2017. dec 07.

Az emberrabló bigfoot

írta: Csiribusz
Az emberrabló bigfoot

/A cikk idegen nyelvből lett átvéve, így előfordulhat véletlen félreértés a fordításban, esetleg egy-két mondat kimaradt vagy betoldódott. Megengedtem magamnak annyi szabadságot, hogy a magyarítás, illetve az olvasmányosság érdekében, kicsit kikerekítettem a mondatokat. Ha ennek ellenére valaki úgy érzi, mégis van benne egy-egy olyan megfogalmazás, ami elvileg nem szerepel az eredetiben, az azért van, mert a forrás is sokszor hiányos, összefüggéstelen, vagy nem egyértelmű. Ilyenkor néha tettem olyan „mondat-betoldást”, ami kikövetkeztethető a történetből, bár nincs leírva szó szerint az eredetiben. Ezen mondatok mennyisége elhanyagolható, ugyanakkor mindenképpen hangsúlyoznám, hogy a tartalom lényegi részén nem változtat. Sokszor előfordul, hogy különböző források némely részleteket leszámítva eltérőek, nagyon ellentmondásosak. Kérem, senki ne gondolja, hogy szándékosan akarom félrevezetni! Mindenki maga tudja, mit hisz el a történetekből vagy mit nem. Hitelességüket sem cáfolni, sem állítani nem tudom. Némelyik meglehetősen hátborzongató, ezért ki-ki a saját felelősségére olvassa el! Köszönöm! - Csiribusz/

Adós vagyok néhány bigfoot- vagy jeti-rajongónak pár hasonló írással. Blogomra eddig nem sok ilyen téma került fel, pedig nagyon is indokolt lenne. Igyekszem a jövőben pótolni ezeket. Addig is hadd említsek meg egy fiatal amerikai lányt, akinek szomorúan végződött, kalandosnak ígérkező bigfoot-vadászata.

eb2.jpg

Az egyik leghíresebb legendás kriptozoológiai lény a nagy, szőrös, majomszerű bigfoot, vagy más néven sasquatch, melyről több jelentés érkezett az elmúlt évtizedekben Észak-Amerika egész területén, főleg a Sierra-Nevada erdős hegyvidékéről. A megfigyelések és beszámolók alapján ezeket a teremtményeket általában félénknek, békésnek, visszahúzódónak írják le, amelyek inkább kerülik az emberekkel való érintkezést. Így megdöbbentő lehet, hogy akadnak olyan élménybeszámolók is, melyek arról mesélnek, hogy a hatalmas lények támadólag léptek fel az emberekkel szemben, sőt, embereket raboltak el.

1987. június 1-jén a tizenhat esztendős Theresa Ann Bier, aki a kaliforniai Fresnóból származott, kempingtúrára indult a festői környezetű Sierra-Nevada hegységbe a negyvenhárom éves Russell Welch-sel. A Shuteye Peak nevű helyre igyekeztek, huszonöt mérföldnyire északkeletre a Bass tótól. A hegyvidék jó kétórás autóútra van Fresnótól, és Russell Welch fanatikus bigfoot-rajongó volt. Mindenki tudta róla, hogy önjelölt szakértőnek tartja magát a lénnyel kapcsolatban, és állítólag azért indult el a kislánnyal a vadonba, hogy megtalálják a fenevadat. Nem tudni, melyikük ötlete volt, hogy a gyerek a férfivel menjen, de a lényeg, hogy együtt utaztak el.

eb1.jpg

Pár nappal később a férfi egyedül tért vissza Fresnóba. Miután Theresa nem ment haza, a szülők keresni kezdték a lányukat, és a rendőrség kérdőre vonta Welch-t. A férfi először azt mondta a hatóságnak, hogy a lány elfutott tőle a vadonba, de aztán később megváltoztatta a vallomását. Úgy döntött, elmondja a valóságot. Ám a „valóság” minden képzeletet felülmúlt. Welch azt állította, hogy a kempingezés során túrára indultak, hogy utánanézzenek a lénynek, amikor egy helyen, ahol a vadon sűrűbb lett, Theresa lemaradt tőle. Ekkor felbukkant egy nagydarab, masszív teremtmény, felkapta a leányt és elhurcolta az erdőbe.

