Sellők márpedig léteznek – 1. rész
2013. október 26. írta: Csiribusz

Sellők márpedig léteznek – 1. rész

Bizonyára voltak, akik látták az érintett dokumentumfilmet. A belőle általam írt írás rendkívül hosszú, de garantálom, megéri elolvasni azoknak, akik nem ismerik a dokumentumfilm tartalmát. – Csiribusz 

Az alábbiakban egy olyan hihetetlen és érdekes teóriával és történettel ismerkedünk meg, mely nagyon sokakat felkavarhat érzelmileg, illetve rengeteg kétkedést, vagy akár hitet adhat őseink elbeszéléseinek, a régi mítoszoknak, legendáknak. Bizonyára olvasóim körében is sokan a szívükhöz kapnak, vagy azért, mert elhiszik, vagy azért, mert kételkednek a történet hitelességében. Az amerikai dokumentumfilm elkészítői érdekfeszítő filmben – számítógépes trükkök alkalmazásával, az eredeti filmfelvételek felhasználásával – mesélik el, hogyan zajlott a véletlen felfedezés és az evolúció során vajon mi vezetett ahhoz, hogy az ősember két különböző szálon fejlődjön tovább, melynek során az utódok egy része a vízhez, másik része a szárazföldhöz alkalmazkodott, noha valószínűleg egy őstől származik mindkettő. 

Számtalan esetben olvastunk, hallottunk hihetetlen lényekről, melyek átszövik ősmúltunkat, s melyeket általában kézlegyintéssel elintézünk mondván, a régiek fantáziája túl eleven volt. Ráadásul mindennek táptalajt adnak a horrorfilmek, a babonák, de mi van akkor, ha mégsem csupán mesékről van szó? Mi van akkor, ha a tündérek, koboldok, óriások, törpék, sellők, unikornisok, stb. valóban léteztek, s talán ma is léteznek rejtőzködő formában vagy egy másik párhuzamos dimenzióban, amelyet a mai lebutított emberiség nemhogy elhinni, de még felfogni sem képes? 

Bebizonyosodott, hogy 2000 elején a haditengerészet szonár (jelentése: hanggal való navigáció és felderítés; víz alatti műveleteknél a legfontosabb érzékelő, felderítő, navigáló eszköz, néha hangradarként is hivatkoznak rá - megj.: Csiribusz) fegyverkísérletei okozták a bálnák partra vetődését. A haditengerészet viszont évekig tagadta felelősségét. Ezt tények bizonyítják, és a jelentések szerint egyes esetekben a bálnákkal együtt más is partra vetődött. 

2004 áprilisában két fiú ért elsőként a tömegesen partra vetett bálnákhoz. Telefonnal felvették a látványt. A fiúk állítják, hogy aznap láttak valamit. Állítólag egy testet, amiről a jelentésben is szóltak. Később a hivatalos jelentést megváltoztatták, és a haditengerészet eltüntette a nyomokat. 

sellok01.jpg2004. április 4-én a Washington állambeli Moclips Beach helyszíne lett a legnagyobb tömeges bálna partra vetődésnek az Egyesült Államok területén. A NOAA – Nemzeti Éghajlati Adatközpont – Seattle-i kutatócsoportja azonnal a helyszínre érkezett, hogy kiderítse, mi okozta a tömeges partra vetődést. A kutatás vezetője az elismert tengerbiológus, dr. Brian McCormick volt. McCormick 2000-es tanulmányában leírja az összefüggést a bálnák tömeges partra vetődése és a haditengerészet szonár fegyverkísérletei között. A programot még abban az évben felfüggesztették. McCormick és csapatának gyanúja szerint a haditengerészet még egy alkalommal működtette a szonárt. A csoport két tagja – dr. Paul Robertson és dr. Rebecca Davis (a képen) – beleegyezett, hogy kamerák előtt beszéljen arról, amit a haditengerészet talált, de sosem hozott nyilvánosságra. 

„Emlékszem, végignéztem a dűnéket, ahol rengeteg bálna volt a parton. Ilyet még sohasem láttam – mesélte dr. Paul Robertson. – Évekig dolgoztam a NOAA-nak dr. McCormick tudományos asszisztenseként. Mire odaértünk, a kellemetlen szél és a közelgő vihar mindenkit elriasztott a környékről. Csak a haditengerészet és mi voltunk ott. Kordonnal lezárták a part egy részét és a biológusok, valamint más szakemberek védőruhában dolgoztak. Nem tudtuk miért, de nagyon feltűnő volt.” 

„Én biológusként dolgoztam a NOAA-nak a tengeri emlősök részlegén, majd 1999-ben csatlakoztam dr. McCormickhoz. Brian fedezte fel először az összefüggést a tömeges partra vetődés és a szonárok használata között – fűzte hozzá dr. Rebecca Davis. – Ő volt a témában a legtapasztaltabb, de ilyet még ő sem látott korábban. A bálnák füléből jól láthatóan vér folyt. Ilyet addig nem láttunk. Ráadásul mindegyik bálnának vérzett a füle. Ez azt jelezte, hogy mindegyikük valami hasonló belső sérülést szenvedett el. Több szövetmintát vettünk az állatokból, és mikroszkóppal vizsgáltuk, hogy kiderítsük a halál okát.” 

„Amilyen gyorsan lehetett, összepakoltunk, de Brian még nem akart távozni – mondta dr. Robertson. – A lehető legtöbb dolgot be akarta gyűjteni, amit csak lehet, mert tudni akarta, mit keresett ott a haditengerészet. Miután a haditengerészet elvonult, lementünk oda, ahol korábban dolgoztak. Egyetlen állatot sem vágtak fel, nem történt boncolás. Fogalmunk sem volt, mit kerestek ott.” 

