Durban városa, Dél-Afrika keleti partvidékén helyezkedik el. Mindig is népszerű üdülőközpont volt a helyi lakosság körében, de az ország különböző helyeiről, sőt külföldről is szép számmal érkeztek turisták a homokos tengerpartra. A szezon alatt a szállodák telt házakkal üzemeltek, a strandok dugig megteltek napozókkal, fürdőzőkkel. Nem volt ez másképp 1957. december 17-én sem. A reggeli órákban még senki sem sejthette, hogy ezen a napon a világ egyik legdurvább cápatámadási hulláma veszi kezdetét, s a helyiek ettől kezdve ezt az időszakot „Fekete december”-ként emlegetik majd. 

Késő délután jelentették a helyi illetékeseknél, hogy egy idős, fekete halász nem tért vissza a horgászatból. Sosem derült ki mi történt vele, de többé nem látta senki. Először nem is sejtették az okokat, de az azt követő napok tragédiái miatt valószínűsíthető, hogy cápatámadás áldozata lett, amikor – véletlenül, vagy az állatok által csónakját szándékosan feltaszítva – egyensúlyát elveszítve a hullámok közé zuhant. 

Másnap, 1957. december 18-án a tengerpart ismét megtelt élettel, a nap melegen sütött, strandolók százai árasztották el a homokos fövenyt, minden ideális volt a fürdőzéshez. A kamaszkorú George és Robert, amatőr vízi mentősként dolgoztak azon a partszakaszon, ahol az első dokumentált eset történt. Feladatukhoz tartozott, hogy kémleljék a vízfelszínt, figyeljenek a part rendjére, a strandolókra, és segítsenek, ha baj van. Általában azonban, nem történt semmi különös, így a két fiú megengedhette magának, hogy munka közben néha maguk is szórakozzanak. Azon versenyeztek, ki tud rövidebb idő alatt oda-vissza úszni, egy kis bóját megkerülve. Miután George leúszta a távot, kicaplatott a vízből, és átvette Bobbytól (a Robert becéző alakja az angolszászban) a stopperórát. Ezúttal a másik fiú vetette magát a hullámok közé. Gyors karcsapásokkal igyekezett elérni a bóját. 

A cápák ekkor már a strandolók között voltak, néhány fürdőző meg is ijedt, hogy mi ért hozzá a lábukhoz a víz alatt, de mert nem történt semmi, a vidám pancsolás tovább folytatódott. Ezalatt Bobby elérte a bóját és már visszafelé tempózott, amikor ő is arra figyelt fel, hogy valami a lábához ért. Nem értette mi az, ezért tovább folytatta az úszást. George azonban a partról jól látta a vízből kiemelkedő hátuszonyt, és riadtan kiabált Bobby felé, hogy vigyázzon, mert cápa van a közelében. Ám alighogy kimondta, a fiú eltűnt a habokban, és körülötte pillanatok alatt vörössé vált a víz. A strandolók sikongatva rohantak ki a tengerből. A fiút ugyan sikerült kihúzni a partra, de bal lábát elveszítette. 

Természetesen a közvéleményt nagyon felbolygatta az eset, mindenki válaszokat várt. Karácsony volt, a nyári csúcsszezon ideje, s Larry Vaughan polgármester nem mondhatott mást, mint hogy a tizenhat éves Robert Wherley-vel történt szerencsétlenség csak egy véletlen baleset volt, és mindent megtesznek azért, hogy a vétkes állatot megtalálják. Addig is azt kérte, senki ne menjen a mélyebb vizekbe fürdőzni. 

Dr. Brian Harris tengerbiológus, az Óceonográfiai Intézettől jött a környékre, mert a bálnavadászatról akart írni egy tanulmányt. Miután azonban meghallotta mi történt, az eset felkeltette az érdeklődését és kiment a helyszínre. 

