Hogy a történet mennyire hiteles, mennyire igaziak a nevek vagy mennyire fikció, azért felelősséget nem tudok vállalni. Most is, mint mindig azt tanácsolom, mindenki döntsön belátása szerint. (Csiribusz) 

Ha esetleg valaki nem tudná, hogy mi is az a Carcharodon Megalodon, akkor elárulom, hogy egy ősi cápafajtát neveznek így. Valószínűleg a valaha élt legnagyobb ragadozó hal lehetett. A tudósok úgy tartják, több, mint kétmillió évvel ezelőtt kihalt. Rekonstruált kinézete után a mai nagy fehércápának lehetett közeli rokona, de a rendelkezésre álló fogfosszíliák alapján mégis inkább a makócápához áll a legközelebb. Mérete elérhette a 20-30 métert, hatalmas étvágyát valószínűleg bálnákkal csillapította.

Na jó, jó, jó, de ha kétmillió évvel ezelőtt kihalt ez a jószág, akkor most hogy került a képbe? - kérdezhetné bárki. Nos, nem is olyan rég, 2013. április 5-én a dél-afrikai partok közelében furcsa baleset történt. Egy kis halászhajó meglehetősen különös körülmények között süllyedt az óceán mélyére. Az emberek csak másnap értesültek a hajót ért támadásról. „Fokváros partjai mentén a mélytengeri halászattal töltött nap, tragédiába torkollt” - mondták be nem sokkal később a helyi televízió riporterei. - „A jelenlegi álláspont szerint egy bálna süllyesztette el a hajót, amikor a vízből kiugorva rázuhant.”

Bár már másnap kutatóegységeket küldtek a térségbe, a halászhajón utazók teste soha nem került elő. Eleinte mindenki úgy hitte, az egyetlen élőlény, amely képes elsüllyeszteni egy ekkora hajót, csak is egy bálna lehet, csakhogy miután a búvárok megvizsgálták az elsüllyedt hajóroncsot, egészen más következtetésre jutottak. Úgy tűnt, a hajót mégsem egy bálna borította fel. Egy megtalált kamera felvétele arra utalt, hogy az utasok és a hajó vesztét valami egészen más okozta. A dél-afrikai hatóságok szakértő segítségét kérték ahhoz, mi okozhatta a tragédiát. 

„Tengerbiológus vagyok, a cápák a szakterületem. Gyakran hívnak segítségül, ha valami furcsaság történik kint a vízen – mutatkozik be a dokumentumfilmben Collin Drake. – A hajót hatalmas erőhatás érte, sokkal nagyobb, mint gondoltam. Ezért is riasztottak engem, szinte azonnal. A bálnák, azon ritka esetekkor, amikor hajókkal ütköznek, általában a vízből kiugorva zuhannak a hajókra. Ám a kutatóegység felvételeiből egyértelműen jól látszik, hogy a hajót alulról érte a behatás. Kizárt, hogy bálna lett volna. A roncsban talált kamera hangfelvételein jól hallatszik, hogy az utasok pánikba estek. Bármi is támadta meg őket, az szándékosan tette, ami csak még megerősíti, hogy nem egy bálna volt. Amikor a hanganyag kitisztult, hátborzongató dolgokat hallhattunk: 'Istenem, egy cápa!'”

Drake arra a kérdésre, hogy egy nagy fehércápa lehetett-e a tettes, határozottan „nem”-mel válaszolt. Rendkívüli esettel álltak szemben. A Discovery Channel csapata abban a kiváltságban részesült, hogy végig követhette a vizsgálódás minden mozzanatát. Végül a nyomozás egy szörnyeteg utáni hajszába csapott át, melynek során felállították a világ legnagyobb csapdáját, az eddigi legnagyobb csalival, az óceán leghatalmasabb ragadozójának.

Áprilistól szeptemberig a táplálékbőség a világon egyedülállóan nagy számban vonzza a Fokváros körüli vizekbe a fehércápákat. A Hout Öböl a nagy fehér egyik fő vadászterülete. A Fókasziget miatt jönnek ide, amely kedvenc táplálékuknak, a dél-afrikai medvefókáknak ad otthont. Az itteni vizek amúgy is bővelkednek ragadozókban, összesen kilencvennyolc fajta cápát tartanak számon, köztük: nagy fehéreket, cetcápákat, dajkacápákat, tigriscápákat és a híres – vagy inkább hírhedt – tengeralattjárót. 