Korábbi esetekben, amikor a haditengerészet érintett volt, a NOAA munkatársai fulladásra utaló jeleket találtak. Szerintük a haditengerészet szonárjai térítették a bálnákat a sekély vizekbe, ahol megfeneklettek. Víz nélkül nem tudták megtartani a súlyukat, ezért szerveik összeestek és szép lassan megfulladtak. A NOAA csapata a szövetmintákból most is az erre utaló jelekre, a szervek összenyomódására számított. Helyette mást találtak. (az alábbi kép nem az eredeti helyszínen készült) 

sello10.jpg

„A mintákban traumára utaló jelekre számítottunk – emlékezett vissza dr. Davis. – Erre utalt a fülvérzés… viszont nem készültünk fel a kiterjedtségére. A belső szervek nem omlottak össze, de kiterjedt, tompa trauma jeleit észleltük. Köralakú elváltozásokat láttunk, melyek egyértelműen sérülésre utaltak. Ezt tapasztaltuk az összes mintában. Briannek egyből az infrahang jutott eszébe, egy nagyon erős, ultra alacsony frekvenciájú hang, amely elméletileg fegyverként használható káros hatásai miatt. Hihetetlen sebességgel és erővel ütközik az élő szöveteknek. A minták katasztrofális ütközés jeleit mutatták. Olyan ütközés jeleit, amelyről úgy gondoltuk, a haditengerészet szonárjai okozták. A szonár okozta hangrobbanás miatt a bálnák megriadtak és nemcsak a sekély vízbe terelte az állatokat, hanem úgy tűnik, meg is ölte őket.” 

„Brian rájött, hogy az elmélet bizonyításához nem kellenek a szövetminták – magyarázta tovább dr. Robertson. – Mi, vagyis a NOAA olyan berendezésekkel rendelkeztünk, amely rögzíti a hangokat, a tengeri életet, a szeizmikus aktivitást. Tehát tudtuk, hogy műszereink rögzíthették az eseményeket, a hangrobbanást, a bálnák reakcióját, mindent. Először is ott volt a hang, a bálnák hangja, amire számítottunk, és utána jött az a hang, amelyről most már tudjuk, hogy a szonár fegyver töltése. Majd következett egy pillanatnyi csend, amely bizonyítottan a vihar előtti csend, mert utána jött a nagy BUMMM! Borzalmas volt ezt hallani. Brian elmerült a hangrobbanás adatainak rögzítésében, így majdnem elsiklott a lényeg felett. Volt ott egy másik hang is, egy állat hangja. Azonnal rájöttünk, hogy ez egy bloop-jel volt. Ugyanaz a hang, amit a NOAA 1997-ben rögzített. Ebben az esetben sokkal hosszabb volt a felvétel. Ez volt a legösszetettebb, legbonyolultabb állati hang, ami addig hallottam. Fogalmunk sem volt, hogy mi adta ki ezt a hangot. Mindössze azt tudtuk, hogy egy lény, amit az emberiség történetében eddig egyszer hallottak, most újra megjelent.” 

Ez a felvétel a jelentések szerint 2009-ben került rögzítésre Beaufortban, a haditengerészet dél-Karolinai egységében.

http://animal.discovery.com/tv-shows/mermaids/videos/mermaids-strange-fish-found-in-lab-tank.htm

„Láttam a Beaufortban készült felvételt. Nem tudom, hogy ez valódi-e vagy sem, de ez nem is érdekes. A haditengerészet minden titkos információt gondosan őriz, mégis tudomásul kell venniük, bármit is tesznek, esetenként történik kiszivárogtatás – mondta az idegen férfi, aki ma már a haditengerészet nyugalmazottja, és csak úgy vállalta a nyilatkozatot, ha nevét és arcát eltitkolhatja, és akinek hangját is torzították. – Ha megtörténik, tudják, hogyan kezeljék. Nem meglepő, hogy a Beaufort-i videót hamisítványnak nevezték. A haditengerészet szerint nem igazi, tehát nem igazi. Bármikor történik egy ilyen kiszivárogtatás, a hadseregnek megvannak az eszközei, hogy a nagyközönség azt higgye, amit ők akarnak. Elmondhatom, hogy a haditengerészetnél láttam egy lényt. A Washington állambeli első teszt után vittük oda. Aznap találtuk a parton, de nem mi jártunk ott elsőként. Ha a beauforti filmfelvétel igaz, akkor az nem ugyanaz, mint a washingtoni, mert utóbbi nem volt szállítható állapotban. Láttam, amit a két fiú látott, és tudom, hogy amit a haditengerészetnek mondtak, pontos volt. Hogy reagálnának az emberek, ha kiderülne, hogy egy ismeretlen fajt öltünk meg, amely lehet, hogy az egyetlen túlélő rokona az emberiségnek? Csak meg kell nézni, hogyan reagálnak a partra vetődött delfinek miatt. Ha látták volna ezt a lényt, nagy felháborodást keltett volna.” 

A Washinton állambeli eset után a NOAA jelentős növekedést észlelt az Egyesült Államok mindkét partján a tömeges partra vetődések számában. Hasonló tömeges partra vetődéseket jelentettek a bolygó több pontjáról. 

„A mentőcsapatok az idővel harcolnak, hogy megmentsék a kétszáz hosszúszárnyú, gömbölyű fejű delfin életét a Dél-Ausztrál partok mentén. Hat palackorrú delfin is partra vetette magát, ami a tudósok szerint nagyon szokatlan – hangzott a helyi tévében a tudósítás. – Ebben a hónapban ez már a negyedik eset ezen a dél-ausztráliai partszakaszon. A tudósok nem sejtik a jelenség okát.” 

