/Az őszinteség kedvéért el kell mondanom, vannak cikkek, melyek idegen nyelvből lettek átvéve, így előfordulhat véletlen félreértés a fordításban, esetleg egy-két mondat kimarad vagy betoldódik. Megengedtem magamnak annyi szabadságot, hogy a magyarítás, illetve az olvasmányosság érdekében, kicsit kikerekítettem a mondatokat. Ha ennek ellenére valaki úgy érzi, mégis van benne egy-egy olyan megfogalmazás, ami elvileg nem szerepel az eredetiben, az azért van, mert a forrás is sokszor hiányos, összefüggéstelen, vagy nem egyértelmű.  Ilyenkor néha tettem olyan „mondat-betoldást”, ami kikövetkeztethető a történetből, bár nincs leírva szó szerint az eredetiben. Ezen mondatok mennyisége elhanyagolható, ugyanakkor mindenképpen hangsúlyoznám, hogy a tartalom lényegi részén nem változtat. Sajnos nem egyszer előfordul, hogy különböző források teljesen másként tálalják ugyanazon történeteket, vagy némely részleteket leszámítva eltérőek, nagyon ellentmondásosak. Kérem, senki ne gondolja, hogy szándékosan akarom félrevezetni! Mindenki maga tudja mit hisz el belőle, és mit tart ostobaságnak. A történetek hitelességét sem cáfolni, sem állítani nem tudom. Némelyik meglehetősen hátborzongató, ezért ki-ki a saját felelősségére olvassa el! Köszönöm! - Csiribusz/

A könyv, mely e mesének beillő történetet beszéli el, 1865-ben jelent meg Londonban egy bizonyos Sabine Baring-Gouldáltal lejegyezve. A cím nagyjából ezt jelenti: Vérfarkasok Könyve – Rettenetes babonák elbeszélése. 

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény, özvegy favágó, akinek volt kilenc leánygyermeke. Az ember nem akármilyen tulajdonsággal rendelkezett, mert bizony vérfarkas volt. Gyakran morfondírozott azon, hogy eladósorba került leányait miből adja férjhez. Ha elmennek a háztól, hozományt kell adnia mindegyik mellé, ha pedig maradnak, eltarthatja őket, ki tudja meddig. Bármelyik is történik, ő mindenképpen rosszul jár. Arra a szörnyű elhatározásra jutott, hogy szép sorban megöli valamennyi gyermekét. 

Egy nap, amikor kiment az erdőre fát vágni, megkérte az idősebbik lányát, hogy majd hozzon neki vacsorát, ha eljő az ideje. A leány úgy is tett, de nem várta ki a vacsoraidőt, korábban ment. Az apja meg is kérdezte tőle:

„Miért jöttél ilyen korán, leányom?”

„Aggódtam édesapámért, nehogy összeessen az éhségtől.”

„Jó lány vagy. Ülj le ide, amíg eszem!”

Az ember csak evett, evett, s közben végiggondolta a tervét. Amikor megette az ételt, felállt és azt mondta:

„Gyere, kislányom, megmutatom a gödröt, amit ástam.”

A lány nagyon furcsállta, hogy favágó apja miért töltötte az idejét gödörásással. Meg is kérdezte:

„Minek az a gödör, édesapám?”

„Hogy ide legyünk eltemetve, amikor meghalunk. A szegény nép nem sokat törődne ilyesmivel, ha már elmentünk."

A lány nem kérdezett többet, követte apját a fák közé.

„Idehallgass! – mondta a vérfarkas apa, miután a gödörhöz értek. – Most te meghalsz, és a tested ide lesz beledobva.” 

A lány sírva könyörgött az életéért, de hiába. Az apa keményen megragadta, beletaszította a sírba, majd egy nagy kővel úgy fejbe dobta, hogy a szegény pára azonnal kilehelte a lelkét. Ezek után, mint aki jól végezte dolgát, az ember visszament a munkájához, és tovább vágta a fát. 

Alkonyattájban megérkezett a másik lánya, aki friss ételt hozott a kosarában. Az öreg neki is beszélt a gödörről, és ugyanúgy megölte, mint az első leányát. Így gyilkolászta a gyermekeit egészen addig, míg a legkisebbre került a sor. A kisebbik leány tisztában volt vele, hogy kiféle és miféle az apja, de semmi rosszra nem gondolt. Ugyanakkor nagyon bánkódott amiatt, hogy nővérei nem tértek haza. „Hol lehetnek? – kérdezte önmagától. – Talán ott maradtak édesapánkkal az erdőn? Talán segítenek neki a munkában?” 

