hagyományok is gyakran említik ezt, ami a huncutságra való hajlamukat bizonyítja.
Ron Quinn – Titokzatos eltűnések: és más furcsa mesék című könyvében megemlít egy házaspárt – Ricket és Joyce-t –, akiknek volt egy hegyi nyaralójuk, s gyakran töltötték ott a hétvégeket. Egy napon, amikor odakint dolgoztak a kertben, egy kis kődarab landolt a lábuknál, mely látszólag a semmiből jött. Körülnéztek, s mert nem láttak senkit, arra gondoltak, talán egy mókus ejtette el véletlenül. Ám nem sokkal később lepottyant a második kődarab is, majd a harmadik. A megdöbbent házaspár felnézett a fák ágaira, és meglepetésükre egy kis manószerű emberkét pillantottak meg, amint kíváncsian figyelte őket a levelek közül. Fényes ruhát viselt, kalapja volt és szakálla. Talán harminc centi lehetett. Úgy tűnt, mosolyog rájuk, majd leugrott a fáról, és elszaladt a bokrok közé. A házaspár megpróbálta visszacsalogatni, de többé nem látták.
Ugyanebből a könyvből származik Pat O'Leary története, mely 1884-ben történt. Úgy mesélte, egy vidéki úton haladt, amikor megpillantotta a manót. Alig negyven centi lehetett, és arra gondolt, üldözőbe veszi. Ám a manó apró termete ellenére rendkívül fürge volt. Az egyik tisztáshoz érve elveszítette szem elől. Ahogy körülnézett, egy sárgombóc csapódott a homloka közepébe. Bármilyen hihetetlen, a sárgombóc helyén később anyajegy képződött, mintha csak megjelölték volna.
Megszoktuk már, hogy a legtöbb manós, koboldos történet Írországból, vagy a Brit-szigetek más területeiről származik, pedig a világ több pontján is ismerik a kis lényeket. Az egyik internetes portálon egy hozzászóló azt állította, ismer két embert is, akik manókkal találkoztak az amerikai Nyugat-Pennsylvaniában. Az ex-barátja édesapja rendőrfőnökként dolgozott annak idején, és volt egy beosztottja, Mike. Ez a Mike járőrözés közben arra lett figyelmes, hogy az út menti magas, elszáradt barna fűből egy állatka jön ki. Hamar rájött, hogy nem állat az, hanem egy apró, talán fél méteres emberke. A kis lény vörösesbarna hajú volt, rongyos és piszkos. Mike nem akart balesetet okozni, így a fékbe lépett, de nem volt elég gyors és elütötte. A kis test a levegőbe repült. Mike megijedt, azonnal kiugrott a kocsiból az emberkéhez futva. A kis ember sipítozó, gonosz nevetésbe tört ki, majd felugrott, elfutva a magas fűbe. Mike utánalépett, de már nem láthatta, csupán gonoszkodó, gúnyos nevetését hallotta.
Amikor visszatért a központba, láthatóan megviselte az eset. Az ex édesapja azt mondta, Mike sápadt volt, s alig tudta elbeszélni, mi történt. A rendőrfőnök kivételével minden kollégája kiröhögte. Ettől kezdve folyamatosan ugratták a manóval, de kissé túlzásba vitték. Mike egy napon sírva ment be az őrsre azzal, hogy felmond. Nem kis rábeszélés kellett ahhoz, hogy meggondolja magát.
A másik ember, akitől az olvasó hasonló történetet hallott, gyermekori barátnője, Susan volt. Susan vidéken élt egy régi parasztházban, amelyet kísértetjárta helynek tartottak. Egyik reggel, amikor Susan iskolába ment, elmondta, hogy előző este látott egy manót a ház folyosóján. Azt mesélte, már az ágyban feküdt, amikor a folyosó irányából susogást hallott. Kiment, hogy megnézze mi az, és egy manó volt vörös hajjal, koszos ruhában. Susan nagyon megijedt, de aztán a manó eltűnt.
Vannak, akik úgy hiszik, Susan és Mike az ún. tommyknockerseket látták. A tommyknockersek manószerű lények, akikről a bevándorló szénbányászok azt hitték, a bányák mélyén élnek, és szerszámokat használnak. Gyakran úgy írják le a külsejüket, mint piszkos, kócos, szúrós tekintetű, vörös hajú kicsi embereket. Az európai manók amerikai változatai nagyjából.
Néha előfordul, hogy ezek a kis lények túlmennek a huncutság határain, és valóban baljóslatúak, ártóak tudnak lenni az emberek számára. A fentebb már említett könyvben az író elbeszél egy másik történetet is, amely 2004-ben esett meg Kanadában. Bizonyos Kirk W. nevű úr és a felesége, rokonlátógatóban voltak. Hazafelé tartva egy erdős vidéken haladtak keresztül, amikor arra figyeltek fel, hogy két nő élénken vitatkozik az út szélén. Abban a hitben, hogy baleset történt, Kirk megállt, és segítő szándékkal odament a két nőhöz. A két nő izgatottan el kezdett mesélni egy vad történetet. Állításuk szerint az úton haladtak, amikor hat vagy hét apró, szakállas emberke torzonborz ruházatban, kicsi kalappal a fejükön, kirohant az erdőből az úttestre. Fékezniük kellett, ha nem akarták elütni őket. Erre három emberke kivált közülük az autó felé rohanva, majd egyikük a motorháztetőre ugrott, és ott ugrabugrált, hadonászott a rémült utasokat figyelve. Ez kb. két percig így ment. Aztán megunták vagy lenyugodtak, de mindannyian befutottak az erdőbe. Kirk körülnézett a helyszínen. Nem látott semmi különöset, a manókat sem, de érzékelte, hogy valami mozog a bozótban.
Ilyen és ehhez hasonlatos történetek előkerülnek a világ minden tájáról. A kérdés csak az, hogy valójában mik ezek a lények. Talán azok, akiknek hisszük őket? Őseink meséi mind igazak? Vagy legalábbis igaz forrásokból merítenek? Mert ha igaz, amit a manókról, koboldokról, törpékről, gnómokról meséltek, akkor minden más is igaz lehet.
Lejegyezte: Csiribusz
Felhasznált forrás: mysteriousuniverse.org
Képforrás: happycampersrvrentals.com; knowsleynews.co.uk; clipart-library.com; amazon.com; fictionkult.hu