„Ezt tapasztaltuk a világ minden táján, ezért elkezdtük követni az összes esetet – magyarázta később dr. Paul Robertson. – A hangrobbanásokkal kapcsolatos felfedezésünkről értesítettük a tengeri hatóságokat is… és egyébről is hallottunk mindenféle szóbeszédet. Testekről, amelyek a bálnákkal együtt kerültek partra. Minden esetben a hatóságok vonták ellenőrzésük alá a területet. Abban a pillanatban az volt a célunk, hogy soha többé ne történjék partra vetődés.” 

Némelyik esetben nem testekről, hanem másról szólt a jelentés. Lényegesen korábban ugyanis nem testeket találtak, hanem szigonyokat. A mélytengeri halászok világszerte találtak már ilyeneket a nyílt vizeken kifogott halakban. A német híradós archívumban található egy halász nyilatkozata, aki egy fura jelenséggel találkozott. 

Hans Bauer vagyok, Sassnitzben nőttem fel. Egész életemben halászként dolgoztam. Egy brémai hajón szolgáltam. Fenékhálóval halásztunk a Balti-tengeren tőkehalra és sárga tőkehalra. Én is hallottam a történeteket különös lényekről, amiket a halászok fogtak ki a Balti-tengerből. Épp a bornholmi medence mély vízében hálóztunk, amikor magam is láttam. Néha találkoztunk ilyesmivel a hálóban. Döglött halak az oldalukban szigonnyal, párszor láttam én is ilyet. Egyszer elvittem a fényképezőgépemet. A bálnákat akartam lefotózni, hogy megmutassam a fiamnak. Akkor történt, amikor bevontuk a hálókat. Valami mászott benne, miközben húztuk kifelé. Futottam a gépemért, hogy lekapjam. Szerintem ez készítette a szigonyt. Valószínűleg megzavartuk valakinek a halászatát.”

„Petíciót nyújtottunk be a Védelmi Minisztériumba és keresetet nyújtottunk be a haditengerészet ellen, de semmire sem jutottunk. A haditengerészet arra hivatkozott, hogy tanulmányozzák az eseményeket, és nem ők okozták azokat. Tovább gyűjtöttük az adatokat az eseményekről, és van, amit többször is tanulmányoztunk – mondta dr. Robertson. – Számtalanszor végighallgattuk a felvételeket, összehasonlítottuk a bálnák és delfinek hangjával. Ezek a hangok sokkal bonyolultabbak és sokkal fejlettebbek voltak. Gondoltuk, biztosan van mód a kódja feltörésére, csakhogy ez meghaladta a tudásunkat, így segítség kellett.” 

„Az állati kommunikáció a szakterületem. Főleg a delfinek és bálnák hangképzésével foglalkozom – nyilatkozta dr. Rodney Webster, a Floridai Egyetem munkatársa. – Munkám során a jelekre, bizonyos hangokra koncentrálok, amelyeknek jelentése lehet vagy hangulathoz köthetőek. A mi világunkban ezek a szavak. Vagyis a delfinek beszédét kutatom. A 2004-es felvételek érdekessége, hogy több száz ilyen jelet tudtam azonosítani és felismerhető mintákba rendezni. Harminc éve tanulmányozzuk a delfineket és bálnákat, de még nem találtunk ilyeneket.” 

Csakhogy dr. Webster mást is talált a felvételeken. 

„A bloop-hang bizonyos részein észleletem némi hangmagasság-változást is. Azonnal spektrométerrel kezdtem analizálni az adatokat. Az ember által hallható legmagasabb frekvenciák feletti hangokat találtam. Több egyed gyakorlatilag ezernyi különböző hangjele, ami legalább féltucatnyi egyedi hang lehet. Vagyis ez itt nem más, mint egy nyelv. Egymással beszélgetnek.” 

Vajon milyen állat képes ilyen összetett, kifinomult nyelven kommunikálni? Az elméletünk szerint egy új delfinfaj, de hamarosan egy újabb elméletet, a vízi emberszabású létezését is számba kellett venni. Ez az elmélet rólunk is szól. Arról, hogy honnan is jöttünk, ami mindig is vitatott volt. Vajon miért különbözünk annyira a szárazföldi állatoktól? Az elmélet szerint azért, mert egy időben a korai ember élete nagy részét a tengerekben töltötte, és bizonyos tulajdonságaink ennek az időszaknak a hagyatékai. 

A tengeri emlősökhöz hasonlóan tudjuk szabályozni légzésünket, és minden szárazföldi állatnál tovább tudjuk visszatartani a levegőt. Az emberi levegő-visszatartási rekord majdnem húsz perc. A delfin ennyi ideig képes víz alatt maradni. A legközelebbi rokonaikhoz, az emberszabásúakhoz képest rugalmasabb a gerincünk, és az ujjaink között hártyák vannak, amik nekik nincsenek. Ezek a vízi élethez szükségesek. Mi másra kellenének, mint úszásra? Az emberi újszülött a víz alatt automatikusan visszatartja lélegzetét, ösztönösen úszik. A csimpánz- vagy gorillakölyök megfulladna. Az emberszabásúakkal ellentétben a mi szőrzetünk kihullott, mert akadályt jelentett a vízben. Vastag, hőszigetelő zsírréteg található a bőrünk alatt, amely melegen tart a vízben. Csak a tengeri emlősök születtek ilyen vastag zsírréteggel. 

Egyes népcsoportok annyira alkalmazkodtak a vízi élethez, hogy a tenger fenekén gyalogolva halásznak. Ők a délkelet-ázsiai mokenek, akik úgy ki tudják tágítani pupillájukat, hogy ellensúlyozzák a víz torzítását. Olyan tisztán látnak a víz alatt, mintha búvárszemüveget viselnének. Bizonyos helyeken az emberek olyan gyakorlottak, hogy horog és háló nélkül tudnak halat fogni. Ezek mind a vízi élethez szükségesek, és vannak olyan képességeink, amelyek általánosak a szárazföldi állatoknál is. Sós könnyeket és verejtéket hullatunk. A só és a víz fontos számunkra. Más szárazföldi állatok jobban tudják ezeket kontrollálni. Mi miért nem? Mert fejlődésünk egy szakasza a tengerben folyt le. Ez mind elmélet, de a szárazföldi-tengeri átmenet korábban zajlott le. Ez már dokumentált tény. 