A lány megfőzte az ételt, aztán elindult az apjához, de – talán egy belső megérzéstől hajtva –, óvatosan lopózott az erdő fái között. Amikor már egészen közel ért a helyhez, ahol apja dolgozott, meghallotta a fahasogatás hangját, és érezte a füst szagát. Aztán még közelebb húzódva, borzasztó látvány tárult a szeme elé. A tűz fölött két, karóra tűzött emberi fej pörkölődött. Iszonyodva elfordult a tűztől, majd a fejszecsapás hangját követve, megtalálta az apját.

„Nézze, édesapám! Hoztam magának ételt.”

„Jó kislány vagy! – mondta az ember. – Ülj le ide a rakásra, míg eszem!”

„Hol vannak a nővéreim?” – kérdezte váratlanul a lány.

„Amott lent dolgoznak a völgyben” – felelte az öreg. – „Gyere velem, megmutatom!”

A legkisebb lányt is elvezette a gödörhöz, majd azt mondta neki, amit a többieknek is korábban:

„Most meg kell halnod! Ide leszel elföldelve a nővéreid mellé.”

„Forduljon el, édesapám! – kérte a lány. – Leveszem a ruháimat, aztán utána megölhet, ha úgy tetszik.”

Az öreg megfordult, ahogyan a lánya kérte, majd „csatt”; a lány úgy fejbe ütötte hátulról, hogy az ember belezuhant a gödörbe, amit korábban sírnak ásott. A lány ez alatt hanyatt-homlok menekülni kezdett, de vérfarkas apja nem sérült meg különösebben, és azonnal üldözőbe vette saját gyermekét. 

A lány futott, akár a szélvész, miközben hallotta, amint végighasítja az erdőt apja vérfagyasztó üvöltése, hallotta közeledő lábainak zaját, szuszogó lélegzetét. Aztán gondolt egyet, és futás közben maga mögé hajította a zsebkendőjét. A vérfarkas megragadta az anyagot fogaival, karmaival, és cafatokra tépte. Hamarosan megint egészen közel került a menekülő lányhoz, szája habzott, szemei vörös fényben forogtak. A lány futás közben most a köpenyét hagyta hátra, hogy azt szaggassa szét. Valahányszor közelebb kerültek hozzá a halálos karmok és állkapcsok, mindig hátra dobott valamit a ruházatából, amely kis időre elvonta a vérfarkas figyelmét. Következő alkalommal a kötényét vetette el, majd a szoknyáját, blúzát, végül anyaszült mezítelenül rohant az erdő fái között, és már nem volt mit levetnie. Szerencséjére kiért egy mezőre, ahol egy kisebb szalmakazal belsejében rejtőzött el. A vérfarkas hamarosan a tisztáson termett, tombolva kereste a lányt, de sehogy sem akadt a nyomára. Pár szalmakazalt szétdúlt, testéből bűzlött az izzadság, fehér agyarairól fröcsögött a fehér, habos nyál. Végül kimerülten, dühösen feladta. Nem találta meg a lányát, és visszahúzódott az erdő mélyére. 

Történt pedig, hogy a király és emberei, akik gyakran vadásztak azon a vidéken, másnap reggel arra jártak. A vadászkopók a mezőre rohantak a lelőtt zsákmány után, és az emberek értetlenül nézték a feldúlt szénakazlakat. Ekkor a király kutyája felfedezte a szépséges lányt az egyik szénaboglya közepén. Ahogyan lenni szokott, a király azonnal beleszeretett és magával vitte a palotájába, hogy feleségül vegye. A lánynak csupán egy kikötése volt: soha koldus ne léphesse át a palota bejáratát. 

Évekkel később egy koldus vetődött a palotához, aki nem volt más, mint a lány vérfarkas-apja. Nem tudni miféle indíttatásra, de a koldusapa valahogy mégis bejutott a palotába, óvatosan beosont a királyi lakosztályokhoz, és a hercegi szobákba lopózva, a királyi pár mindkét gyermekének elvágta a torkát. Majd a gyilkos tőrt a királyné párnája alá rejtette, hogy a gyanú rá vetüljön. Gonosz mesterkedése be is vált, hiszen mindenki a királynéra gyanakodott, még tulajdon királyi férje is, aki száműzte az asszonyt, a két halott herceget pedig anyjuk nyakába kötöztette. 

De a mesék mindig ’happy end’-del végződnek, így a királyné asszony találkozott egy jóságos remetével, aki visszaadta a hercegek életét, a király közben rájött arra, mekkora hibát követett el. Felkutatta feleségét, és életük végéig boldogan éltek. A vérfarkas-nagypapa pedig levetette magát egy magas szirtről a tengerbe, ahol a sziklák halálra zúzták. 

Forrás: werewolfpage.com – fordította: Csiribusz