A tengeralattjáró nem más, mint egy több, mint kilenc méter hosszú fehércápa, amely a helyiek szerint már vagy hetven éve ólálkodik ezekben a vizekben. Meg kell jegyezni, hogy az eddig feljegyzett legnagyobb fehércápa hossza hét méter volt. Ám már évek óta keringenek hírek egy óriási fehércápáról, amelyet a méretei miatt tengeralattjárónak neveztek el. Ha valóban létezik ez az állat, akkor jelenleg a világ leghatalmasabb fehércápája. Tengeralattjáró hossza meghaladja a kilenc métert és súlya egy tonnával több lehet, mint az átlagos fehércápáké. Nagyon sok szemtanú látta már a vízből kiemelkedő hatalmas uszonyait.

Az egyik áldozat, Jess Okar így emlékezik vissza: „Három éve történt... Egy barátommal elmentünk egy kis esti szörfözésre. Hozta a jet ski-jét is. Szürkület idején mentünk ki a vízre. Tudom, nem túl biztonságos, de olyankor a legjobbak a hullámok. Emlékszem, elég messzire kimentem. Ekkor láttam meg az uszonyt, ahogyan elindult felém. Háromszor akkora volt, mint a jet ski. Gondolom, a motor zúgása elijesztette. Ahogyan távolodott tőlem, éreztem, hogy a lábam... valahogy megy utána... akkor döbbentem rá, hogy leszakította. Egy csomószor hallottam már a rémtörténeteket az óriásról, ami ezekben a vizekben él. Mindenki tengeralattjáróval rémisztgetett, de engem igazából soha nem izgatott a dolog. Nagy mázlim van, hogy nem egyedül voltam kint aznap, hanem volt velem valaki, aki tudott rajtam segíteni.” Jess barátja úgy becsülte később, hogy a cápa több, mint kilenc méteres lehetett.

„2007 tavaszán történt... A False Öbölben sárga uszonyú tonhalra halásztunk egy tíz méteres hajón. Egész nap jó volt a kapás, de a tonhalak hirtelen eltűntek, köddé váltak. Azt tettük, amit ilyenkor szokás, még több csalivért öntöttünk a vízbe, a vérrel kevert szardelladarabok ismét meghozták a kedvüket. Ekkor feltűnt egy akkora cápa a hajó mellett, amekkorát még soha nem láttam. Sokat hallottam már a tengeralattjárónak elnevezett fehércápáról, amely a False Öbölben él, de őszintén szólva soha nem hittem a mendemondáknak. Az az átkozott cápa követett minket, a hajó mögött úszott. Nem tudtuk mi a fenét akar, így gyorsítottunk és elhúztunk onnan” - mesélte Phillip Abbott, egy másik szemtanú.

Vajon tengeralattjáró tért vissza ezekbe a vizekbe? Vajon ő a felelős a hajót ért támadásért? Drake ezekre a kérdésekre kereste a választ. Leggyakrabban a part menti, sűrűn lakott területekről látták tengeralattjárót, köztük a Hout Öbölből, ahol a halászhajó is elsüllyedt. Ebben az öbölben él Dél-Afrika néhány legnagyobb fehércápája. Tudván, hogy milyen fontos a víz alatti megfigyelés, Drake feltett szándéka, hogy bizonyítékot szerez tengeralattjárónak a térségben való visszatértére.

Végül úgy döntöttek, kimennek a veszélyes vizekre és a legmodernebb víz alatti kamerákat szerelik fel a tengerfenékre. Egy IP-alapú integrációs rendszert használtak, amely lehetővé tette, hogy élőben figyeljék az óceán fenekét. Így a nap huszonnégy órájában láthatják a tenger világát: pásztáz, fordul, zoom-ol, szóval nagyon modern.