A rendőrök igencsak meglepődtek a hallottakon, de úgy tűnt, Welch meggyőződéssel állítja a történteket. A hatóság emberei úgy döntöttek, kiszállnak a helyszínre és megpróbálják felkutatni a lányt. Teljes körű és átfogó keresést rendeltek el, ennek ellenére Theresának nyomát sem találták. A rendőrség mindezek után tovább faggatta a férfit, hogy minél több információt tudjanak kihúzni belőle. Megdöbbenésükre Welch, továbbra is ragaszkodott az elmondottakhoz.

eb8.jpg

Akár a bigfoot volt, akár nem, Welch-t gyermekrablás vádjával letartóztatták. Majdnem per lett az ügyből, de akkor hirtelen ejtették a vádakat. Három nappal később Welch szabadon távozhatott. Rájöttek ugyanis, hogy nagyon gyenge lábakon áll a vád, és gyakorlatilag nincsen semmi bizonyíték, csupán feltételezések. Az államügyész tehát döntött és reménykedett abban, hogy előbb-utóbb előkerül a lány holtteste és akkor majd erősebb váddal állhatnak elő. Sajnos a lány teste a mai napig nem került elő.

Az egész ügy nagyon homályos és tisztázatlan. Több kérdés felvetődik, mindjárt az első: hogy jut eszébe egy szülőnek, hogy a tizenhat éves lányát elengedje egy negyvenhárom esztendős férfivel a vadonba? Ez már önmagában meghökkentő. Persze könnyen lehet, hogy Theresa nem volt őszinte a szüleihez, nem tudhatjuk. A másik: hogyan ismerkedett meg a férfi a lánnyal? Mi volt köztük? Csak barátság vagy több? Valóban egy bigfoot ragadta volna el a kislányt? Vagy valami mocskosabb dolog van a háttérben? Miért kellett Russell Welch-nek ez a furcsa fedősztori? Nem lett volna egyszerűbb, ha Welch azt mondja: Theresa elkeveredett tőle a vadonban és nem találta meg? Még ez is hihetőbb lett volna, mert sajnos ilyen előfordulhat. Az mindenesetre furcsa, hogy bármi is történt, az események után hazament és nem értesítette sem a szülőket, sem a rendőrséget. Pedig gondolnia kellett arra, hogy előbb-utóbb számon kérik a gyerek eltűnése miatt. Következő kérdés: végeztek-e a férfin hazugságvizsgálatot? És ha igen, mi lett az eredmény? De felvetődik egy olyan kérdés is, mi van akkor, ha Welch története szóról szóra igaz és csak azért nem volt először őszinte, mert tudta, hogy úgysem hisznek majd neki?

eb9.jpgTény és való, hogy az őslakos indiánok előtt nem ismeretlen a sasquatch jelenléte. Nem ez az első eltűnéses ügy sem. Nagyon híres Albert Ostman, kanadai bányakutató esete, aki 1924-ben több hetet töltött el Brit Kolumbia erdős hegyeiben. Barangolása közben megismert egy öreg indiánt, aki sokat mesélt neki. Többek között beszélt egy fehér emberről, aki aranyat talált egy régi bányában. Ez a fehér ember igen nagy ivó volt és elköltötte minden pénzét a szalonokban. Ez nem okozott neki további gondot, mert tudta, hogy van még ott, ahonnan a korábbi arany is származott. Felkereste a bányát újra meg újra és mindig visszatért a szalonokba költekezni. Egyszer aztán, miután ismét a bányába ment, nem jött vissza, senki sem látta többé. Azt beszélték egy sasquatch ölte meg.