Térjünk azonban vissza történetünkhöz, mert olvasóim most már feltehetik a kérdést: hogy jönnek a képbe a sellők? Mindjárt megtudjuk… 

„Ha bizonyítani tudjuk, hogy új fajok is érintettek – mondta dr. Robertson –, akkor több eszköz lett volna a kezünkben. Akkor elérhettük volna, hogy a haditengerészet feltárja tevékenységét, és betilthattuk volna. Jelentős közvetett bizonyíték volt a kezünkben, de ide több kellett. Ez volt a dél-afrikai partra vetődés. Ez azért is volt jelentős, mert dél-afrikai kollégáink maguk dokumentálták.” 

„Természetesen hallottunk dr. McCormick munkájáról, a jelentésekről, amelyekben összefüggést találtak a tömeges partra vetődések és a hangesemények között. Hallottuk a szóbeszédet, hogy ezek az események hatással lehettek egy eddig a tudomány számára ismeretlen fajra, és persze hallottunk a bloop-hang rögzítéséről is – emlékezett dr. Gavin Dittmar, a Fokvárosi Egyetem Hangkutatási és Tengerbiológiai Kutatóközpontjának vezetője. – Egy kilométernyire Fokvárostól, volt egy víz alatti berendezésünk, ami része volt a bálnapopuláció megfigyelési programnak az év egy bizonyos szakaszában. Felvettük a kapcsolatot dr. McCormickkal, mert úgy tűnt, ugyanarra jöttünk rá.” 

„Amint hallottunk a felvételről, azonnal elfogadtuk a meghívást, hogy tovább kutassunk – mesélte dr. Robertson. – Az esemény után negyven órával megérkeztünk, de megint nem mi voltunk az elsők. Más hivatalos nyomozók már jártak ott, sőt, távoztak is.” 

A dél-afrikai partra vetődés volt a Washington állambeli után a legnagyobb, és a tudósok ugyanazokkal a hang okozta sérülésekkel találkoztak. Dél-Afrikában más volt ugyan a felvétel, itt egy másik bloop-hangot rögzítettek, de ugyanattól a titokzatos lénytől, amit az amerikai tudósok is észleltek. Ugyanolyan alacsony frekvenciájú hangrobbanást tapasztaltak, ám az érdekesség a robbanás előtt volt. A bloop-hang hasonló volt ahhoz, amivel az amerikai kutatók találkoztak. Egyértelműen ugyanattól a lénytől származott, de itt delfinhangok is keveredtek a felvételen. Nem meglepő, hiszen az itteni vizekben delfinek élnek, és őket is partra vetették az események. Ezen a felvételen oda-vissza kommunikáció folyt a bloop-hangot kiadó élőlények és a delfinek között, ami miatt a tudósok arra gondoltak, talán más delfinek, vagy lehet, hogy egy új fajt találtak? Ettől a pillanattól úgy vélték, ezt keresték. Addig csak hangbizonyítékuk volt, de ez a tényleges bizonyíték, amit Dittmar doktortól kaptak, áttörést jelentett. 

Elvezették az amerikaiakat a kikötőbe, ahol helyi halászok egy hatalmas fehércápát bontottak fel. A tudósok először nem értették, hogy jön a képbe a cápa, de hamarosan kiderült, hogy nem a cápáról van szó, hanem arról, amit a gyomrában találtak. A szerencsétlen áldozat borzalmas látványt nyújtott és rendkívüli bűzt árasztott. Egyes részei úgy néztek ki, mint egy delfin, más részei, akár egy fóka, megint más darabjai beazonosíthatatlanok voltak, de összességében sem delfinre, sem fókára nem hasonlított. A lényeg, hogy a tudósoknak fogalmuk sem volt, mit látnak maguk előtt, de felfogták, hogy ügyük szempontjából ez maga a főnyeremény, hiszen ez a lény valami újdonság volt, egy új faj. 

„Szúrásnyomok voltak a cápa kopoltyúja és szája körül – emlékezett vissza dr. Robertson. – Egyből arra gondoltunk, ezeket a sérüléseket akkor szerezte, amikor a hajóhoz rögzítették. Ám az egyik sebben egy rája horgát találtam. Ez egy önmagát védő tüskés rájából származhatott. A pörölycápa és a tigriscápa szereti a ráját, de az óriás fehércápa nem. Megtartottam a horgot, hátha lehet még publikálni róla egy folyóiratban, mert érdekes.” 

„Az első fegyverkísérlet Washington partjainál katasztrofális volt – nyilatkozta a nevét és arcát nem vállaló haditengerészeti munkatárs. – Nem számoltunk az utóhatásokkal, nem biztosítottuk a partot, bárki szabadon járhatott ott aznap reggel. Azok a fiúk a parton, rosszkor voltak rossz helyen. Először úgy tűnt, gond lesz velük, mert nem akarták visszavonni az eredeti nyilatkozatukat a látottakról. Végül az egyik fiú anyját sikerült meggyőzni, hogy nem azt látták, amit gondoltak. Az emberek általában nem akarnak összetűzésbe kerülni a sereggel. Az anya végül meggyőzte a fiúkat, hogy változtassák meg a vallomásukat. Továbbra is megfigyeltük a fiúkat, de nem meséltek senkinek a történtekről. Mélyen hallgattak az eseményekről. Az első kísérlet után mindig biztosítottuk a partszakaszokat. Nem hagytuk, hogy bárki bármit megtudjon.”  

sello3.jpg

2005. július 22-én a Fokvárosi Egyetem kutatólaboratóriumában megkezdték a furcsa, borzalmas állapotban lévő maradványok kivizsgálását. Nem volt könnyű összerakni a testet, tekintve, hogy mindössze harmincszázaléknyi darabja maradt meg. Először DNS-mintákat vettek, hogy megállapíthassák a lény genetikai állományát. Utána a mellkast vizsgálták és máris elakadtak. A bordák ugyanis a víz alatt élő tengeri emlősökre jellemzőek. 

