Elemózsiával és horgászbotokkal felszerelkezve a 39 éves Alistair Gellatly és négy barátja horgásztúrára indult a Zambézin. 1994 áprilisában a berregő csónak felfelé haladt az örvénylő afrikai folyón, amelynek partján krokodilok napoztak, a sáros sekély vízben pedig vízilovak szörcsögtek és elefántok dagonyáztak. Alistair nem aggódott az állatok láttán. Élete nagy részét az afrikai vadonban töltötte, ahol szafarikat vezetett.

A hosszú húsvéti hétvégén Gellatly a Zambézi távoli részén épülő kis turistatáborába hívta barátait, Arthur Taylor építésvezetőt, régi cimboráját, Arthur feleségét, Fayt és a nő szüleit, Brendát meg Clive-ot, akik nemrég tértek vissza Angliából.

A sebes Zambézinek ezen a részén, amely a Zambia és Zimbabwe közötti határt jelölte ki, gyakran jártak turistahajók, de most csak Gellatly csapata szelte a habokat.

Alistair kikapcsolta a motort, úgy csorogtak le a gyors áramlásban. Elővették a pecabotokat, és elkezdtek horgászni. Kisvártatva Brenda felkiáltott: – Fogtam egyet! –, és büszkén a hajóba dobta a nap első zsákmányát.

Ám ekkor a csónak hirtelen a levegőbe emelkedett, és Clive meg a lánya berepült a vízbe. A vékony, ősz szakállas egykori tanár feljött a felszínre, és kitörölte a vizet a szeméből. Amint visszanyerte a látását, észrevette, hogy egy víziló hatalmas száját kitátva újra támad.

Clive reccsenést hallott, amikor a víziló sárgás agyaraival beleharapott a csónak oldalába. Ezután a kéttonnás fenevad a hátsó lábára támaszkodva, a fejének egyetlen mozdulatával felborította a csónakot. Miután teljesítette a feladatát és megvédte a felségterületét, a víziló felhorkantva visszahúzódott.

A csónak alatt Arthur megragadta Brendát és Fayt. Egymás karjába kapaszkodva a hármas kikászálódott a lélekvesztő alól, és sodródott lefelé a folyón, míg meg nem vetették a lábukat a folyó közepén húzódó víz alatti homokzátonyon.

Miután a víziló eltűnt, Alistair és Clive felmászott a felborult csónakra, amelynek nehezebb, hátsó vége lesüllyedt a folyófenékre, és megakadt. Alistair a kiálló csónakorra ült, és felmérte a helyzetet.

A csónakjuk a parttól mintegy száz méterre rekedt meg. Közel ötven méterrel lejjebb Arthur és a két nő lassan gázolva a folyó közepén araszolt kifelé, míg el nem érték a zátonyon azt részt, ahol már térdükig ért a víz. Mindenki biztonságban van – gondolta Alistair megkönnyebbülten.

Alistair tervet készített. Tudta, hogy a folyó távolabbi partján mintegy öt kilométerre lefelé van egy horgásztábor; kiúszik a 100 méterre lévő közelebbi partra, legyalogol, és átkiabál a túloldalra. Délelőtt több krokodilt is látott, de nem félt tőlük. Még csak dél felé járt az idő, és ilyenkor a krokik lustán napoznak a part mentén.

– Hozok segítséget – mondta Alistair. Igyekezett nem felkavarni a vizet, miközben egy sáros öböl felé úszott. Ám ahogy közeledett a célja felé, szürke árnyék siklott eléje a vízben. Alistair megállt, és taposta a vizet; a krokodil is megállt, és a férfira bámult. Elállta a part felé vezető utat.

Alistair kiabálni kezdett, és a vizet csapkodta, hogy elijessze a fenevadat. A krokodil eltűnt a szeme elől.

Alistair lebukott a víz alá, hogy megkeresse, de nem látott semmit, mert rúgkapálásával felkavarta az iszapot. Rémülten visszatempózott a tisztább szakasz felé, és újból lebukott. A két és fél méteres ragadozó úgy támadt rá, mint egy torpedó.

Alistair felrántotta a lábát. A krokodil súrolta a lábfejét, és eltűnt a sárfelhőben. Majd megpördült, és újból támadott. Ezúttal a farkával vágta hátba a férfit, miközben elúszott mellette. Alistair levegő után kapkodva jött fel, majd ismét lebukott a víz alá. Amikor kinyitotta a szemét, egy tágra nyílt szájba bámult, amelyben sárgásbarna, csillogó fogak sorakoztak.