Mike Bhana, aki úgy ismeri a cápákat, mint a tenyerét, szintén felcsatlakozott a kutatáshoz, bár eléggé szkeptikus volt kezdetben. Mike sokat „forgolódott” cápák között, jól ismeri a viselkedésüket és nem fél a veszélyes helyzetektől. Ő vállalta, hogy másodmagával alámerül és felszereli a kamerákat, valamint a Drake által elkészített kis tengerfenék-szonárt, ami minden mozgást észlel ötszáz méteren belül. Az egész tevékenységre tíz percet szánt, de a kábelek összegabalyodtak, így elhúzódott a dolog, mire kibogozták. Csakhogy időközben a szonár egy nagy testű állat jelenlétét sugározta. A víz rendkívül zavaros lett, a halak pedig a fókákkal együtt egyik pillanatról a másikra eltűntek. A kamera előtt valami nagy test vonult el. Odafönt Drake-ék nagyon idegesek lettek, sürgetni kezdték Bhanáékat, hogy mielőbb jöjjenek fel, de a rádiókapcsolat megszűnt. A szonár azonban szerencséjükre működött, így Bhanáék nem maradtak egyedül a víz alatti mélységben. Mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére sikerült a felszínre jutniuk minden gond nélkül.

A kamera szorgalmasan küldte tizenkét órán át a képi anyagot, és láttak is több fehércápát, de egyik sem volt tengeralattjáró. Viszont a szonár jelzett valami hatalmas élőlényt a part közelében. Ismét a Fókaszigethez utaztak, hogy utánanézzenek a nagy cápának. Csaliként valami egészen érdekeset használtak. A terv szerint egy műfókát kötöttek a hajó mögé azt remélve, egy fehércápa úgysem bírja ki, hogy ne vizsgálja meg. Pár órával később meg is történt a műfóka elleni első támadás. Egy nagy fehércápa volt, de viszonylag kicsi még, alig négyméteres. Elkeserítette őket, hogy megint nem sikerült lencsevégre kapniuk a lényt, ám akkor történt valami.

Másnap reggel jelezték, hogy egy hölgy olyasmit látott, amit addig még sosem. Ez teljesen új irányt adott a nyomozásnak. Abena Maree, cápafigyelő önkéntes, távcsövével a vizet kémlelte, amikor furcsa dologra figyelt fel. A következő történetet mesélte el: „Először azt hittem, csak egy bálna, ami feljött a felszínre. De ilyet itt gyakran látunk, nincs benne semmi szokatlan. Most azonban nagy kavarodás lett a vízben, mintha a bálnát megtámadta volna valami. Elkezdett összevissza csapkodni. Azt hittem, gyilkos bálnák támadtak neki. Felkaptam a fényképezőgépemet, el is lőttem egy képet, de aztán abbamaradt a mozgolódás és az állat eltűnt a vízben. Felhívtam a parti őrséget, akik mindenkit azonnal kihívtak a vízből. Csak akkor engedték őket vissza, amikor meggyőződtek róla, hogy bármi is volt az, már elment. A képet nézve, alig hittem a szememnek. A gyilkos bálnának nem ilyen alakú a hátúszója. Nem egy nagy fehéret láttam már errefelé. Messziről lőttem a képet, de így is abnormálisan nagy a hátúszó, ami látszik.” 

„Becsléseim szerint a képen látható hátúszó 1,5-2 méternyire emelkedik ki a vízből – mondja Collin Drake. - A habos, zavaros víz azt mutatja, hogy ragadozó támadt a bálnára, ami olyan 12-15 méterre volt a ragadozó hátúszójától. A hátúszó mérete arra utal, hogy az állat nagyobb bárminél, amit addig láttunk. Tudom, hogy nem a tengeralattjárót keressük igazából, hanem valami sokkal nagyobbat, ami el tudta süllyeszteni azt a hajót.” Drake mindezt egy kísértetiesen hasonló régi fényképpel erősíti meg. Egy tengeralattjáró legénysége úgy hetven évvel korábban talán ugyanabba a lénybe futott bele, mint amit most keresnek.

A II. világháborúban Franciaország eleste után a nácik tengeralattjáró-flottája több francia kikötőhöz is hozzáfért, így uralva az Atlanti-óceán keleti részét. Leginkább az ún. cape route érdekelte őket. Több egységet is kivezényeltek oda, hogy útját állják a kontinenst megkerülni kívánó szövetséges csapatoknak. Ez a fénykép a nácik aktái közül került elő, létezésére csak most derült fény. A képet Fokváros partjai mentén készítették. Csak meg kell nézni a hátúszó és a farokúszó közötti távolságot, majd össze kell vetni az előtte lévő tengeralattjáró méretével. Ez a cápa valami elképesztően hatalmas. Ha ugyanarról a cápáról van szó, amit a nácik fényképeztek és ami a mai felvételeken látható, akkor egy öreg, legalább ötven tonnás szörnyről van szó, ami minimum hetven éve garázdálkodik a dél-afrikai vizekben. 