A farokuszony volt még sérülései ellenére a legjobb állapotban. Hasonlított egy lamantin (tengeri tehén) uszonyához. Arra gondoltak, talán egy elszigetelt, a fajjal rokon populáció egyik egyedéről lehet szó, de azért megröntgenezték. A farokuszonyban csontok helyezkedtek el. Ez bizony nem jellemző a lamantinra. De akkor mégis, mi lehetett ez? 

A koponya erősen sérült volt, a fele hiányzott, de megvolt egy nagyon fontos része, a homlokcsont egy darabja. Látható volt rajta egy nyílás, amelynek nem volt köze a sérülésekhez. Azt hitték először, ez egy orrnyílás lehet. Gyantából kiöntötték a koponyamaradványokat és elküldték egy szakértőhöz. 

Ezek után következett a medencecsont vizsgálata, amelyben lábcsont maradványokat fedeztek fel. A fókáknak vannak ilyen csontjaik, de az ő combcsontjaik egészen rövidek, míg emezek hosszúak voltak. Tehát ez nem fóka volt, nem lamantin, és bár beszélt a delfinekkel, nem volt delfin sem. Akkor mégis milyen élőlény lehet elég fejlett ahhoz, hogy kommunikálni tudjon a delfinekkel? Mi lehetett ez? 

„Briannel próbáltuk összerakni a többi maradványt – mondta tovább a történet elbeszélését dr. Paul Robertson. – Találtunk egy csontot. Ez nem tartozott a lény testéhez. Jelzéseket láttunk rajta végig, és a legtetején egy rovátka volt. Nem értettük, ez hogyan lehetséges, ezért további tanulmányozás céljából félretettük.” 

„Az ujjpercekkel folytattam – tette hozzá dr. Rebecca Davis. – Ezek a csontok képezik a delfinek és fókák uszonyának a vázát. Teljesen egyértelmű, hogy ezek a csontok egyik állat szervezetébe sem illettek.” 

A NOAA csapatának egyértelmű volt, hogy a haditengerészet szonár-kísérletei a bálnákon kívül újabb fajokat is érintettek. A lény fiziológiai felépítése nagyobb betekintést adott az életébe. Bár a cápatámadás miatt jelentősen károsodott, mégis egy óriási lépet találtak. Ez megintcsak a tengeri emlősökre jellemző. Ez tárolja ugyanis az oxigént a mély merülések alatt, mint amolyan beépített oxigénpalack. Ezzel alkalmazkodnak a mélyen található táplálék megszerzéséhez. 

Ha egy újdonsággal találkozunk, tucatnyi újabb kérdés vetődik fel. A dél-afrikai hatóságok késleltették az engedélyeket a minták kivitelével kapcsolatban az országból, ezért dr. McCormick meghívott egy szakértőt, dr. Stephen Pearsall biomechanikust. 

„Amikor megérkeztem – kezdi a tudós – egyből az jutott eszembe, mi a fenét keresek itt. Ez láthatóan egy tengeri emlős, hiszen a farok is úgy nézett ki, mint egy tengeri állat farka. Amikor átvilágítottuk, akkor jöttem rá, hogy ez egy olyan farok, amilyennel eddig még nem találkoztam. Ha megnézzük az emberi csípőt felülről, látjuk ezeket a kiálló csontokat, a csípőcsontokat. Ezek tartják meg a súlyunkat. Ránéztem erre a lényre, és ugyanilyen csípőcsontokat láttam. Ennek így semmi értelme nem volt mindaddig, míg rá nem jöttem, hogy fordítva nézzük a felvételt. Ekkor minden világossá vált. Ez a lény egykor két lábon járt. Csakis egy lény jár felemelkedve két lábon… csak egy.” 

Aztán ott voltak a kezei ... ezek minden kétséget kizáróan kezek voltak … A tények mindent megváltoztattak. Azt a csontot pedig, amit mellette találtak eszközként, megmunkálták. Ekkor dr. Paul Robertsonnak eszébe jutott, hogy a fehércápa testében talált egy éles rájatüskét. Elővette, és a tüske tökéletesen beleillet a megmunkált csont rovátkájába, amelyhez egykor növényi rostokkal erősítette valaki. Ez egy lándzsa volt. Mindez pedig magyarázatot jelentett azokra a történetekre, melyekről mindig is beszéltek a halászok, akik sokszor olyan halakat fogtak ki a tengerekből, amelyeket valamilyen ismeretlen szigonyokkal meglőttek már korábban. 

Ez lehetett mindenre a magyarázat. Ott feküdt előttük annak a lénynek a maradványa, amely fegyvereket készített halászat céljából, s amely ezek szerint nagyon is intelligens lehetett. De vajon őket is vadásszák? Ezek a lények hogyan alkalmazkodtak vajon az óceán mélyén élő legfélelmetesebb ragadozók között? 

A test volt az egyik legfontosabb antropológiai lelet, az emberiség történetének legnagyobb tudományos felfedezése. Egy intelligens eszközkészítő lény, fogásra alkalmas kezekkel, ami egy emlősből fejlődött ki. Olyan őse volt, aki felemelkedve járt a földön, olyan, mint mi. Ha ez a lény része az ember családfájának, vajon mennyire emberi lény? 