Mint egy hatalmas egérfogó, a krokodil állkapcsa rákattant Alistair két karjára. Bár elöntötte a fájdalom, a férfinak volt annyi lélekjelenléte, hogy még vegyen egy mély lélegzetet, mielőtt a krokodil lerántotta a víz alá. Bal karját ki tudta húzni a szorításból, de a jobb csuklóját továbbra is satuba fogta a krokodil, amely hátrafelé úszva lehúzta áldozatát a mélybe.

A krokodil megpördült, és úgy cibálta magával a 90 kilós, 180 centi magas férfit, mint ahogy egy háziasszony lerázza a mosogatórongyról a vizet. Alistair érezte, hogy megroppan az alkarja; kifordult a könyöke és a válla. A krokodil megpihent. Aztán Alistair rájött, hogy újra fordulni készül.

A krokodil törzsének pikkelyes páncélja a férfi combizmát karcolta. Alistair ekkor ösztönösen átkulcsolta a lábát a hüllő hasa körül, és a hátán összezárta a két lábát. Így amikor a fenevad megfordult, ő is fordult vele. A férfi és a krokodil halálos ölelésbe zárva süllyedt a mélybe.

Alistair bal öklével erőteljes ütéseket mért a krokodilra, de azok mind elhaltak a vastag páncélon. Már fogyóban volt a levegője, amikor megragadta az állat egyik mellső lábát, és minden erejével hátrafeszítette, de hatástalanul.

Felrémlett benne, hogy a krokodilok meghunyászkodnak, ha letakarják a szemüket vagy megvakulnak, ezért hüvelykujját a hüllő szemébe mélyesztette, de az csak megforgatta a szemgolyóját. Hasonlóan sikertelenül járt, amikor a mutatóujját a másik szemébe nyomta. Mindeközben a fenevad folyamatosan ráncigálta a férfit, akinek egyre erősebben vérzett a karja, pirosra festve a vizet.

Alistair tüdeje már majd szétrepedt. Kétségbeesésében a szabadon lévő karját besüllyesztette a hüllő szájába, hátha sikerül öklendezésre kényszerítenie.

Érezte, hogy éles fogak hasítják fel a bőrét, miközben egyre mélyebbre tolta a karját. Az állat torkában rugalmas lebenyre tapintott. Ez az! Megmarkolta a lágy húsköteget, majd amilyen erősen tudta, megrántotta.

A krokodil köhögni kezdett. Önkéntelenül kitárta az állkapcsát, így Alistair kiszabadíthatta a karját. Ép kezével lapátolva a felszínre úszott. Kiért a partra, és zihálva elterült, teljesen elfogyott az ereje.

Mivel vérző jobb alkarja rettenetes állapotban volt – mély sebek szabdalták, több ízülete kifordult, csontja eltört –, nem pihenhetett. Felkapott egy hegyes ágat, átszúrta az ingujján, és addig tekerte, míg a szorítás el nem állította a vérzést.

Szédelegve talpra állt, és elindult a bozótos felé. Eltökélte, hogy tartja magát a tervéhez, és segítséget hív.

Néhány méter után meredek emelkedőhöz ért, amelyet sűrű aljnövényzet borított. Felküzdötte magát a tetejére, aztán elájult. Miután magához tért, megtett néhány keserves métert, de megállította egy vízmosás.

Leereszkedett a dombról, és a part mentén haladt tovább. Látta a homokzátonyon álló három társát térdig a vízben állva, és a negyediket a felborult csónakon. – Elkapott egy krokodil – kiáltotta át Clive-nak. – Jól vagyok, de pihennem kell.

Alistair letérdelt a víznél, kimosta, majd amennyire tudta, bekötözte a sebét. Ezután leheveredett az árnyékba. Csak abban bízhatott, hogy megéri a reggelt, és akkor elér a táborba.

A felborult csónakon gubbasztó Clive-nak elszorult a szíve, amikor meglátta, hogy Alistair visszabotorkál a folyóhoz. Ez azt jelentette, hogy aznap már nem jön segítség.

Bár félt a rá leselkedő veszélytől, úgy döntött, mégis odaúszik a homokzátonyon veszteglő társaihoz. Most legalább együtt voltak.

Nem mertek kiúszni a partra, látták, mi történt Alistairrel – és a parton dagonyázó három és fél méteres ragadozó látványa is elijesztette őket. Csak Alistairben reménykedhettek.

Alistair gyakran elvesztette az eszméletét, és kínzó fájdalom gyötörte, miközben besötétedett körülötte – eljött az idő, amikor portyázni indulnak a ragadozók. Legyen mit eldobnod – figyelmeztette magát. Pihenőhelye mellett köveket halmozott fel.