Ki akarták deríteni, történt-e máshol is hasonló eset, láttak-e bárhol másutt a világon ilyen lényt. Süllyedt el máshol is halászhajó? Ért máshol is brutális támadás bálnákat? Ekkor került elő néhány Hawaii-on készült felvétel. Igaz, hogy négy évvel korábbiak voltak, de igazán érdekesnek tűntek. Egy apa és a fia készítették egy bálnáról, amit valami kegyetlenül megtámadott. Az eredeti felvétel ugyan nagyon szemcsés volt, de miután alaposan megvizsgálták az amatőr fényképekkel együtt, tisztán ki lehetett venni a harapás nyomát a bálna testén. Egyetlen óriási harapásnak tűnt, mintha valami szabályosan kettéharapta volna ezt az amúgy sem kis emlőst. Helyi szakértők megállapították, hogy a ragadozó egyetlen harapással szakította le a bálna farkát. Ez csak azért fontos, mert a farok leharapása csupán néhány tengeri ragadozóra jellemző, köztük a makócápára, de csak egyetlen ragadozó van, mely képes lenne egyben leharapni egy bálnáét, ahogy itt is történt. 

A megalodon a tengerek sorozatgyilkosa, egy veszedelmes, harminc méter hosszú, nyolcvan tonna súlyú ragadozó volt, amely 17millió évvel ezelőtt jelent meg a tengerek mélyén bármit felfalva, ami az útjába került. Hat sorban soronként negyvenhat foga volt. A megalodon szája a természet leghalálosabb kreációja lehetett. 276 recés szélű, egyenként 18 cm-es fogával egyetlen másodperc alatt több, mint 155ezer newton erővel harapott bele áldozatába. Ekkora erő bőven elég egy bálna koponyájának összeroppantásához. A zsákmány már azelőtt meghalt, hogy rájött volna, hogy megtámadták. A tudományos közösség szerint a megalodon több, mint kétmillió évvel ezelőtt kihalt, ám a részletes beszámolók a szemtanúktól másra engednek következtetni.

Polinéz halászok régóta beszélnek már egy harminc méteres cápáról. Ők csak a mélység urának hívják. Indonézia partjai mentén a helyiek szerint huszonkét méteres cápák uralták a tengert. Mexikóból is érkeztek jelentések egy tizennyolc méteres, a helyiek által diablo negronak, azaz fekete ördögnek nevezett cápáról, amely halászhajókat támadott meg. A szemtanúk beszámolói arra engednek következtetni, hogy a megalodon még nem pusztult ki. A számos észlelés ellenére azonban a tudományos közösség kételkedik a megalodon létezésében. Így gondolja Mike Bhana is: „Tudom, hogy Drake hova akar kilyukadni az elméletével és tisztelem, mint tudóst. Számtalanszor dolgoztunk már együtt, de nem értek egyet vele. Szerintem több, egyetlen harapásnak tűnő harapásokkal van dolgunk. A sok kicsi harapás miatt szakadt le a bálna farka. Egyértelműen egy nagy fehér tette.”

Tény és való, ha annak idején egy megalodon megtámadott egy bálnát, könnyedén leszakíthatta a farkát. Ennek több előnye is volt. Egyrészt a zsákmány nem tudott elmenekülni, másrészt a faroknál lévő főartéria sérülése miatt percek alatt elvérzett. Ha ma is élne a megalodon, olyan táplálékra lenne szüksége, amely elég nagy ahhoz, hogy csillapítsa az éhségét. A megalodon a maga harminc méterével és nyolcvan tonnájával akkora lehetett, mint egy Jumbo Jet. Ez a veszedelmes szörny, naponta jó ezer kilónyi táplálékot fogyasztott. Mintha megevett volna egy egész minifurgont. A megalodon minden idők leghatékonyabb vadásza volt. Úgy tartják, ugyanolyan módszerrel vadászott bálnákra, ahogyan ma a fehércápák a fókákkal teszik.