Mindeközben kész lett a koponya rekonstrukciója, melyet dr. Leanne Visser törvényszéki antropológus készített az ottani egyetem Emberi Fejlődéstani részlegén. „Az egyének küllemét rekonstruálom koponya és egyéb csontok maradványaiból. Néhány tulajdonság azonnal feltűnt. A koponyán nagy nyílások voltak, nagyobbak, mint amit eddig régészeti leleten, vagy a modern ember esetében rekonstruáltam. Elég nagy szemei lehettek, amely a kevés fényben élő állatokra jellemző. A másik, amit észrevettem, a koponya kinövése. Ilyen kinövés megtalálható egyes rokonainkon, de nem a modern embereken. Ilyen van az emberszabásúaknak, és néhány korai elődünknek.”   

„Emlékszem – mondta dr. Robertson –, amikor elutaztunk a dél-afrikai Gauteng tartományba, hogy megnézzük a koponya modelljét, azon gondolkodtam, milyen tökéletes. Ott utaztunk, azon a földön, ahol a legősibb elődeinket felfedezték, és most egy újabb ősünket ismerhetjük meg. Csakhogy ez nem az egyik ősünk, hanem egy ma is létező lény.”  

A koponya rekonstruálása lehetővé tette dr. Vissernek, hogy a koponyaüreget feltérképezze. Felfedezte, hogy az a rész, ahol az embereknek a hangérzékelő területei találhatók, óriásira fejlődtek. A frontális koponyacsont egy kiterjedt sor színuszüreghez kapcsolódott. A koponya formája és felépítése rámutatott, hogy mennyire fejlett az akusztikai kapacitása ennek a lénynek. A koponya elején található konkáv alakzat arra utal, hogy ott egy olyan különleges zsíros szövet volt, mint ami a delfineknek és a bálnáknak lehetővé teszi az echolokációt (magas szinten specializálódott képességet jelent, ez esetben a magas frekvenciájú hangok kibocsátásáról van szó - megj: Csiribusz). Az nem egy orrnyílás volt. Nem levegővételre alkalmas, hanem hangérzékelésre. A koponyarekonstrukció is azt támasztotta alá, hogy ez a lény képes az echolokációra. 

Ez a lény adta ki azokat a bloop-hangokat, amelyeket azelőtt soha nem azonosítottak. Egyértelműen képes kommunikálni a delfinekkel és arra is képes, hogy összehangoltan, csapatosan vadásszon velük. Erre egyébként az ember esetében is van példa. 

Hogyan maradhatott eddig titokban ennek a lénynek a jelenléte, amikor már a Hold felszínét is ismerjük. Tény, hogy ma is találunk olyan ismeretlen élőlényeket, amelyek pedig eléggé nagyok. Az utóbbi évtizedben fedeztek fel például két új bálnafajt is, pedig azok 9-12 méteres állatok, tehát nem éppen észrevehetetlenek. Nagyon is lehetséges, hogy ismeretlenül rejtőzködhessen még más is. 

sello8.jpg

Persze a megtalált élőlényről korábban is készültek felvételek. Tudományosan azonban nincsenek feljegyzések, vagy kutatói felvételek, de vannak másmilyenek. Régóta ismerjük ezeket barlangrajzokról, a mitológiákból, s a tengerészek világszerte meséltek róluk. Említették őket már a görögök, a vikingek, és a kínaiak is tengeri felfedezéseik idejében, valamint a középkori írások. Kolumbusz Kristóf és Henry Hudson útinaplóikban írtak az emberformájú, halvány pikkelyes alsótestű, sötét-fekete hátú, uszonyfarkú lényekről. De megemlítik őket a 19. századi bálnavadászhajók kapitányai is. Különböző földrészek egymástól független kultúrái mesélnek róluk. Találtak régi itáliai rajzokat is a lényekről. Mindegyik ugyanazt a titokzatos élőlényt írja le. Lehet, hogy ez a történet több mint mítosz? Valahol rejtőzködniük kell, de hol? 

Napjainkban is újra jelennek meg konkrét esetek, mint ez a 2005-ös videó is, amit az Adriai-tengeren készítettek.  

Sajnos, ahogyan az lenni szokott, nem ment minden simán. A haditengerészet hamar megtudta mi folyik a háttérben, és azt is jól tudták – előbb, mint a tudósok – hogy mit találtak. Mindent elkövettek annak érdekében, hogy megfosszák a tudósokat a bizonyítékoktól. 

„2004 óta figyeltük dr. McCormick csapatát. Követtük őket Dél-Afrikába is – vallotta be a haditengerészettől az az úr, aki neve és arca elrejtését kérte. – Tudtuk, ugyanazt a fajt találták meg, amit mi is begyűjtöttünk a parton. A bizonyítékuk meghiúsította volna a műveletet. Hagytuk volna, hogy ez megtörténjen? De segítették is a kutatásunkat. Ezért egy kicsit hagytuk még őket dolgozni.” – A lényre kitérve így folytatta: - „Addig sosem találtunk élő példányt. Legalábbis a szolgálati időm alatt nem. Nem tudom, találtak-e azóta, hogy nyugállományba vonultam. A Washington állam partvidékén talált egyed 2007-ben elpusztult. Életben tartottuk, amíg tudtuk. Tudom, ezzel nagyon rosszat tettem. Már akkor is tudtam, és ezzel kell együtt élnem. Az egyetlen reményem, hogy a mostani nyilatkozatommal megvédhetem a még életben lévő egyedeket.” 

A kutatók közben befejezték a munkájukat Dél-Afrikában, és közben várták az engedélyeket, hogy hazavihessék az USA-ba a bizonyítékokat. Természetesen a hivatalos oldal nagyon megnehezítette a bizonyítékok kivitelét Dél-Afrikából. Ekkor már sejthették a tudósok, mi fog történni. 

