Milyen viselkedésformákat tekintünk deviánsnak, abnormálisnak vagy épp betegesnek? Hogyan diagnosztizáljuk és kezeljük ezeket? A pszichológusok régóta tudják már, hogy a különféle patológiák megítélését és gyógyítását nagyban meghatározza az a társadalom, illetve kultúra, amely aktuálisan körülveszi őket. Arról azonban gyakran megfeledkeznek, hogy szakmai gondolkodásukat a tágabban értelmezett történelmi korok is igen erősen befolyásolják. Az emberi történelem mindig is sok érdekességet és furcsaságot tartogatott modern észjárásunk számára. Nézzük, miként fogták fel és kezelték a „lélek betegségeit” a középkor idején!

A középkor a népi felkelések, a vallási háborúk és a pusztító járványok időszaka volt, amely során a legtöbb ember aligha érezhette biztonságban magát. Szó szerint egymást érték a különféle katasztrófák, szerencsétlenségek és fájdalmak – mindent áthatott a halál gondolata. Tökéletesen érthető, hogy az emberek az akkoriban uralkodó vallási nézetek következtében elsősorban az Ördögöt, a Gonoszt, a Sátánt, illetve annak „szolgáló erőit” okolták ezekért a vészterhes időkért. Kielégítő magyarázatok híján a hétköznapi polgárok többsége folyamatosan attól rettegett, hogy a láthatatlan démonok bárkit ördögi befolyásuk alá keríthetnek.

Mindezek fényében ma már aligha meglepő, hogy a hangulatzavarok, a szorongásos megbetegedések és a normálistól eltérő (gyakran pszichotikus) viselkedésformák aránya hallatlan méreteket öltött a középkor folyamán. A történelmi leírások szerint ekkortájt mindennapos jelenségnek számított a bűntudat, a melankólia és az úgynevezett tömeghisztéria. Ez utóbbi egy olyan szociális anomália, amely során az emberek egy nagyobb csoportja valamilyen közös téveszmén alapuló, eleven hallucinációt él át. A középkori tömeghisztériák két leggyakoribb típusa a tarantizmus és a lycantropia volt.

A tarantizmus vagy más néven „vitustánc” jelensége időszámításunk után 900 és 1800 között terjedt el Európában. A tánc a hagyomány szerint a dél-olaszországi Taranto városából indult ki – innen ered az elnevezése is. Ez a fajta tömeghisztéria rendszerint úgy robbant ki, hogy néhány ember az aktuális tevékenységét hirtelen abbahagyva felpattant, s vadul ugrálni, rángatózni és táncolni kezdett – mintha valamiféle rohamot kapott volna. Sokan nekicsapódtak a falaknak, egyesek a földre vetették le magukat, mások furcsábbnál furcsább öltözékeket aggattak magukra, megint mások pedig sorra tépték le testükről a különféle ruhadarabokat.

Tulajdonképpen egy mindenki által osztott, azonban teljesen megalapozatlan hiedelem, vagyis egy közös téveszme. A történelmi dokumentumok tanúsága szerint ugyanis az érintettek egytől egyig abban a hitben éltek, hogy egy (ma tarantellának nevezett) farkaspók csípte meg és kerítette ördögi hatalmába őket. Ennek következtében vadultak meg, s voltak kénytelenek eljárni ezt a bizonyos „tarantella-táncot”. Számunkra ugyan komikusnak tűnhet, a kor embere számára azonban felettébb félelmetes élmény lehetett azt látni, ahogy szülővárosának zsúfolt főtere pillanatok leforgása alatt a feje tetejére áll.

A középkorban nem a pókok voltak az egyedüli lények, amelyek képesek voltak kikezdeni a józan paraszti észt. A lycantropiában szenvedő egyének úgy vélték például, hogy farkasok vagy más, azokhoz hasonló vadállatok irányítása alá kerültek. Sokan éppen ezért farkasokként vagy másféle fenevadakként kezdtek el viselkedni, s szentül meg voltak róla győződve, hogy vastag szőr borítja a testüket. Mindezen körülmények között talán nem csoda, hogy a lycantropok, vagyis a farkasemberek mendemondái idővel mindenfelé elterjedtek, s szép lassan az európai kultúra legendás részei lettek.

Mivel a középkorban elterjedő, sokszor kifejezetten bigott vallásosság miatt az emberek ismét a „sötét erők” közbenjárásának tekintették a különféle pszichés rendellenességeket, újfent felütötte fejét a démonológia megközelítése. Az ókor hanyatlásával párhuzamosan ugyanis a szakszerű orvoslás és a tudományos gyógyítás is válságba jutott. A mentálisan beteg embereket éppen ezért a démonológia gyakorlata szerint úgy igyekeztek meggyógyítani, hogy testüket erőszakos módszerekkel próbálták meg szabaddá tenni a megszálló ördögöktől. Pontosan úgy, ahogyan azt az ősi időkben a törzsi sámánok is tették.

A gyógyítás ebben a korban kizárólag az egyházi személyek joga és feladata volt. Ők eleinte még énekléssel, könyörgéssel és imádkozással kísérelték meg elkergetni a gonosz erőket, de gyakran vetettek be szentelt vizet és keserű főzeteket is. Abban az esetben azonban, amikor az említett módszerek közül egyik sem vált be, a gyógyítók áttértek a Sátán csúfolására és sértegetésére – büszkeségének minél alaposabb megtiprása érdekében. Csakhogy ez a módszer sem vált be minden esetben. Ekkor jöttek a keményebb próbálkozások és a durvább közbelépések…

Az ördögűzés vagy exorcizmus eleddig bemutatott repertoárja rendszerint igen komoly kínzásokkal egészült ki. Annak érdekében ugyanis, hogy az érintettek testét a Gonosz számára „lakhatatlanná” tegyék, az illetékesek még az éheztetéstől, a mérgezéstől, a korbácsolástól, a forrázástól és a betegek nyújtófára helyezésétől sem riadtak vissza. Mindezt csak azért, hogy megszabadítsák pórul járt embertársaikat feltételezett démonaiktól.

Mára a démonológia értelmezési keretét szerencsére a bio-pszicho-szociális megközelítés váltotta fel, amely immár nem a természetfelettiben, hanem a természetben keresi a lelki betegségek okát, s amely az eddigieknél jóval humánusabb és hatékonyabb gyógymódokat használ. Mind ugyan ezek sem tökéletesek, ám a kutató szakemberek fáradhatatlanul fejlesztik őket!

Forrás: mindsetpszichologia.hu - Felhasznált szakirodalom: Comer, R. J., Boross, O., Ehman, B., & Mirnics, Z. (2005): A lélek betegségei: Pszichopatológia. Osiris

Képforrás: 777blog.hu; mult-kor.hu; deviantart.com