1996. augusztus 16-án az indiai Banbirpurban, amikor az emberevő farkas sötétedés után megindult a falucska felé, az ott élő gyermekek rémálmai valósággá váltak.
Urmila Devi és nyolc gyermeke közül három, éppen a falu szélén, a tisztáson található árnyékszékre igyekeztek, amikor egy farkas rájuk támadt. Az állat ötvenkilónyi izmos testével nekiugrott a legkisebb fiúcskának, a négyéves Anand Kumarnak, majd nyakánál fogva magával ragadta a csöppséget a sűrű kukoricás és a magas elefántfű közé, mely a közeli folyóparton nőtt.
Amikor három nappal később, félmérföldnyi távolságban a támadás helyszínétől a rendőrség mentőosztaga rátalálta a maradványra, a kisfiúnak már csak a feje volt meg. A karom- és foglenyomatokból a patológusok egyértelműen megállapították, hogy farkas falta fel a gyermeket. Valószínűleg azon példányok egyike, amely a természetvédelmi területen kószált. A farkasok természetes viselkedésük folytán kerülik az embereket, ezért valaminek történnie kellett, hogy ezúttal felborult az ösztönük, és természetellenesen az embert kezdték prédálni.
Már több mint egy évszázada szembenézett India az emberevő farkasok veszélyével, amely most is Uttar Pradesh állam régiójában terrorizálta a népet. A rendőrség szerint az első gyilkosság óta eltelt öt hónapban, harminchárom gyermeket támadtak és öltek meg farkasok, míg húsz másiknak nagyon komoly sérüléseket okoztak a Gangesz folyó vízgyűjtő szakaszán, az Új Delhitől ötszázhatvan kilométerre lévő területeken. Ennek ellenére a rendőrség és a falusi emberek ezrei csak tíz farkast vadásztak le.
Újabb és újabb támadásokról jöttek hírek, szinte minden héten, melynek hatására valóságos hisztéria vonult végig a nagy kiterjedésű területen. Ebben a régióban több mint kilencmillió ember él, és sokan közülük olyan mélyszegénységben, mely sokkal nagyobb, mint India más vidékein.
Közben őrültebbnél őrültebb teóriák kerültek napvilágra, miszerint igazából nem is farkasok, hanem vérfarkasok tehetőek felelőssé az egész szörnyűségért. A félig ember, félig farkas lények hiedelme a folklórból maradt fenn, mely egyidős az emberi társadalmak keletkezésével. Mások olyan történeteket beszéltek, hogy a gyilkosok Pakisztánból jöttek, és farkasbőrbe bújva öldököltek. Mindezen elképzelések olyan szélsőséges tettekre sarkallták a falusiakat, hogy nekimentek az idegeneknek – de néha még saját fajtájuknak is –, és nem egyszer lincselés lett az eszeveszett indulatokból. Közel húsz embert gyilkoltak meg így akkoriban, ezért kénytelen volt a hatóság közbeavatkozni, és százötven embert tartóztattak le.
„Az elmúlt száz évben – mondta Ram Lakhan Singh, természetvédelmi vezető – ez a legdurvább farkasok által elkövetett szörnyűség a világon.” A vadászat során fegyveres rendőrök, bambuszrudakkal felszerelkezett falusiak indultak portyára, de Mr. Singh és más szakértők szerint senki sem lehet biztos abban, hogy a lelőtt farkasok valóban a „bűnösök” közül valóak. Ha visszanézünk az időbe, megdöbbenve látjuk, hogy például 1878-ban a brit tisztviselők rekordmennyiségű állati támadást jegyeztek fel ezen a vidéken, amikor is hatszázhuszonnégy embert gyilkoltak le farkasok.
A félelem tapintható volt. A férfiak botokkal és puskákkal felfegyverkezve álltak strázsát éjjelenként a falvakban. Az asszonyok távol tartották gyermekeiket a mezőktől, és a kicsinyekkel együtt egész nap a kunyhóikban maradtak. A monszun évszakban átnyirkosodott, sötét téglafalak között elképesztő történetek láttak napvilágot mindannak ellenére, hogy a rendőri szervek mindent elkövettek annak érdekében, hogy meggyőzzék a helyi lakosokat arról, farkasok voltak a tettesek.
Sita Devi, tízesztendős kislány így emlékezett vissza arra a szörnyű éjszakára, amikor kisöccsét elragadta a farkas: „Négy lábon jött keresztül a füves területen – mesélte könnyek között lekuporodva, miközben a falusiak egy csoportja köréje gyűlt. – Ahogyan megragadta Anandot, két lábra emelkedett és így olyan magas lett, mint egy férfi. Utána a vállára vetette az öcsémet. Fekete kabátot viselt, sisakot és védőszemüveget.”
Ram Lakhan Panday, a kislány nagyapja, aki ötven éven keresztül teherautó sofőrként rendszeresen vezetett Calcuttába mielőtt visszavonult, így nyilatkozott: „Mindezidáig a hivatalos szervek azt mondták nekünk, hogy farkas a tettes, de mi láttuk a saját szemünkkel. Ez nem farkas volt, hanem egy emberi lény.”