1957. december 20-án Mrs. Green, három fiával a tengerparti strandon sütkérezett. Kisebbik fiát figyelte, aki a homokban játszott, miközben két idősebb gyermeke, a tizenhárom éves Clifford, és a tizenöt esztendős Allan a vízben pancsoltak. A partszakasz tömve volt fürdőzőkkel, a vízben is rengetegen tartózkodtak, így egy időre Clifford elveszítette szeme elől Allant. Nem sokkal később azonban sikongatásra figyelt fel. A fürdőzök nagyon felbolydultak valamiért, futkározás, ordítozás töltötte be a partot, elszabadult a fejetlenség. A kisfiú a kiabálásokból megtudta, hogy valakit cápa kapott el, de az csak később derült ki számára, hogy bátyját érte a támadás. Allan Green belehalt a sérüléseibe. 

Természetesen az újabb tragédia csak olaj volt a tűzre. A turistákat kezdte elmarni a cápaveszély, pedig a város többnyire belőlük élt. Ezen a tengerparti szakaszon voltak a legjobb horgászhelyek, a legszínvonalasabb strandok az országban, ezért ideépült a szállodák java, melyek megélhetését az idegenforgalom jelentette. Mindenkinek érdeke volt tehát, hogy a cápakérdés mielőbb megoldódjon. Távcsövekkel próbálták figyelni a távolabbi tengerfelszínt, de ezzel sokra nem mentek. Az emberek azon kezdtek vitatkozni, miféle cápa nevéhez köthetőek a durva támadások. Voltak, akik pörölycápára gyanakodtak, egyesek a fehér cápát tették felelőssé, megint mások kételkedtek ebben, mert szerintük a fehér cápa nem jön ennyire közel a partokhoz. 

1957. december 23-án a huszonhárom éves Vernon James Berry, kedvesével lerohant a tengerpartra, hogy megmártózzanak egy kicsit a habokban. Ezzel egy időben, pár száz méterrel a strandolóktól, egy bennszülött férfi pecázott a parti homokban ácsorogva, és csalijával együtt valami kitépte a kezéből a horgászbotot. Sokáig nem kellett gondolkodnia azon mi történt, mert a víz felszínén máris megjelent egy hatalmas cápauszony. Rémülten rohant a fürdőzők felé és ijedten üvöltözte, hogy cápa van a vízben, de túl messze volt és hangját elsodorta a szél. Vernon és barátnője az alig derékig érő vízben hancúroztak, amikor a fiút hirtelen leverte valami a lábáról, és eltűnt a víz alatt. A lány először azt hitte, csak hülyéskedik, és kicsit sem tartotta viccesnek, de aztán a fiú körül vörössé vált a víz és az emberek sikongatva igyekeztek a part felé, amikor rádöbbentek mi történik. Vernon testét kimentették ugyan – már ami maradt belőle –, de sérülései olyan súlyosak voltak, hogy belehalt a vérveszteségbe. 

Ami kezdetben egyedi esetnek indult, az most halálos cápatámadások sorozatává vált. Ezek után nem volt kétségük afelől sem, hogy a pár nappal korábban eltűnt halász, szintén cápatámadás áldozata lett, így tehát már négy áldozatot tartottak számon egy hét leforgása alatt. A támadások híre az egész országban elterjedt, s az emberek nagy része lemondta a foglalását. Három nappal később újabb baleset történt. December 26-án a húsz esztendős Donald Webstert érte támadás a nyakán és a fején. 

Dr. Brian Harris felvette a polgármesterrel a kapcsolatot és felajánlotta a segítségét, mint tengerbiológus, aki ismeri a cápák viselkedését. A polgármester örült a segítségnek, tényleg fontos volt számára, hogy városában rendet teremtsen. Megnövelte a vízi mentők számát, magasabb figyelő állásokat építettek a partokon, mindenki kapott fegyvert az illetékesek közül és repülőket is fel akart küldeni, amelyek a magasból könnyebben tudják átvizsgálni a vizeket. Egy részét lezáratta a strandoknak is, de nem az összeset. A szezonra, a bevételekre, amelyekből egész évben éltek, a turistákra hivatkozott, de dr. Harris ezt nem tudta igazán megérteni, pontosan a turistákra való tekintet miatt, hiszen a város megélhetése a cápákat aligha érdekelte. 

