/A cikk idegen nyelvből lett átvéve, így előfordulhat véletlen félreértés a fordításban, esetleg egy-két mondat kimarad vagy betoldódik. Megengedtem magamnak annyi szabadságot, hogy a magyarítás, illetve az olvasmányosság érdekében, kicsit kikerekítettem a mondatokat. Ha ennek ellenére valaki úgy érzi, mégis van benne egy-egy olyan megfogalmazás, ami elvileg nem szerepel az eredetiben, az azért van, mert a forrás is sokszor hiányos, összefüggéstelen, vagy nem egyértelmű. Ilyenkor néha tettem olyan „mondat-betoldást”, ami kikövetkeztethető a történetből, bár nincs leírva szó szerint az eredetiben. Ezen mondatok mennyisége elhanyagolható, ugyanakkor mindenképpen hangsúlyoznám, hogy a tartalom lényegi részén nem változtat. Sajnos nem egyszer előfordul, hogy különböző források teljesen másként tálalják ugyanazon történeteket, vagy némely részleteket leszámítva eltérőek, nagyon ellentmondásosak. Kérem, senki ne gondolja, hogy szándékosan akarom félrevezetni! Mindenki maga tudja, mit hisz el belőle vagy mit nem. A történetek hitelességét sem cáfolni, sem állítani nem tudom. Némelyik meglehetősen hátborzongató, ezért ki-ki a saját felelősségére olvassa el! Köszönöm! - Csiribusz/

Amikor még gyermek voltam, apám munkája miatt a családunk rengetegszer költözött. Előfordult, hogy egy-egy városban csak pár hétig vagy pár hónapig tartózkodtunk, így legtöbbjükre alig, vagy egyáltalán nem emlékszem. Ám volt egy hely, amelyet soha nem tudtam kiverni a fejemből, valószínűleg azért, mert életem leghátborzongatóbb élményéhez fűződik.

A szüleim egy régi, romos házat béreltek ki pár hónapra. A ház nagyon rossz állapotban volt, és csak egyik fürdőszobájában volt víz. Ráadásul a fürdő a legfelsőbb emeleten foglalt helyet, ahonnan a padlásra is fel lehetett jutni. Mindig utáltam ezt a fürdőszobát, a hideg rázott tőle, és nem csak azért, mert mindig dermesztően hideg volt a hőmérséklet, még a legforróbb nyár közepén is. Nem beszélve arról, hogy a padlás ajtaja éppen a fürdőből nyílt.

Egyik este, éppen fürödtem lefekvés előtt. Véletlenül rá pillantottam a kis ajtóra. Ez az ajtó egyébként mindig zárva volt, a kulcsot nem találtuk hozzá, így soha, senki nem ment a padlásra. Viszont roppant kíváncsi voltam, ezért úgy döntöttem, hogy közelebbről szemügyre veszem. Kiléptem a kádból és belestem a kulcslyukon. Semmit nem láttam az áthatolhatatlan sötétségen kívül. Ez után a fülemet az ajtóra tapasztottam és meglepetésemre valami halk, kaparászó hangot hallottam. Ismét benéztem a kulcslyukon, de most valamiféle mozgolódást is láttam. Aztán meglepetten ugrottam hátra, mert a kulcslyukban megjelent egy csavarhúzó vége, amely csaknem kiszúrta a szemem, és valami őrülten, döfködő mozdulattal rángatta belülről. Végül egyszer csak eltűnt.

Annyira megrémültem, hogy úgy, ahogy voltam, anyaszült mezítelenül, csuromvizesen és sikongatva rohantam ki a fürdőszobából, egyenesen anyámhoz és apámhoz. Nem tudták elképzelni mi zaklatott fel ennyire.

„- Anya! Apa! Gyertek gyorsan! Van valaki a padláson!” – ordítottam.

A szüleim megpróbáltak lecsillapítani, s miután kissé megnyugodtam, elmeséltem mi történt velem. Persze nem hittek nekem, de apám megígérte, hogy körülnéz. Magához vett egy kalapácsot, egy zseblámpát, és megindult felfelé a lépcsőn. Mi anyámmal mögötte mentünk.

A kis ajtó zárva volt, s mint már említettem, nem volt hozzá kulcs. Apám fogta a kalapácsot, valahogy leütötte a zsanérokat és így le tudta emelni az ajtót. Bevilágított a zseblámpával a tetőtérbe, de az égvilágon nem volt ott senki és semmi.

A szüleim innentől kezdve úgy magyarázták az esetet, hogy bizonyára gyermeki képzeletem tréfált meg. Szerencsére pár héttel később elköltöztünk, és továbbálltunk egy másik városba. Én azonban soha nem tudtam elfeledni azt a borzasztó élményt, amit abban a romos házban átéltem. Sokáig, bárhol is voltunk, mindig félve mentem a fürdőszobákba. Hosszú idő telt el, mire feldolgoztam az eseményeket.

Évekkel később, immár felnőttként, megint arra a környékre vetődtem, és ha már így esett, hát úgy döntöttem, megnézem magamnak azt a régi házat még egyszer, ahol gyermekkorom egy rövid epizódját töltöttem. Felvettem a kapcsolatot egy akkori barátommal a Facebookon keresztül. Találkoztunk, és elmentünk a városba sétálni, felelevenítve régi, közös emlékeinket. Amikor elhaladtunk a régi ház mellett, megjegyeztem neki, hogy itt éltem pár hónapig a szüleimmel.

„- Igen, a csavarhúzós házban” – mondta kuncogva.

Végigfutott a hátamon a hideg. Soha, senkinek nem beszéltem arról, hogy sok évvel korábban mi történt velem annak a háznak a fürdőszobájában. Csak a szüleim tudták, ők meg nem hitték el.

„- Miért nevezed így?” – kérdeztem remegve.

„- Mindenki így hívja” – válaszolta könnyedén. - „Te sosem hallottad a történetét?” – kérdezte aztán meghökkenve.

„- Nem. Meséld el!” – kértem nagyot nyelve, és a gyomrom görcsbe rándult.

„- Nem sokkal azután, hogy megépült, egy család költözött ide – kezdte a történetet. - Egy apa, egy anya, és volt négy szép lányuk is. Az asszony hamarosan meghalt, és azt hiszem, a férfi talán becsavarodott egy kissé. Senki nem tudja azóta sem, hogy miért, de az apa egy nap, mind a négy lányát megölte egy csavarhúzóval, és a véres holttesteket a padláson rejtette el.”

Forrás: scaryforkids.com – fordította: Csiribusz