A megalodon színe felül sötétebb volt, alul világosabb, tehát tökéletesen beleolvadt a környezetébe, akárhonnan nézzük. Ha megtámadna egy hajót, erősen valószínű, hogy azért tenné, mert bálnának véli. Az is meglehet, hogy lesből rátámadva kiharapna a hajóból egy darabot, de azonnal rájönne, hogy az alkotmány nem ehető és otthagyná. No persze, ha a hajóról emberek potyognának a vízbe, nem biztos, hogy kihagyná a lehetőséget. Bármi is történne, a támadás ereje miatt a hajó elsüllyedne, és még ha nem is ette volna meg az embereket, azok nagy valószínűséggel akkor is elpusztulnának.

Ahogyan említettük már, a tengerfenékre felszerelt kamerák komoly segítséget jelentenek a kutatóknak. Ráadásul több száz ilyen kamera van a világ tengereinek minden pontján, amelyeknek felvételeit bárki nyomon követheti élőben az Internet segítségével. Drake-ék számára nagy meglepetést jelentett, amikor kiderült, hogy három évvel korábban egy chilei fiú érdekes dolgot látott, amikor egy ilyen víz alatti kamera felvételét nézegette. A képeken a háttérben valami nagy állat úszik el, amelynek jól láthatóan hatalmas úszói vannak. Mindenképpen ki akarták deríteni, mekkora az a valami. Sikerült egy légifotózáshoz használt technika segítségével szinkronizálni a képkockákat. Így megállapítható lett a különböző testrészek hossza, amiből megbecsülhették az állat méretét. Ez alapján pedig az élőlény több, mint tizenkilenc méter lehetett. 

„Megértem, hogy mindezt nehéz elhinni – mondta Collin Drake –, de alig száz évvel ezelőtt találtak egy megalodon fogat, amelyről karbon kormeghatározással kiderült, hogy csak tízezer éves. Egyesek kételkednek a karbon kormeghatározás pontosságában, de ha nem téved a vizsgálat, akkor ez azt jelenti, hogy a megalodon közel sem akkor halt ki, amikor hitték, hanem jóval tovább élt és talán még ma is él.” Az biztos, nem sok mindennel lehet megmagyarázni a furcsa történéseket. Rengeteg olyan élőlény létezik, amelyről a tudományos élet azt hitte, rég kihaltak már, aztán tíz évvel ezelőtt egyszer csak felbukkantak újra. Ennyi erővel akkor a hajót miért ne támadhatta volna meg egy megalodon? Az óceánok mélyén számtalan, eddig ismeretlen lény rejtőzhet, vagy olyanok is, amelyeket rég kihaltnak véltek.

2012 nyarán a Discovery csatorna stábjának sikerült elsőként lefilmezni egy olyan állatot, amelynek addig csak holt példányait láthattuk: az óriás tintahalat. Erről a tengeri szörnyetegről azt tartották, olyan veszélyes, hogy nemcsak embereket, hanem bálnákat is bekebelez vagy akár hajókat. A coelacanth nevű őshalról azt tartották, hogy 65millió évvel ezelőtt halt ki, ám 1938-ban Afrika partjainál rábukkantak egy nagyon is élő példányra. Kiderült, hogy e titokzatos mélytengeri lények, hétszáz méteren élnek. Az első óriásszájú cápafogat is csak 1976-ban találták, mostanra pedig több, mint tizenegy országból jelentették, hogy látták. 2002-ben egy különös külsejű bálna friss tetemét mosta partra a víz Új-Zélandnál. A DNS-vizsgálatból kiderült, hogy egy törpe simabálna volt, amelyről úgy hitték, kétmillió évvel ezelőtt – azaz a megalodonnal egy időben – kihalt. Ami azt illeti, ez a bálnafajta volt a megalodon kedvenc tápláléka. 

A paleontológiában van egy kifejezés a kihaltnak hitt, majd újra felfedezett élőlényekre: lázár-taxon, amely az Újtestamentumban a halottaiból feltámadó Lázárra utal. Lehetséges, hogy az óceánok sötét mélye egy akkora élőlényt is képes volt elrejteni, mint a megalodon? Az óriás cápa vajon egy lázár-taxon? A chilei filmfelvételek megerősítik, hogy valami hatalmas ólálkodik lent a vizekben. De vajon mi? Lehetséges, hogy megalodon? Vagy valami teljesen más? „Nézzék, nem vagyok egy szűk látókörű pasas – fűzi hozzá Mike Bhana. - Tudom, hogy nagy az óceán, egy csomó, egyelőre ismeretlen lény él benne. Vegyük a gigantikus tintahalat, amire alig pár éve bukkantak rá a Déli-sarkkörnél. Senki nem hitte, hogy találnak ott bármit is. Tényleg, bármi előfordulhat... dehogy ma is élnének megalodonok... hát nem tudom...”