A polgármester betartotta az ígéretét. A repülők folyamatosan jöttek-mentek a víz felett és ha cápákat láttak, rendre értesítették a vízi mentőket, akik erre kihívták az embereket a vízből. De ez csupán ideiglenes megoldást jelenthetett, hiszen rendkívül költséges volt, ráadásul sok értelme sem látszott, ugyanis a víz sokszor olyan zavarossá vált, hogy nem lehetett átlátni rajta. Tisztán látszott, hogy senki, még a polgármester sem tudja, mit is kéne tenni. A kérdés nem annyira az volt, hogyan állítsák meg a támadásokat, hanem az, miért történtek egyáltalán? A tengerben mindig éltek cápák, mégsem jöttek a partközelbe portyázni, vagy csak nagyon ritkán. Mi változott meg most, hogy ez történt? 

Dr. Harris kiment egy hajóssal a tengerre, hogy jobban szemrevételezhesse a partot és a part menti vizeket. Kiderült számára, hogy pár kilométeren belül több folyó is a tengerbe torkollik a vidéken, és mivel az elmúlt hónapokban többször volt árvíz – mely ugyebár együtt jár a hordalékokkal, köztük állati tetemekkel –, könnyedén felkavarhatta a parti vizeket. Úgy döntött tesz egy alámerülést, hogy megnézze mi a helyzet a tengerfenéken. Megdöbbenését alig tudta leírni később. Pár méterrel alatta, több száz cápa cikázott a mélyvízben. 

Következő alkalommal felszállt egy kis repülőgépre, amely a parti vizeket kémlelte, gondolta, felülről is megnézi, mi okozhatja a problémát. A magasból bálnavadászhajókat pillantottak meg, és a doktor elmondta a mellette ülő újságírónak, hogy róluk akart írni. Ezek a hajók az Antarktisz felől jöttek, és a vizet tömérdek vérrel és olajjal szennyezték be. A bálnavadászat akkoriban nagy üzlet volt, a helyi gazdaság motorját jelentette, és a doktor úgy vélte, így nagyban hozzájárulhatnak a cápák zavart viselkedéséhez. 

Bármi is volt az oka, a polgármestert csak az érdekelte, hogy megtisztítsa a vizeket, így a városvezetés hajtóvadászatot hirdetett az állatok ellen, és fizettek a kifogott cápák után. A vadászat sikeresnek bizonyult. Tömérdek állat holttestével tértek vissza a halászok a tengerről. A cápa akkoriban még nem volt védett állat, a városon pedig pánikroham söpört végig. Ész nélkül irtották a cápákat. Dr. Harris ismételten megpróbálta jobb belátásra bírni a polgármestert, de Larry Vaughan hajthatatlan maradt. Újabb mészárlásra ösztökélte a halászokat, és a strandok egy része továbbra is nyitva maradt. 