2005 augusztusában Fokvárosban lefoglalták a laboratórium bizonyítékait. A rendőrség mindent elkobzott: a teszteket, feljegyzéseket, a rekonstruált koponyát, és a testmaradványokat is. A tudósok nagyon maguk alatt voltak. 

„Korábban ilyet még nem láttam – mesélte dr. Gavin Dittmar. – Pedig akkor már húsz éve dolgoztam itt. Példátlan volt. Nem egy normál rendőrségi rajtaütés, hanem egy komplett hadművelet. Kora reggel jöttek, amikor tudták, hogy még senki nincs ott. Minden engedélyük megvolt. Nemzeti fontosságú felfedezés elkobzása – ilyet korábban még nem hallottam.” 

A tudósok tudták, ki tette ezt velük. Nagyon is tisztában voltak azzal ki és mi áll a háttérben: a szonár-kísérletek. Ha a bizonyítékokat felhasználták volna, kiderült volna a világ számára mi történik a haditengerészetnél. Az egyetlen, ami megmaradt, amit nem foglaltak le, azok a felvételek voltak. Azt nem tudták elvinni, mert nyilvános felvételeknek számítottak. Annyira elkeseredtek mindannyian, hogy hirtelen eszükbe sem jutott ez a tény. Az elvitt anyagok felett bánkódtak, miközben a felvételeken minden adva volt, ami a bizonyításhoz kellett. Sokkos állapotban tértek vissza az USA-ba, szörnyen elcsüggedve. Dél-afrikai vízumaikat bevonták, nem maradhattak tovább. Visszatérve több tiltakozó levelet küldtek mind az amerikai, mind a dél-afrikai kormánynak, de válaszra csak utóbbi méltatta őket. Megvizsgálták a DNS-mintákat, melyeket elkoboztak a laboratóriumból és tájékoztatták a tudósokat az eredményről. 

„A DNS-minta sok azonosságot mutatott az emberi DNS-sel. Ezért kijelentették, hogy emberi DNS-sel volt szennyezve a minta. Szerintük más miatt nem lehet ekkora hasonlóság a genetikai állományban. Az eredményeket kétségesnek nyilvánították, a mintákat megsemmisítették” – mesélte dr. Davis. 

„Orwelli érzésünk támadt – tette hozzá dr. Robertson. – Mintha a nagytestvér figyelne. Átírták a történelmet. Gyakorlatilag letagadták ennek a lénynek a létezését. Csak azt kérdeztem magamban: miért? Így védik a kísérleteiket? Vagy maguknál tartották ezeket a lényeket? Velük is kísérleteznek? Nem tudjuk. Még mindig nem tudjuk.” 

Már csak az idő állt a tudósok rendelkezésére, és ők újra átrágták magukat a partra vetődök állatokról szóló jelentéseken. Általában a helyi hatóságok lezárták a környéket, sőt, a jelentések szerint némely esetben civil ruhás ügynököket is bevetettek. Persze ők is látták a haditengerészet orvoskutatóit a bálnák körül tevékenykedni, de akkor naivan azt hitték, hogy kizárólag az állatokat vizsgálják. Azóta azonban rá kellett döbbenniük, hogy másról lehetett szó. 

A kutatók végül elmentek a két fiúhoz, akik a parton voltak azon a reggelen, és akikkel a haditengerészet nagyon sokat foglalkozott. Még az otthonukban is felkeresték a srácokat és meggyőzték őket, hogy amit láttak, az egy oszlásnak indult fóka volt, azért nézett ki olyan furcsán. Ám az egyik fiú lerajzolta a NOAA tudósainak, hogy valójában mit látott. Márpedig a tudományos munkatársakon, és az elkobzást végző szervezeten kívül senki nem tudhatta, hogyan is nézett ki a később rekonstruált koponya. A fiú azonban ugyanazt rajzolta le, ráadásul láthatták így a hártyás ujjakkal borított kezeket is. Ekkor a fiú elővett még valamit, amit addig senkinek nem mutatott meg. Az anyja, aki jelen volt a beszélgetéskor, mindehhez hozzájárult. 

2004-ben még csak nem rég jött divatba a kamerás telefon. Így még nagyon keveseknek volt olyan mobiltelefonja, mely fényképeket és videofelvételeket tudott rögzíteni. A fiúnak viszont ilyen volt. A haditengerészet emberei talán azért nem gondoltak erre, mert az ilyenfajta telefon akkoriban még nem volt annyira elterjedt. A fiúnak azonban volt annyi esze, hogy a haditengerészet emberei elől eltitkolja a filmfelvételt, amit mobiljával készített az ismeretlen lényről. Ezt most megmutatta a három tudósnak.

„Amikor először láttam a felvételt, kirázott a hideg – emlékezett vissza a fiatal dr. Robertson. – Nem az sokkolt, hogy életben láttam, hanem az, hogy arra gondoltam, vajon mit kellett átélnie ennek a lénynek a hangrobbanás alatti pillanatokban.” 

sello9.jpgA feltételezett teória szerint ezek a különös lények a bálnákkal vonulnak. A bálnákhoz hasonlóan a meleg, déli vizekben hozzák világra utódaikat, s onnan vándorolnak a hidegebb vizekbe a táplálék után. A bálnák védelmet nyújtanak számukra a kardszárnyú delfinektől és a nyíltvízi cápáktól. A kicsiket cipelő nőstények beléjük kapaszkodnak, így spórolhatnak az energiáikkal a hosszú, csendes-óceáni úton. 