Akkoriban még nem volt nagy híre ennek a lénynek, így Ostman nem hallott róla és azt hitte, az indián valamiféle állatról beszél. Mikor rákérdezett, milyen állat az a sasquatch, az öreg indián elmondta, hogy nem állatról van szó, hanem egy nagyon szőrös emberről, amely mindig a hegyek között élt és hatalmas, legalább két és fél méter magas. Ostman kételkedve azt válaszolta, hogy ő nem hisz a hegyi óriásokról szóló mesékben. Mert lehet, hogy néhány ezer évvel ezelőtt még éltek, de ma már biztosan nem. Ám az indián szerint mindez nem mese volt, és a lények – még ha kevesebben is –, de ma is éltek páran.

Ezt követően Ostman napokon át barangolt a vadonban, néhol felütötte a sátrát és ott töltötte az éjszakát. Többnyire nem történt semmi, ám egy reggelen arra ébredt, hogy látta, valami mászkált a sátor körül, míg ő aludt. A következő éjszakán az a valami visszatért, mert Ostman észrevette másnap reggel, hogy a zsákját kiborították és eltűnt belőle az aszalt szilva és a palacsintapor, ám a só érintetlen volt. Ebből tudta, hogy nem lehetett disznó, mert az a sóra ment volna először. Valahogy a medvére sem gyanakodott, azok kontárabb munkát végeznek. Három éjszakán át folytak a látogatások, Ostman mégsem látta az elkövetőt. A következőkben a férfi megpróbált óvatos maradni, elzárta a holmiját, ahogyan csak tudta, maga mellé vette a puskáját és virrasztani próbált, de az álom csak elnyomta.

Arra ébredt fel, hogy valami felemeli. A hálózsákja foglya volt, az a valami így cipelte magával. Először fel sem fogta, mi történik. Azt hitte, a hó indult meg alatta, de aztán eszébe jutott, hogy nincs hó ott, ahol sátorozott. Olyan érzése lett, mintha lóháton vinnék. Próbálta kitalálni, milyen állat vonszolhatja, miközben megragadta a puskáját. Hallotta a lény nehézkes légzését és eszébe jutott az indián története a sasquatchról.

eb5.JPG

A lény futni kezdett vele. Ez volt a legrosszabb, legfájdalmasabb szállítási mód, amit valaha átélt. Csak megsaccolni tudta, meddig tartott az „utazás”. Szerinte vagy három óra hosszat. Amikor a lény megállt, elengedte a hálózsákot és a férfi kibújt belőle, hogy friss levegőhöz jusson. Négyen álltak felette. Testüket szőrzet borította mindenhol; két magasabb volt köztük, két alacsonyabb. Családnak tűntek: egy idősebb „férfi”, egy idősebb „nő”, egy „fiú” és egy „lány”. A két utóbbi félénknek tűnt az emberrel szemben. Különös, csattogó nyelven kommunikáltak. A „nő” dühösnek látszott, valószínűleg azért, mert a párja odavitte Ostmant.

Hat napi fogság után végül sikerült megszöknie és így jutott haza. Történetét azonban nem merte elmondani senkinek, mert attól félt, őrültnek gondolják majd. Később, amikor már egyre többen beszéltek hasonló élményekről, Ostman felbátorodott és huszonnégy évi hallgatás után, 1957-ben elmondta találkozását az egyik újságnak. A történet igazát később eskü alatt állította.

Van egy másik híres kanadai eset is, amely alig pár évvel később, 1928-ban történt, szintén a brit kolumbiai Vancouver-szigeten. Mint említve volt már, az indiánok mindig is ismerték a sasquatchokat, angolosabb nevén a bigfootokat, tudtak a létezésükről, tisztelték és félték őket, ugyanakkor ártalmatlannak vélték a jelenlétüket. Ezen a vidéken éltek ősidők óta a nutka indiánok is, akikhez részben kötődik az alábbi eset.

eb6.jpgAnthony Terhaar atya egy misszionárius pap volt és a történet általa vált ismertté. Az atya azokban az időkben nagyon sokat utazott a Vancouver-szigeten és a történet idején egy nutka faluban lakott. Itt ismerte meg Muchalat Harryt, egy prémvadász indiánt, aki a sajátjai között is kitűnt. Az atya szerint kemény, félelmet nem ismerő férfi volt és erős fizikummal rendelkezett. Csapdázásai miatt sok időt töltött a rengetegben, amit akkoriban az átlag indiánok nem tettek, ugyanis nagyon féltek a sasquatchoktól. Így csak akkor mentek az erdőbe, ha mindenképpen muszáj volt és akkor sem egyedül. Muchalat Harry azonban sosem aggódott a sasquatchok miatt, félelem nélkül rendszeresen vadászott vagy csapdázott az erdőben.