1957. december 30-án a tizennégy éves Julia Painting nagymamájával és nagybátyjával a tengerpartra érkezett. Julie-nak ez volt az első igazi tengerparti nyaralása. Amíg nagymamája a parton sütkérezett, a kislány nagybátyjával együtt bement fürödni a vízbe. A gondtalan pancsolás és bohóckodás közepette, Julie kézen állt a derékig érő víz alatt, csak lábai kalimpáltak az ég felé. Vártalanul és hirtelen egy cápa úszott hozzá a semmiből, elkapva a kislány bal karját. A sikongatásra és vér látványára a nagybácsi megpróbált segíteni, az emberek pedig riadtan összeszaladtak a parton. Végre sikerült kihozni a gyermek testét, és elfektetni a homokos fövenyen. Sokkos állapotban volt, bal karja vállból hiányzott. Később, immár idős asszonyként így emlékezett vissza: „Nem éreztem a kezemmel a homokot. Így tudtam meg, hogy már nincs meg a kezem. Az egész testem össze volt harapdálva, különösen a bal mellkasom körül, ahogyan az oldalamon lefelé, a hasamnál is. A támadás nagyon durva volt.” Julia Painting megtámadása után, amely több száz ember szeme láttára történt, a köztudatban megjelent a „fekete december” fogalom. Ezt követően mindjárt az újdonsült év első napjaiban rátaláltak egy zulu halászfiú megcsonkult holttestére. 

A turisták csoportokban hagyták el a várost, az üzletek sorra zártak be, és a helyiek között a félelem haraggá változott. Azt akarták, hogy vége legyen. Csakhogy akkoriban szinte semmit, vagy alig valamit tudtak a cápák életéről és viselkedéséről, ráadásul itt több cápáról volt szó, melyek száma abnormálisan nőtt, és az embereknek fogalmuk sem volt, mitől, de még dr. Harris sem tudta erre a választ, csak találgatott. Hiába próbálta továbbra is rávenni a lakosokat és a polgármestert, hogy zárják le a strandokat, az emberek bosszút akartak állni a cápákon. Egyszerűen nem értették meg a doktort. 

A városhoz vittek egy dél-afrikai hadi hajót és mélytengeri bombákat engedtek a vízbe. Az egész város beleremegett, amikor felrobbantak. Nem a tengerészet ötlete volt ez az esztelenség, inkább a helyi lakosok megnyugtatására csinálták az egészet. A robbantgatás következménye az lett, hogy rengeteg hal elpusztult, cápa viszont egy sem. Sőt, a döglött halak szaga csak még jobban bevonzotta a ragadozókat. Ahelyett, hogy a polgármester és csapata megoldották volna a helyzetet, csak még súlyosbították azt. A bombázás után a hullámok napokon át sodorták a partra a haltetemeket. 

Az emberek persze azt remélték, ez véget vetett a cápainváziónak, de dr. Harris tengerbiológusnak más volt a véleménye. Egy nap úgy döntött, cápaketrec segítségével ereszkedik a tenger mélyére, hogy mintákat gyűjtsön. Ismételten, most már ki tudja hányadszor felhívta a polgármester figyelmét a veszélyre, de az kötötte az ebet a karóhoz, és meggyőződéssel állította, hogy a problémát elhárították. Harris ebben nem volt egyáltalán olyan biztos, és meg akart győződni. Leengedtette magát a ketreccel, de eleinte nem látott semmit a végtelen kékségen kívül. Aztán feltűnt az első cápa, majd a második és egyre több. A hajón szemlélődő halászok és segítők, természetesen észrevették a ragadozók tömegeit, és kétségbeesve próbáltak segíteni a víz alatt rekedt tengerbiológusnak. Ám ahogyan megpróbálták felhúzni a ketrecet, a felvonó kötél elszakadt, és a ketrec a tudóssal együtt a tengerfenékre zuhant. Odafönt a hajón nagy kavalkád támadt, de végül sikerült kimenteni Harrist, aki újra megkísérelte meggyőzni a polgármestert. A legrosszabb az volt az egészben, hogy a lakosságot megnyugtatták, és így szabad prédaként önmagukat szolgálták fel tálcán a cápáknak, miközben meg voltak győződve arról, hogy biztonságban vannak. 