El kell mondani, hogy az indiai lakosság közel nyolcvan százaléka, mintegy 930 millió ember analfabéta, és ezen lakosok száma főleg a vidéki, falusi környezetben él, mint például Banbirpurban. A legtöbb férfi önmaga és családja ellátása érdekében az olyan nagyvárosokba megy munkát keresni, mint Bombay, Calcutta, vagy Delhi. Többnyire alantas munkákat vállalnak, és nyomornegyedekben élnek. A falusi életben áthatják létüket az ősi hiedelmek, a babonák, melyben felnőnek. Mesélnek tündérekről, mindenféle lényekről a gyerekeknek, farkasokról, vérfarkasokról, amolyan „Piroska és a farkas” jellegű történeteket is, indiai változatban. Ezekben a mesékben a farkas általában gonosz, ravasz és veszélyes teremtmény.
Mr. Singh néhány társával együtt Manjanpur falu egyik házának verandáján – ahol szintén történt egy farkasos gyilkosság – összeült néhány hivatali személlyel, és megtárgyalták a teendőket. Kiterítettek maguk elé egy térképet, amelyen piros háromszögekkel be voltak jelölve a támadások helyszínei, és kék körrel, ahol a farkasok szétmarcangolták az áldozatot. Mr. Singh elmondta, miért hitte, hogy egy egész falka felelős a gyilkosságokért: „Soha nem volt több, mint egy támadás naponta, és ugyanabba a faluba egyszer sem törtek be kétszer. Ez nem lehet véletlen.” Szintén elismételte, hogy a farkastámadások már száz évre visszamenőleg is megestek, és mivel ezek az állatok képesek 60-80 kilométert megtenni naponta, valószínű, hogy egy falka portyázik a területen.
A falubeliek beszámoltak arról, hogy a támadások mindig éjfél és hajnali négy között történtek. Mivel sokszor fullasztó, meleg éjszakák borulnak a tájra, és a kis kunyhók meglehetősen zsúfoltak, az indiai anyák gyakran házon kívül alszanak, s ilyenkor maguk mellett tartják csecsemőiket, amolyan kiságyszerűségben, így vonzó célpontok a farkasok számára. Máskor arra utalnak a jelek, hogy az állat az ajtón keresztül kúszik be áldozatáért.
Mr. Singh meg volt győződve arról, hogy a támadások mögött valószínűleg az éhség a legfőbb ok. Az 1980-as években öt éven át igazgatóként dolgozott, és felismerve a vészesen csökkenő tigrispopulációt, mindent megtettek annak érdekében, hogy ezt a folyamatot visszafordítsák. A tapasztalatokból kiindulva rámutatott, hogy India rohamosan növekvő lakossága olyan szinten kiszorította az állatokat természetes közegükből, hogy még a ragadozók is kénytelenek kétségbeesett harcot folytatni a túlélésért.
Az 1970-es évek elején India kiterjesztette tájvédelmi körzeteit körülbelül 60000 négyzetmérföldnyire, mely mintegy öt százaléka az ország területének, és egy nagyon komoly vadvédelmi törvényt is beiktatott. A védett fajok listáján éppúgy szerepelt a farkas, mint a tigris, de míg a tigriseket kegyetlen módon irtják az orvvadászok a húsuk, csontjuk, bőrük miatt, addig a farkasok száma az egekbe szökkent. Miután kinőtték területüket és nincs elegendő zsákmányállat a környéken, pár példány az éhezés miatt emberhúsra fanyalodott. Ez különösen az említett Uttar Pradesh államban jellemző.
Mr. Singh később kidolgozott egy tervet. Elérte, hogy az érintett területek minden négyzetmérföldjét fegyveres vadászok, járőrök ellenőrizzék, különösen azon helyeket, amelyeket a farkasok kedveltek. Ezen felül minden család, amely farkastámadás miatt veszítette el gyermekét, vigaszdíjként 10000,- rúpiát, vagyis az akkori árfolyamon nagyjából 285,- dollárt kapott, de gyorsan hozzá kell tenni, hogy sok család számára ez akkora összeg volt, melyet egy egész év alatt sem kerestek meg. Megemlítendő, hogy száz évvel korábban hasonló okokból az akkori brit kormány 5,- rúpiát juttatott, melynek következményeképpen 2600 farkast öltek meg, de ez véget vetett a kilenc hónapos, farkasok által elkövetett támadásoknak.
Néhány indiai természetvédő attól tartott, hogy ha ezek a támadások az ország más területein is megismétlődnek, és vele párhuzamban folytatódik az állatok elleni kampány, a farkasok végérvényesen kihalhatnak Indiából, ám Mr. Singh nem aggódott emiatt. „Bűntény és büntetés minden élőlényre vonatkozik, akár ember, akár állat – mondta. – A farkasoknak meg kell tanulniuk, hogy nem élhetnek az ember közelében, és nem viselkedhetnek így. Ha ezt nem értik meg, meg kell őket ölni.” Kijelentése úgy hangzott a vadonban élő farkasokra, mint egy halálos ítélet. „Egyszerűen nem hagyhatjuk, hogy húsevő ragadozók kószáljanak emberek által sűrűn lakott területeken. Ha India meg akarja menteni ezeket az állatokat, biztosítania kell számukra a megfelelő menedékhelyet.”
Forrás: nytimes.com/1996. szeptember - fordította: Csiribusz
Képforrás: patch.com; it.dreamstime.com