Más szakértők is úgy gondolják, a megalodon létezéséről szóló hír nagyon megalapozatlan. Nem találtak egyetlen állatot sem, amelyet bizonyíthatóan megalodon falt fel, sem egyetlen csontdarabot, melyen a megalodon foglenyomatai mutatkoznának. Ugyanakkor a megalodon kihalására is csupán be nem bizonyított tételek léteznek. Az egyik ilyen teória szerint a globális lehűlés miatt halt ki. Ahogyan a tenger befagyott, a cápa anyagcseréje felgyorsult. Így többet kellett volna ennie a túléléshez. Jelenlegi tapasztalataink szerint a cápák a melegebb vizeket kedvelik. A hűvösebb hőmérsékleten lustává válnak. Ha ez akkoriban is igaz volt, akkor a megalodon nem tudott hatékonyan vadászni. A másik elmélet szerint az egyre növekvő jégréteg miatt a tengerszint csökkent és előbukkant a Panamai földszoros. Ez az új földnyelv a hatalmas jégréteggel és a sarkköri hideg vizekkel együtt azt eredményezte, hogy a megalodon nem tudott vándorolni az Atlanti- és a Csendes-óceán között. Így viszont nem juthatott hozzá fő táplálékforrásához, a bálnához. A szakértők egyetértenek abban, hogy ezen elméletek nem bizonyítottak.

Persze joggal tehetjük fel a kérdést, hogy ha a megalodon mégis valamilyen csoda folytán fennmaradt az óceánok mélyén, akkor miért csak most bukkant elő? Vajon a klímaváltozás lehet a háttérben? 2004-ben 9,2-es erősségű földrengés rázta meg az Indiai-óceánt. A rengést követő szökőár elérte Dél-Ázsia partjait, több, mint 230ezer ember életét kioltva, és drasztikusan megváltoztatva a tengerfenék topográfiáját. Az ottani tengeri élőlények kénytelenek voltak elvándorolni, hogy élhetőbb környezetet találjanak. 2011-ben Japánt rázta meg egy 9-es erősségű földrengés és az azt követő hatalmas szökőár 16ezer ember életét oltotta ki és örökre megváltoztatta a szigetország partvonalát. A cunami óta számtalanszor jelentették, hogy addig ismeretlen tengeri létformák bukkantak elő a part menti vizekben. 2012 októberében a Sandy nevű szupervihar hatalmas pusztítást rendezett az Egyesült Államok észak-keleti államaiban. Ez az óriási vihar, mely 1600 km széles volt, átformálta a partvonalakat és eltolta az óceáni áramlatokat. A szakértők megfigyelései alapján ezen katasztrófák következtében a tengeri élőlények – köztük a púpos bálna –, más területekre vándorolt. A 20. század utolsó húsz éve volt az elmúlt négyszáz év, sőt, néhány évezred legforróbb időszaka. Vajon van összefüggés? A világban történő légköri körülmények hatással lehetnek a tengeri élőlények viselkedésére? „A tengeri élőlények manapság agresszívabbak lettek... olyan helyekre vándorolnak, ahol azelőtt soha nem jártak, és talán ésszerű volna nyitottnak lenni a kérdésre, ahogyan a megalodonra is” – mondta Collin Drake.

Miközben ezen gondolkodtak, újabb jelentés érkezett be 2012 novemberében, ezúttal a brazil partiőrségtől. Az eset egy bajba jutott férfi mentésekor történt. „Viharos volt a tenger – meséli Diego Mele, a brazil partiőrség helikopter pilótája –, egyre rosszabbra fordult az idő. Csak arra tudtunk koncentrálni, hogy mihamarabb kihúzzuk a fickót a vízből biztonságban, és mielőbb vissza tudjunk menni a bázisra, mielőtt nagyobb hullámok jönnek. Nehéz mentés volt, alig bírtam egy helyben tartani a helikoptert. Végül sikerült kiemelnünk a férfit a vízből. Úgy hat méter magasan lehetett, amikor megláttam alatta egy hatalmas árnyékot. Óriási volt, de egyértelműen nem bálna. Jóval többnek láttam, mint tizennyolc méter. Én mondom, ez a fickó eddig is szerencsés volt, de ezek után ő a legmázlistább a világon.”