Nem messze vérfagylaló, mély bőgés hallatszott, amelyre rögtön válasz is érkezett: oroszlánok üzentek egymásnak. Hiénák vonítását is hallotta, dögevőkét, amelyek kilométerekről megérzik a sérült állatok szagát.

Alistair nemegyszer töltötte már az éjszakát egyedül a vadonban, de mindig tűz mellett és lőfegyverrel a keze ügyében. Tudta jól, hogy a maga mögött hagyott véres nyomok tökéletesen jelzik az éjszaka vadjainak, merre vezet az út a könnyű prédához.

Azért küzdött, nehogy elaludjon, amikor hangos morgás riasztotta meg. Nagyon közelről jött. Azt gondolta, már nincs sok ideje hátra.

Hirtelen minden elnémult, és Alistair libabőrös lett a rémülettől. Tudta, hogy amikor a nagyvadak becserkészik az áldozatukat, elhallgatnak. A férfi reszketve fülelt, majd lecsukódott a szeme.

Különös zajra ébredt. Mély zihálást hallott, és paták dobogását. A hangok feléje közeledtek. Kinyújtotta a nyakát, és íves szarvakat pillantott meg, majd egy olyan állat hatalmas alakját, amelyre a legkevésbé számított – egy kafferbivaly!

A magányos kafferbivaly kiszámíthatatlan, Afrika egyik legrettegettebb állata.

A bivaly húsz méterre tőle állt egy tisztáson, és felemelt orral szaglászott Alistair után. Szarvhegyei közt egy méter is lehetett a távolság. Alistair tudta, hogy az állat akár a fél szarvával is könnyen felöklelhetné. A vadászok között gyakran hallani történeteket e behemótok által felnyársalt vagy agyontaposott áldozatokról.

Alistair képtelen volt elfutni, ezért ülő helyzetbe tornázta magát, majd egy kővel fejbe dobta a fenevadat. Ám a bivaly csak megrázta a fejét, mintha légy ingerelné, és közelebb lépett.

Úgy tízméternyire a bivaly megállt, és Alistairre meredt. Majd lassan behajlította a lábát, és egy hörgő sóhajjal leereszkedett a földre.

Alistair hitetlenkedve nézte a békésen rágcsáló bivalyt, amely kitartóan bámulta a fölötte húzódó bozótos domboldalt – Alistair is arra figyelt egész éjszaka. A férfi egy ideig értetlenkedett, majd egyetlen ésszerű magyarázatot talált: A bivaly rám vigyáz! Végül a sebesültet elnyomta az álom.

Órákkal később Alistair arra ébredt, hogy valami csiklandozza a mellkasát. Aztán a hónalján, az arcán, a sebeiben érzett csípéseket. Csípések százait! Vörös hangyák! Fájdalmasan felkiáltott, és talpra ugrott. A bivaly riadtan felhorkantott, miközben Alistair lesöpörte magáról a hangyákat. Aztán a férfi dermedten várt, míg a behemót újra nem kezdte a rágcsálást.

Az alvás után felfrissülve Alistair végiggondolta a helyzetet. Mint afrikai idegenvezető, többször látott meglepő segítségnyújtást különböző állatfajok között. Egyszer egy éjszaka kivilágított vízlelőhelyen látta, hogy oroszlánok leterítenek egy zebrát, és a haldokló állatot egy víziló próbálja a fejével bökdösve talpra állítani.

A férfi arra gondolt, most talán ő is egy ilyen rendkívüli eset részese, amikor egy állat az életét kockáztatja egy másik lényért. Akárhogy is, Alistair hálás volt.

A bivaly egyszer csak feltápászkodott, és a bozótoson átcsörtetve eltűnt. Alistair megijedt. Jön valami?

A kőnek támaszkodva körülnézett, és megkönnyebbülve látta, mi közeledik – a hajnal. A folyó megvillanó fényében hunyorogva Alistair négy alakot számolt meg. Kész csoda – gondolta, hogy mind életben maradtunk.

Alistair Gellatly elindult a horgásztábor felé. Az út órákig tartott, de végül a segítség megérkezett a zátonynál rekedtekhez. Miután felépült sérüléseiből, Alistair újrakezdte idegenvezetői munkáját, de soha nem feledte, milyen csodát élt át.

– Egészen különleges, ami akkor velem történt – mondja. – Egy víziló vízbe akart fullasztani, egy krokodil kis híján felfalt, aztán egy kafferbivaly megmentette az életemet. Nem hiszem, hogy bárki meg tudná magyarázni ezt a könyörületességet, amelyre örökké emlékezni fogok.

Forrás, képforrás: rd.hu