A mély óceán volt az utolsó búvóhelyük, de most már ott sincs menedékük. Az új veszélyforrásoktól még a bálnák sem képesek megvédeni őket. A Csendes-óceán északnyugati áramlatával úsztak át a területen. Aznap az Amerikai Haditengerészet hajói is ott tartózkodtak. Az ott történteket rögzítették a NOAA hangfelvételei.  

sellok02.jpg

A lények a bálnákkal vetődtek partra, amely a vándorlási útvonal mentén történt. Nemcsak társultak a bálnákhoz, hanem valószínűleg együtt vonultak velük. A három tudós nem adta fel egykönnyen. Megpróbáltak kapcsolatot létesíteni velük. Motorcsónakkal mentek ki a tengerre, és amikor megpillantották a bálnákat, már tudták, hogy jó helyen járnak. Felvételeket készítettek, és arra vártak, hátha meglátnak egy példányt a lényből. Aztán egyszer csak megjelent valami. McCormick és Robertson biztosak voltak abban, hogy láttak valamit. Aztán megjelentek a hatóság emberei is, és megint lefoglalták mindenüket. Így nem lehetett napvilágra hozni a történetet.  

sello7.jpg

Dr. Brian McCormick kilépett a NOAA-tól. Nem sokkal később dr. Paul Robertson és dr. Rebecca Davis is követte őt. Brian azóta is megszállottan követi a hangot, de Rebecca és Paul felhagytak ezzel. Ők úgy gondolják, békében kellene hagyni a lényeket, hisz valószínűleg maguk is így szeretnék. Ami a haditengerészetet illeti, a bírósági keresetek napvilágra hozták a tevékenységüket, és ezzel elérhető, hogy befejezzék a kísérleteiket. A történet hitelességét mindegyik tudós eskü alatt fenntartja. 

„Úgy tűnik, megtaláltuk a mesebeli élőlényt. Ezt láttuk magunk előtt – mesélte dr. Robertson, amikor a vizsgálatokról beszélt. – Mindannyian napok, hetek óta azt vártuk, hogy ezt kimondhassuk, de a tudósok nem hisznek a tündérmesékben. És mégis, ami előttünk feküdt… az egy sellő volt.” 

Forrás: Az Animal Planet és a Discovery Channel dokumentumfilmje alapján írta: Csiribusz; Képforrás: idegenzona.blog.hu; ng.hu; phenomenalog.com; twitter.com; popscream.com 

A bejegyzés trackback címe:

https://csiribusz.blog.hu/api/trackback/id/tr55599882

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

EquuiNOX 2013.10.27. 12:23:52

Marha jó cikk,várom a folytatást.

Forest Nymph 2013.10.27. 14:00:31

Érdekes, egy tudóst nem az sokkol, hogy "életben" lát egy sellőt, hanem azon sajnálkozik, hogy mit élhetett át. De -szerintem- a mobilos felvétel kamu, na meg olyan fejlett már a filmtechnika, hogy könnyedén odavarázsolhatták. A kissrác sem tűnik túl rémültnek, meg azért látszik, hogy nem valódi. (Bárcsak az lenne...)

Csiribusz 2013.10.27. 14:33:26

A tudósok eskü alatt tették a vallomást. Senki nem kockáztatná a karrierét és a diplomáját, az egzisztenciáját egy hazugság miatt még pénzért sem. Ha azonban megtették, akkor nem a levegőbe beszéltek, ez biztos. Tény és való, hogy sok mindent tudnak hamisítani és én is sokszor kételkedem, de ezt most elhiszem. Abban is biztos vagyok, hogy leellenőrizték a felvétel hitelességét.

A második részből majd kiderül, bizony mennyire nem mindegy a tudósnak sem. Valamint az is, hogy gyakorlatilag kiközösítették a tudományos életből. Hogy nem hagyja hidegen egy sellőlény szenvedése, az nem azt jelenti, hogy az élő kevésbé hozná lázba, hanem csupán azt, hogy vannak emberi érzései egy tudósnak is. Pontosan ez vezetett ahhoz, hogy nyilvánosságra hozza a témát.

Ami a kisfiú reakcióját illeti, szerintem nem fordul felénk annyira, hogy a rémületet bármiféle módon le lehessen olvasni az arcáról, de az látszik – még ha nem is tisztán –, hogy az utána kapó lény karjai elől hirtelen vágódik hátra. Úgy vélem, még egyensúlyát is veszítette, legalábbis nekem úgy tűnik, mintha egy alig látható pillanatra hátraesne. A meglepetés ereje nem mindig látszik azonnal az arcon, különösen az ő testhelyzetében. Persze itt századmásodpercekről van szó. De tegyük fel, hogy mégsem az, az ezen kívüli bizonyítékok egyértelműek.

Spurs 2013.10.27. 19:08:35

Hát én mindig is úgy gondoltam, hogy a vízben élehtnek emberi értelemmel bíró lények. Hiszen az élet a vízben kezdődik, ezzel mindenki egyetért. Egy idegen bolygón is ha van folyékony víz akkor abba már lehet ha kezdetleges szinten is, de élet. Szóval ha az élet a vízből indult ki akkor miért ne lehetne, hogy emberi értelemmel bíró lények is kifejlődhettek ott, persze kinézetük eltér a földi embertől, mert végül is mégis csak vízben élnek.

Bohuslav Bohus 2023.01.09. 16:12:36

Csányi Vilmos az egyik (talán Az emberi természet c.) könyvében említést tesz egy olyan, szerinte kihalt emberi fajról, amelyiknek úszóhártyák voltak az ujjai között. Régen olvastam, de talán Új-Guinea vagy Ausztrália környékén találták meg a nyomait. Megjegyzem, tudósok leírhattak már korábban is olyat, ami hasznos nyom lehet, hiszen észlelések vagy leletek lehettek korábbról is, nem az amerikai sonar-kísérletekkel kezdődtek.
süti beállítások módosítása