Egy késő őszi napon az indián ismét nyakába vette a vadont. Felnyalábolta csapdáit, táborozáshoz való felszerelését, majd elindult a rengeteg felé. Tervei szerint több hónapig akart az erdőben maradni, így kedvenc vadászterületére indult a Conuma-folyóhoz. Egy ideig kenuval ment, majd gyalog haladt tovább. Elérve a helyet, felállította az alaptábort és el kezdte kitenni a csapdáit.

Egy éjszaka, mikor lefeküdt, egyszer csak a semmiből egy hímnemű bigfoot ott termett, felkapta őt és vagy 2-3 mérföldet cipelte a hegyekbe. Miután letette és ő körülnézhetett, egy táborszerűségben találta magát, ahol legalább húsz bigfoot tartózkodott. Különböző méretűek és neműek voltak. Eleinte körbeállták őt, hogy jól megbámulják: elől a hímek, mögöttük a nőstények, s azok mögött a fiatalok. A tábor mellett nagy csontokat látott eldobálva, amiből arra következtetett, hogy meg akarják enni. Ám a lények nem bántották őt, inkább kíváncsian megtapogatták.

eb10.jpg

A férfi fázott és éhes volt, hiszen elrablásakor aludt, így az alsónadrágon kívül semmi nem volt rajta. Állandóan az járt a fejében, miképpen szökhetne el. Egy idő után a bigfootok iránta való érdeklődése alábbhagyott, és egy részük el is hagyta a tábort. Ekkor Harry felugrott, teljes erejéből futni kezdett, vissza sem nézve. Lerohant a hegyről arra, amerre a folyót sejtette, majd elérve a saját táborát, a pániktól meg sem állva, kenujához rohant.

eb7.jpg

Az atya, aki szemtanúja volt az indián megérkezésének a faluba, így emlékezett: ő és bencés testvérei aludtak, hiszen éjszaka három óra volt, a falu csendbe burkolózott. Hirtelen azonban vad kiabálás hallatszott a víz felől. Lámpást gyújtottak és társaival együtt leszaladtak a vízhez. Muchalat Harryt kis híján megfagyva, kimerülten találták meg a kenujában. A téli éjszaka ellenére teljesen csupasz volt, csak szakadt alsója takarta. Vagy hetven kilométert evezett a folyó torkolatától. Anthony atya és társai azonnal kiemelték a kenuból az összefagyott embert. Legalább három hétbe telt, mire Muchalat Harryt felgyógyították és rendbe jött. Az eltelt három hét alatt viszont teljesen kifehéredett a haja.

Az elrablás története lassan derült ki, mert Muchalat Harry először nem akart beszélni arról, mi történt vele. Végül aztán mégis elmesélte Anthony atyának a hátborzongató élményt és később másoknak is. Amikor már teljesen felgyógyult, megkérdezték tőle, mikor megy vissza a dolgaiért, amelyeket otthagyott. Az atya szerint soha nem ment vissza oda, még az erdőbe sem, pedig a puskája nagyon becses darab volt számára. Sőt, egyáltalán nem hagyta el többé a nutka falut.

Írta és fordította: Csiribusz

Forrás: mysteriousuniverse.org; texascryptidhunter.blogspot.com; bigfootencounters.com

Képforrás: texascryptidhunter.blogspot.com; roadtrippers.com; bigfootevidence.blogspot.com; sasquatchchronicles.com; entreedestinations.com; youtube.com; blogtalkradio.com

Szólj hozzá

Rejtélyes lények Régi idők nyomában Modern regék Állattámadások Jeti/Bigfoot/Sasquatch