„A brazil partiőrség által készített légi felvételek valami elképesztőek – tette hozzá Drake. - Eltűnődtem, vajon egyfajta mintát követnek az észlelések?” Megváltozott a tengeri élőlények eddigi vándorlási útvonala, és a bálnák olyan helyeken bukkannak fel, ahol nem kellene. Drake szerint az észlelések helyszíne és a bálnák megváltozott vándorlási szokásai összefüggésben állnak egymással. Mégpedig olyannyira, hogy amikor egymásra helyezték a térképen a helyszíneket a vándorlási útvonallal, teljes egyezést mutattak. Ezek szerint az Északi-sark felől a púpos bálnák leúsztak Hawaii irányába, ahol a szétharapott bálnatetemet találták. Aztán van egy másik csoport, amely a Déli-sark felől úszik fel a párzási helyére, a chilei partokhoz, ahol az óriási lényt látták a tengeri kamerákkal. Utána jön Brazília, a parti őrség felvételével. Púpos bálnák úsznak fel a Déli-sarkkörtől Fokvárosig is, ahol elsüllyedt a halászhajó. Bármi is követi őket, az is elérte Fokvárost. Tehát tény, hogy mindegyik balesetnél vagy megfigyelésnél, púpos bálnák is tartózkodtak a térségben. A púpos bálna pedig a megalodon fő táplálékforrása. Szerte a világban a púpos bálnák egyféle vándorlási útvonalat követnek. E hatalmas emlősök táplálkozni a hidegebb, elleni a melegebb vizekben szoktak. Az év egy bizonyos szakaszában teszik meg a több ezer kilométeres fárasztó utat. Ez a púpos bálnák kétmillió évvel ezelőtti megjelenése óta így van. Ekkor tanulták meg, hogy a hidegebb vizekbe vándorolva kerülhetik el a megalodont, amely hideg vizek elvileg a nagy cápa kihalását okozták. Ám most, hogy egyre változik az óceánok hőmérséklete, növekszik a tenger sótartalma és egyre fogy a táplálék, a púpos bálnák kénytelenek lettek változtatni vándorlásuk időpontján és útvonalán. Ha tényleg a megalodonról van szó, roppant okos lény lehet. Ijesztő logikára vall, hogy mindig a vándorláskor keresztezi a bálnák útját. Bárhogyan is legyen, Drake és csapata megvan győződve arról, hogy a megalodon a partjaik közelében van, ezért előkészítették számára a világ legnagyobb csapdáját. Kezdetét vette a hajsza...

Az expedíció célja tehát az volt, hogy bizonyítékot találjanak a megalodon létezésére és kiderítsék, pontosan mi is a helyzet vele. Szerették volna megjelölni, megfigyelni az állatot, hogy az emberek biztonságban legyenek tőle a jövőben. A csapat a megalodon kedvenc táplálékát mintázó, egy tizenöt méteres műbálna csalit vetett be. Drake ehhez a nagy tapasztalattal rendelkező halászok segítségét kérte, akiknek helyi ismerete létfontosságú lehetett az akció során. És hogy mi volt a véleményük a halászoknak az egész kutatásról? Az egyikük így nyilatkozott: „Tudják, én harmadik generációs halász vagyok. Úgy ismerem ezeket a vizeket, akár a tenyeremet. Az időjárás itt egy pillanat alatt rosszra fordulhat, és más miatt is aggódnunk kell. Tudják, valamelyik nap láttunk... hogy is mondjam... egy fél bálnát. Csak egy felet. A teljes farokrésze hiányzott. Van odakint valami, de nem egy nagy fehér, hanem valami... annál sokkal nagyobb...”