1958. január 9-én  a negyvenkét éves Derryck Garth Prinsloo és felesége, két fiukkal lementek a tengerre. A kamaszok belevetették magukat a hullámokba, és versenyt úsztak a bójáig. Apjuk és anyjuk a derékig érő vízben álltak, onnan rukkoltak hol egyiknek, hol másiknak. Ahogyan ott nevetgéltek, váratlanul ledöntötte valami Derrycket a lábáról és a víz alá merült. Súlyosan megsebesült, s mire kivonszolták a partra, meg is halt. 

Larry Vaughan most sem akarta lezáratni a partokat. Újabb ötlettel állt elő. Ausztrál mintára védőhálókat szereztetett be, és nem vesztegette az időt, azonnal fel is szereltette őket. Harris most is csak a fejét rázta. Szerinte a védőháló nem volt elég erős ahhoz, hogy egy nagytestű cápa ne tudja átszakítani, ráadásul ezek a hálók nem értek le a tengerfenékig, alatta bármikor átúszhattak a ragadozóhalak. Összesen kétszáz méter hosszan feszítették ki a hálót, melyet egy hét múlva be kellett vonniuk, hogy leellenőrizhessék, hány cápa akadt fenn benne. Hát kisebb halfogásra biztosan megfelelt, erről meggyőződhettek, amikor a sok kicsi halat lehámozták róla, de cápa bizony egy sem akadt köztük. 

Amikor a hálók felkerültek, a városi újságok hosszú cikkeket közöltek arról, hogy végre megoldották a problémát. Néhány család a híreken felbuzdulva visszatért és újra strandolni kezdett. Azt mondták, most már biztonságban érzik magukat. Közben hónapok teltek el, közeledett a húsvét. 

1958. április 3-án a huszonkilenc éves Nicholaas Badenhorst a feleségével és pár hónapos babájukkal ment le a strandra. Az asszony a parton maradt a kicsivel, míg férje békatalpakat húzott, feltette a búvárszemüveget és kezébe véve a légző pipát belegázolt a habokba. Egy darabig minden rendben volt, aztán Nicholaas felüvöltött. Egy cápa csapott le rá és halálra marcangolta. Alig két nappal később, április 5-én szörfözés közben végzetes támadás érte a huszonnyolc éves Fay Jones Bestert. A lány halálát követően majd egy évig csend volt. 

Cápatámadás mindig fordult elő ezeken a vizeken a korábbi évtizedek alatt, különösen mióta a huszadik század elején divatba jött a strandolás, de ez azért volt kiugróan szokatlan, mert míg máskor két-három, sőt öt-hat évenként fordult elő egy-egy támadás, addig most három hét alatt hét ember esett áldozatul, melyből négy halálos támadás történt. 1958 decemberétől 1959 tavaszáig öt hónap alatt kilenc embert ért cápabaleset, ebből összesen hat volt végzetes kimenetelű.  

Az emberek tömött sorokban hagyták el az üdülőket, és nemcsak onnan mentek el, hanem az egész partról. Egyszerűen összecsomagoltak és elhagyták a várost. Valóságos szellemstranddá változott a partszakasz főleg azok után, milyen zsúfolt volt korábban. A szállodalánc és az egész turizmus komolyan hanyatlani kezdett. Úgy tűnt, a cápatámadások ellen nem lehetett mit tenni, és a turistáknak elegük lett. 

Az 1957-es támadásokat mind a mai napig a legdurvább cápatámadásokként tartják számon a világban. Ma már másképp nézünk a cápákra, hiszen sokkal többet tudunk róluk, mint annak idején, de azért ezek a tökéletes ragadozók még mindig nagyon rejtélyesek. Annak ellenére, hogy a hálók a mai napig kint vannak azokon partokon, az elmúlt hatvan évben több mint háromszáz cápatámadást regisztráltak.   

Forrás: stopsharkcagediving.com; Discovery Channel, 2011. / Gyilkos cápák / Fekete december című kisfilmje alapján írta: Csiribusz

Képforrás: natgeofound.tumblr.com; surfresearch.com.au; origo.hu; dotafrica.net; youtube.com