A chum (csám), egy a halászok által a cápák odacsalogatásához használt véres egyveleg: tonhal, makréla, bálnazsír, fésűkagylóbél, kagylóolaj, olaj alapú macskaeledel és marhavér keveréke. Négy liter chum, akár 5-10 cápa figyelmét is képes felkelteni. A hajót nagy, kék hordók sokaságával rakták tele, melynek mindegyikében 208 liter chum volt található. Mindez összesen 18ezer liter véres egyveleget jelentett, amelyet az elkövetkezendő hat órában mind a tengerbe zúdítottak. Jól tudták, hogy ez a térség minden cápáját be fogja vonzani, reményük szerint a megalodont is. Ahogy beöntötték az egyveleget a tengerbe, a csalisáv hosszát 5-8 km-re növelték meg az áramlatok. Annyi cápát vonzottak oda, amennyit egyszerre még soha nem láttak, nem beszélve a csali árasztotta bűzről. 

A bálnás műcsali elkészítése sem volt éppen leányálom. Kb. 12 méter hosszú lett, 3 méter széles, szárazon egy tonnát, vízben négy tonnát nyomott. Olyan csali lett, amely nemcsak egy bálna formáját és méretét hozta, hanem úszott a felszínen, vontatható volt, ha kellett, és remélhetőleg kibírta egy hatalmas ragadozó durva támadását. Az óriási, életnagyságú csalit a nyílt vízre vontatták, majd pontosan odamentek, ahol két héttel korábban a magányos halászhajó elsüllyedt.

A csapat nagyon veszélyes vállalkozásba kezdett. A több kilométernyi vértenger tömérdek cápát vonzott be, amelyek teljesen bekattantak a vérszagtól. A csalit tehát kivetették és nem maradt más hátra, mint a várakozás. Első körben mindjárt harmincöt ragadozó jelent meg. Már-már úgy tűnt, nem történik semmi különös, amikor a monitorok váratlan dolgot jeleztek. A cápák sokasága a többi hallal együtt köddé vált. Vajon mi késztette őket menekülésre? A búvárok azonnal merüléshez készülődtek. Már a víz alatt voltak a biztonsági ketrecben a szigonypuskáikkal, amikor megszakadt velük a kapcsolat. Odafent nagy lett a fejetlenség. A ketrec eltűnt a két búvárral együtt. Nehéz volt a keresés, mert közben az éjszaka is leszállt és alig láttak valamit. Szerencsére hamarosan sértetlenül felbukkant az egyik, majd a másik búvár is. Drake utólag bevallotta, hogy nagyon megijedt, mert azt hitte, elveszítették őket.

„Hátulról csapódott nekünk a műbálna. Nekifeszült a ketrecnek, valami szabályszerűen odaszegezte. Semmit nem láttam, koromsötét volt. Mire észbe kaptam, valami nekicsapódott a ketrecnek és elkezdte összevissza dobálni. Fejjel lefelé kerültünk, olyan volt, mintha egy mosógépdobban lennénk” – mesélte Mike Bhana, az egyik búvár.

„Megláttam magam mögött egy hatalmas árnyékot. A ketrec rázkódni kezdett, de nagyon durván. Fogtam a szigonypuskámat és elkezdtem vaktában lövöldözni. Nem emlékszem hogyan jutottam fel a felszínre” – tette hozzá Madelyn Joubert tenger biológus, a másik a búvár. 

Szerencsére a kamerát nem ejtették el, sőt, vissza tudták nézni a felvételeket is. Többnyire sötétség látszik a képeken, zavaros a film, nem lehet normálisan látni mi történt. Az biztos, hogy volt ott valami nagy árnyék, ami gyorsan mozgott, de nem lehetett beazonosítani, bár látszott rajta valami nagy hátúszóféle. Miközben a felvételt nézték, a kapitány el kezdett üvöltözni, mert jelzett a szonár. A monitoron azt látták, hogy valami ismeretlen nagy dolog lefelé merül, méghozzá egészen 1988 méterig és nagyon gyorsan. Ez döbbenetes, mert a legmélyebbre a cápafélék közül a kékcápa szokott merülni, de az is csak kilencszáz méterig. Collin Drake szerint ez azt jelenti, hogy éppen most bukkantak rá egy megalodonra.

A jeladó 2013. április 23-án sugárzott utoljára. Több jelzés soha nem érkezett. Továbbra sem tudni, hogy pontosan milyen élőlényről volt szó...

Forrás: A Discovery Channel / Megalodon – A szörnycápa él! című 2013-as dokumentumfilmje alapján írta: Csiribusz 

Képforrás: pinterest.com; pcguru.hu; thehindu.com; blogs.scientificamerican.com; discovery.com; theguardian.com; twitter.com; sharksider.com